Magyar Nemzet: Jó lenne mindenekelőtt meghatározni, mit tekintünk egyháznak, politikának, közéletnek.
Donáth László: Mivel az asztal körül a katolikus és protestáns egyház képviselői ülnek, aligha valószínű, hogy közös nevezőre tudnánk jutni akár az egyház, akár a közélet mibenlétének kérdésében. Létezik hivatalos római katolikus tanítás egyházról, közéletről, politikáról, a református egyház is kialakította a maga álláspontját, én azonban könnyebb helyzetben vagyok, mivel az evangélikus egyháznak semmi definíciószerűen megfogalmazható egységes véleménye nincsen e tekintetben. Ezt a kérdést amúgy is csak viszonylag tág időben, minimum a rendszerváltás utáni időszakban van értelme vizsgálni. A XX. században ugyanis nem volt Magyarországon olyan kormányzat, amelyik ne próbálta volna meg valamilyen módon a saját céljaira felhasználni az egyházak társadalmi és politikai jelentőségét. Csak a módszerek és az együttműködésért adott juttatások mértéke tért el egymástól. Az egyházak pontosan érzékelték ezt még a legdrámaibb időszakokban is, például a német megszállás alatt vagy 1956 után, de válaszaik nagyon eltérőek voltak. Az evangélikus egyház tekintetében azt tartom normatívnak, amit Sztehlo Gábor lelkész vagy Ordass Lajos püspök gondolatai és tettei mutattak. Aktív, beavatkozó, beleszóló, előre meghatározni igyekvő magatartást gyakoroltak, amely nem eltűr, nem elvisel, nem kivár, nem manipulál, hanem világosan megmondja, milyen értékeket tart fontosnak.
Németh Zsolt: A magam részéről – laikus református hívőként és országgyűlési képviselőként – úgy gondolom, hogy az egyház mibenléte mindenekelőtt normatív lelki kérdés, és csak ezután szociológiai, pénzügyi és egyéb. Az egyháznak a hívők közösségévé kell lennie, ebben az értelemben lehatárolt. Nem lehet pusztán a tanok és a nézetek alapján azonosítani. A XX. században az állam és az egyház kapcsolatának polgári modelljét csak a náci és a kommunista diktatúra változtatta meg drámaian. Ezek célja ugyanis az egyházak fölmorzsolása volt, nem pedig az, hogy általuk saját hatalmuk legitimitását erősítsék. És ha azt tapasztalták, hogy a megsemmisítés közvetlen eszközökkel nem sikerül, kifinomultabb eszközökhöz nyúltak. De az államhatalom egyházhoz való viszonyulását nem lehet összehasonlítani az 1945–1948 közötti vagy az 1989 utáni időszakban, az ötvenes években vagy a német megszállás idején tapasztalttal.
Magyar Nemzet: A rendszerváltás tehát állam és egyház viszonyában kétségkívül jelentős változásokat hozott. A jelenlegi helyzettel azonban nem mindenki elégedett.
Németh Zsolt: A polgári nemzetpolitikai irányzatok határozottan törekedtek az egyházak közösségi-társadalmi-közéleti szerepének megerősítésére. Ez a törekvés azonban nem volt egyértelmű a szocialista kormányzatok alatt, lényegesen több fenntartás, megszorítás, gyanakvás, konfliktusvállalás jellemezte a politikai alapmagatartást. Most, a választások után az a fő kérdés, hogyan lehetne kialakítani az állam és az egyház között új minőségű kapcsolatot. Pillanatnyilag rendkívül keserű a légkör, és a nagyobbik felelősség a kormányzaté.
Donáth László: Ez a hazai jobboldal megközelítése. Én evangélikus lelkészként és országgyűlési képviselőként másként látom a helyzetet. Nemcsak a politika igyekszik befolyásolni az egyházakat, hanem az egyházak is politizálnak. Képviselői körzetemben akadt például plébános, aki a nevét adta az engem dehonesztáló választási propagandairathoz. Ez is politizálás és az is, ha én ezt közíróként visszautasítom. De azok az egyház-politikai elgondolások, amelyeket Németh Zsolt megfogalmazott, hatnak az egyházak szerepvállalására is. Elgondolkodtató és szimbolikus jelentőségű, hogy a miniszterelnöki eskütételen Feldmayer Péter, a Mazsihisz elnöke, az unitárius püspök, a vatikáni nuncius és Erdő Péter esztergomi érsek vett részt, a református és az evangélikus egyház képviselői nem.
Németh Zsolt: Nem csodálkoznék, ha ennek a döntésnek valóban politikai üzenet értéke lett volna, és ezen Gyurcsány Ferenc sem lepődhet meg. Azon sem, hogy az eskütételen nem volt ott Markó Béla, Bugár Béla és általában a határon túli magyarság képviselői.
Magyar Nemzet: Van arra esély, hogy konszenzus alakuljon ki arról, az egyháznak mely szerepvállalását tekinthetjük politizálásnak?
Németh Zsolt: Úgy tűnik, mintha ennek a beszélgetésnek előfeltételeként fogadtuk volna el, hogy az egyházak ne politizáljanak. Az én véleményem más, szerintem az a kérdés, hogy miként politizáljanak, nem az, hogy politizáljanak-e. Amikor Gyurcsány Ferenc hazatért a Vatikánból, meghirdette azt a tételét, hogy az egyházak ne politizáljanak, sőt még azt is kifejtette, hogy mit csináljanak ehelyett. A politika ilyen megnyilvánulásait nem fogadhatjuk el, ez az 1989 előtti hatalom hangja, amely az egyházakat kioktatta, leszólta, rendreutasította. Az egyházaknak igenis politizálniuk kell, de nem hagyhatják figyelmen kívül ennek a mikéntjét. Csak saját értékrendszerük alapján van létjogosultsága a politizálásnak, és éppen az említett Sztehlo Gábor, Ordass Lajos vagy Ravasz László példája kötelezi is erre az egyházakat.
Magyar Nemzet: Egyes vélemények szerint nehezíti az állam és az egyház közötti kapcsolat mindkét fél számára megnyugtató megoldását, nálunk kifejezetten a normalizálását, hogy a monoteista vallások követői – az igazság birtokosainak gondolván magukat – „hajlamosak” a fanatizmusra, a gyűlölködésre.
Donáth László: A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLII. törvény a Kulturkampf kezdetével esik egybe, azóta éleződött ki a konfliktus. Ezeket a gondolatokat Bibó fejtette ki Az európai társadalomfejlődés értelme és A szabadságszerető ember tízparancsolata című műveiben. Evangélikusként annyit szeretnék még ehhez hozzátenni, hogy kevesekben volt annyi indulat, mint Lutherben, aki a pápát egyik fontos dogmatikai iratában, a Schmalkaldeni cikkekben az ördög farkának nevezte. Ez a fajta szenvedélyesség azonban nem kizárólag keresztény sajátosság, hanem a monoteista vallások közös nagy kísértése is. A buddhisták, taoisták, hinduk nem gyűlölködnek ilyen mélyen.
Magyar Nemzet: Egy evangélikus lelkipásztor hogyan tud jobboldali híveivel kapcsolatot tartani, ha eközben a szocialista párt képviselője?
Donáth László: Korrekt a kérdés. A válasz is az lesz. Gyülekezetemnek körülbelül ötven százaléka lehet ilyen, ötven százaléka olyan indíttatású. Kényes vagyok arra, hogy a békásmegyeri evangélikus templom szószékén sem én, sem más ne ideologizáljon. Még Balog Zoltán református lelkész is ehhez tartotta magát, amikor 2000-ben részt vett a templomszentelő istentiszteleten. És van egy fontos mérce: választókerületem és gyülekezetem határai nagyjából megegyeznek. Olyasmire vállalkozom, amire egyetlen nagy felekezet lelkésze sem: négyévenként kiállok, és azt mondom, emberek, mondjatok rólam véleményt. Nem akarok a kevélység halálos bűnébe esni, de már negyedszer választottak meg egyéni országgyűlési képviselőnek. Én személy szerint megbocsátottam annak a plébánosnak, aki engem politikai okokból dehonesztált, és minden esetben igyekszem megkülönböztetni az embert a bűnétől. Válaszom summája: naponta küszködöm azzal még a családomon belül is, hogy túl ne terjedjen magamon a bennem lévő meggyőződés. Ha az Úristennek úgy tetszik, hogy egy ilyen emberen keresztül hasson, akkor hasson. Ha pedig a választópolgárok elégedetlenek lesznek a tevékenységemmel, akkor nem választanak újra.
Magyar Nemzet: De az evangélikus hívő, aki jobboldali választó is, ettől még lehet bizalmatlan egy olyan lelkésszel szemben, aki egyben baloldali politikus.
Donáth László: Ezek nagyon súlyos vádak, válaszolnom kell rá. Gyakorló lelkész 1979 óta vagyok. A rendszerváltás előtt sűrűn ellenőriztetett az Állami Egyházügyi Hivatal, elsősorban talán nem is magam, hanem apám miatt, aki Bibó István 1979-ben bekövetkezett halála után szerkesztette a Bibó-emlékkönyvet, és 1985-ben a demokratikus ellenzék fejeként megszervezte és vezette a monori találkozót. Aztán 1986-ban ő is meghalt. Vajon annak idején az ózdi, miskolci, csepeli, sátoraljaújhelyi híveknek nem lehetett problematikus, hogy lelkészük többszörösen büntetett családból származik, s már egyéves korában száműzetésben volt Romániában? Ha pedig az életem történelmi tapasztalata az, hogy valószínűleg soha nem fogok kikerülni a politika hatálya alól, akkor tehetek-e mást, mint hogy komolyan veszem a sorsomat?
Bolberitz Pál: Manapság divat a monoteista vallásokat szidni, és a monoteista vallásokat tekinteni minden fanatizmus forrásának. A fanatizmus pedig politikailag inkorrekt, és az emberiség elleni egyik legnagyobb bűntett. Az nem vitás, hogy minél magasabb rendű értéket vagy eszmerendszert képvisel valaki, annál nagyobb késztetést érez az ideologizálásra. De mi az az ideológia? Egy komplex világnézeti rendszer, amelyben az igazságot felhasználjuk valamilyen e világi érdek szolgálatára. Az ideológiákat szokták haladónak nevezni vagy erre válaszul, reakcióként, haladásellenesnek, reakciósnak. Elhangzott egy súlyos vád a kereszténység ellen, hogy az pusztán ideológia. Nem kétséges, hogy mindenhol fennáll ez a veszély. Mondok egy régi példát. A régi, 1945 előtti világban voltak még apák és anyák. Most biológiailag vannak még ugyan, de a tudomány haladásával lehet, hogy ez a „nehézség” is megoldódik. A régi, „reakciós” világban még azt is tudták, hogy egy újszülött gyermek nem olyan okos, mint a harmincéves, fizikailag sem olyan erős. Ez ma már idejétmúlt nézet. A szülő igyekezett bizonyos dolgokat megmagyarázni a gyereknek, amit a gyerek persze nem minden esetben fogadott el, és nem minden esetben követett. Mivel vér szerinti kapcsolatot érzett, a szülő tehát féltette a gyermekét. Előfordult ilyesmi nagyon konzervatív körökben. És törvényszerű, hogy előbb-utóbb meg kellett akadályozni, hogy a gyerek a szakadékba ugorjon, mert nem értette meg a tiltást. Ilyenkor régen, ki sem merem mondani, a gyerek fenekére ütöttek. De előfordult, hogy ez sem hatott, és a szülői szeretetre apellálva igyekeztek befolyásolni a gyereket. Számára ugyanis a legnagyobb tekintély a papa, mama, nagyszülő. Nos, ez ideologizálás. Nem feltétlenül politikailag inkorrekt. Mint filozófus, nem vagyok biztos abban, hogy az ideologizálás minden esetben olyan szörnyű dolog, hogy az eszményre való hivatkozás azonos volna a fanatizmussal, és így az emberiség elleni bűntettel, mint ahogyan ma azt általában kommunikálni szokás. Ne felejtsük el, Jézus sem volt politikailag korrekt, amikor azt mondta: „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik”. Milyen alapon merészelt beleavatkozni az emberek szabadságjogaiba? Mindenki abban hisz, amiben akar – mondják. Csakhogy az nem fanatizmus, ha valaki komolyan veszi a meggyőződését. Akkor válik fanatikussá, amikor a másik ember ellen úgy cselekszik, hogy vétkezik a szeretet fő parancsolata ellen. Ez emiatt, de csak emiatt valóban elítélendő. Tehát ne keverjük össze a lelkesedést, az elkötelezettséget, a komoly hitet a fanatizmussal.
Magyar Nemzet: A szabályokhoz, a közügyekhez, politikához való viszonyulás tehát nem függhet attól, ki melyik egyház hívének vallja magát?
Bolberitz Pál: Jézus Krisztus egy egyházat alapított, és nem egyházakat, ahogyan azt ma mondják. A magyar szó ezt szépen kifejezi. A nyugati és keleti kereszténység is csak 1054-ben szakadt el egymástól, Szent István királyunkat, aki 1038-ban halt meg, mindkettő a szentjei között tiszteli. Az egyház tehát több testvéri csoportból áll. Jobb lenne persze, ha egy akol lenne és egy pásztor, de az emberi gondolkodás különböző. Az ökumenikus mozgalom ezt az egységet szorgalmazza, és népszerűsége is bizonyítja, hogy az emberek szeretnének egy akolba, egy pásztor irányítása alá tartozni. És vannak olyan helyzetek is, amikor a sok egyházi csoport együvé terelődik, mert van közös ügyük, vagyis közügyük. A vallás ugyanis magánügy is meg közügy is, mert az ember individuális és kollektív lény egyszerre. Ha csak egyedül van, nem bírja ki. Ha csak közösségben van, és nem tud félrevonulni egy sarokba, azt sem bírja ki. Lelkiismereti kérdésekben az ember egyedül áll az Isten színe előtt, de ösztönös törekvése, hogy amiről meg van győződve, amit jónak, szépnek tart, azt közölni akarja a hozzá hasonló gondolkodású emberekkel. Ha vallási ihletettségű a meggyőződése, erről is szeretne másokkal beszélni. Az emberi természet része, hogy elmondja másoknak a véleményét. Ehhez legyen joga, emiatt ne szűköljenek állandóan. Lehet valakinek politikai indíttatása is, ami a polisz ügyeivel való foglalkozást jelenti. Én először magyar embernek születtem, és utána elvittek megkeresztelni. És ha magyar ember vagyok, függetlenül attól, hogy ateista vagyok vagy hívő, jogom van foglalkozni a polisz ügyeivel. Akik szerint a vallás magánügy, úgy gondolják, hogy a Krisztusban hívők közösségének a társadalomban nincsen joga jelen lenni és hangoztatni a meggyőződését. Ezt soha nem írják le, soha nem mondják ki, ehelyett azt mondják, hogy a papok ne politizáljanak. Attól idegesek, hogy a közéletben egyfajta értékrendet képviselnek. Nem kell elfogadni az ő értékrendjüket, de egy szabad országban el lehet azt mondani. Az azonban valóban helytelen értelmezése az ideológiának, hogy valaki az értékrendjét próbálja belevinni hatalmi-gazdasági érdekekbe, és ezt leönti piros-fehér-zöld vagy keresztény szósszal. Ez ellen valóban küzdeni kell. De a katolikus társadalmi tanítás, amely száz éve a pápák szociális körlevelére épül, illetve azok kommentárja, kimondja, az egyház akkor szól bele a politikába, amikor annak olyan erkölcsi vetületeit és vonatkozásait látja, amelyek ellentétben állnak a keresztény erkölcstannal. Az erkölcs örök igazságokból álló tanrend, nem egy közmegegyezés által kodifikált szokásrend. Ez akármikor megváltozhat, attól függően, hogy a hatalom képviselői hogyan döntenek. A kereszténység azonban hisz a maradandó emberi természetben, és ha valami szemben áll akár az élet, akár az Isten tiszteletével, az emberi tulajdonjogokkal, az igazságossággal, felemeli szavát a tízparancsolat és a szeretet fő parancsa alapján, vállalva az ezzel járó minden kockázatot. Azt mondta Szent Pál apostol: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!”
Magyar Nemzet: De hol hirdethetem a meggyőződésemet? Katedrán vagy szószéken szabad-e?
Bolberitz Pál: A szószékről valóban csak erkölcsi vonatkozásban szabad a közélet kérdéseiről beszélni. Ebből a szempontból jó volt a katolikus püspöki konferencia választások előtti körlevele. Aki akarta, értette.
Magyar Nemzet: De amikor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia lelkiismereti kötelességgé tette a választáson való részvételt, azt is kijelentette, hogy aki nem választ, bűnt követ el. Megteheti-e a magyar katolikus egyház vezetése, hogy olyan bűnöket állapít meg, amelyek nem következnek a tízparancsolatból?
Bolberitz Pál: A katolikus egyház tanítóhivatala erkölcsi kérdésekben is adhat egyházi parancsokat, amelyek lelkiismeretileg köteleznek. Az például nem isteni, hanem egyházi parancs, hogy pénteken nagyböjtben a hívő ne egyen húst. És ha holnap ezt a parancsot megváltoztatja, akkor az utóbbi parancs kötelez.
Donáth László: Ezért vetheti a történelem a pápák szemére, hogy jóllehet tudván tudták, mennek a vonatok Auschwitzba, elmulasztották kiadni a lelkiismeretet elkötelező parancsot.
Bolberitz Pál: Ez nem így van. Nagyon keményen tiltakozott az egyház az ártatlanok elhurcolása ellen, még XII. Pius pápa is. Serédi Jusztinián esztergomi érsek körlevelet írt, amelyet minden katolikus templomban fel kellett volna olvasni, de Esztergom nyilas polgármestere az összes küldeményt megsemmisíttette a postán. A Dunántúl püspökei is közösen adtak ki körlevelet, amelyben elítélték az ártatlanok, közöttük a zsidók elhurcolását. Aláírta Apor Vilmos győri, Shvoy Lajos székesfehérvári, Virág Ferenc pécsi, Mindszenty József veszprémi, Kovács Sándor szombathelyi püspök, valamint Serédi is. Emiatt vitték Sopronkőhidára Shvoy Lajost és Mindszentyt. A pápa helyzete sem volt egyértelmű, mert fennállt a veszélye annak, hogy ha beavatkozik, még több embert visznek el. De abban egyetértek mindenkivel, hogy a papnak nem az a feladata a szószéken és főleg nem a gyóntatószékben, hogy aktuálpolitikai témákról beszéljen. És tapasztalataim alapján állítom, ez felesleges is. A magyar ember ugyanis nem tűri, hogy beleszóljanak politikai értelemben a magánéletébe. Mondhat az egyház akármit, zsigerből arra adja a voksát, aki neki megfelel. Zsigerből és nem ésszel.
Donáth László: Nincs túl jó véleménnyel a magyar választópolgárokról.
Bolberitz Pál: Amennyiben a politikai választást lelkiismereti kérdésnek tekintjük, igaz, hogy lelkiismereti kérdésben még egyházi felsőbbségnek sincs joga parancsot adni, legfeljebb tanácsot. Csakhogy ez esetben a döntésem erkölcsi kérdésre vonatkozik, vagyis hogy olyan értékrendre szavazzak, amely összhangban van a kereszténységgel és az egyház tanításával.
Németh Zsolt: Valóban meg kell különböztetni az intézményes egyházat az élők közösségétől. Meg kell vitatni, hogy hol van a társadalmi szerepvállalás határa. Nagyon jó állapotban vagyunk, ha ennek a vitának az a központi kérdése, helyes volt-e a püspöki konferencia körlevele. Örülnék, ha ez volna ma az állam és egyház viszonyának a fő konfliktusa.
Donáth László: Engem viszont, a protestánst ötszáz éve nem köt ez a fajta engedelmesség. Akár azt is megengedem, hogy bármelyik egyház erkölcsi kérdéssé tegye a hívei számára a választásokon való részvételt. De a jövendőre nézve súlyos probléma származik ebből: ha megváltoznak az ország körülményei, hol marad az egyház hitelessége? Ez pedig már teológiai probléma.
Németh Zsolt: Elhangzott, hogy a gyűlöletnek, az érzelmi telítettségnek a forrása a hívő ember fanatizmusa, a keresztyén ember hite volna. Úgy vélem, ez téves diagnózis. A mai Magyarországon ennek máshol van a forrása. Évtizedeken keresztül gyűlölettel üldözték a keresztyéneket, és az üldözött érzelmi hozzáállása a meghatározója a mai közéletünkben tapasztalható ellenállásnak. A bevallatlan, feldolgozatlan bűnök jelentik a forrását az egyházat körülvevő érzelmi feszültségnek. Nem jutott túl a magyar társadalom az egyházakkal, a keresztyénséggel szembeni bűnei megvallásán. Talán a politika és a pártpolitika közötti különbségtétel vezethet közelebb bennünket annak megoldásához, hogy milyen egyházi szerepvállalás helyes, illetve helyteleníthető. És most illene elkezdenünk a beszélgetést arról, hogy az államnak mit kellene tennie az egyházak irányában. Donáth László említette, hogy az állam előszeretettel használja fel az egyházakat saját legitimitásának megerősítésére. A ma fontos kérdése ez lenne: hogyan lehetne korrigálni az állam magatartását, hogy az együttműködésnek létrejöjjenek az elemi közéleti alapjai?
Bolberitz Pál: A rendszerváltáskor az Antall-kormány világosan körülírta a vallásszabadság jogszabályait. Ezt kellene minden kormányváltás után betartani, nem a joghézagokat kihasználni. Amikor Gyurcsány miniszterelnök látogatást tett II. János Pálnál, és előadta keserveit, az öreg, beteg pápa csak annyit mondott: tartsák meg a törvényeket. Nyilvánvaló azonban, hogy itt másról, pénzről van szó. Nem akarnak az egyházi iskoláknak pénzt adni.
Németh Zsolt: Nem elvi alapjai vannak a vatikáni szerződés felülvizsgálatára irányuló politikai törekvéseknek. Az egyházi megállapodásokkal szembeni folyamatos támadások az egyházi intézmények és egyházak elbizonytalanítását célozzák. Reménykedem azonban, hogy ezek a támadások megszűnnek, és kialakul az együttműködés szellemisége.
Bolberitz Pál: Ma az egyházak különféle ezredekben, de egy zászló alatt küzdenek. Mi, keresztények a Krisztus-hívők közössége vagyunk, a szentháromságos egy Istenben hiszünk. Ha a keresztény- vagy az egyházellenes világnézet oldaláról közelíteném meg a helyzetet, azt kellene mondanom, rossz politikát folytatnak. Az ő szempontjukból célravezetőbb lenne ugyanis, hogy politikai eszközökkel teológiai kérdésekben összeveszítsék az egyházakat, ahogy azt régebbi korokban is tették. Akkor a nevető harmadik az állam lehetne. Most viszont addig ügyetlenkedtek, míg összetereltek minket egy zászló alá.
Donáth László: Mindenki világlátását meghatározza a sorsa, történelme, ízlése. Látni kell azonban, először fordul elő, hogy a kormányzat megszünteti azt a köztes teret, amelyben bármely egyház vezetője vélt vagy valós társadalmi súlyával élve, privilégiumaira hivatkozva túlléphet a polgári demokrácia játékterén. A jelenlegi kormány a francia példát követi. Franciaországban a belügyminisztériumban tevékenykedik az egyházi ügyek referatúrája, amelyet a második Gyurcsány-kormány a kulturális-oktatási tárcához, egykori helyére rendelt vissza. Tehát a miniszteri kabinet egyik osztályvezetője hivatott foglalkozni egyházi kérdésekkel.
Bolberitz Pál: Mint a Horthy-érában.
Donáth László: Ez nem értékelés. A mostani kormányzat a Németh-kormány alatt született 1990. évi IV. törvényhez kíván visszatérni. Nem tudom, tizenhat év áthidalható-e, lehet-e újrakezdeni a rendszerváltozást. Meg fogjuk látni. De 1990 óta eddig egyetlen kormányzat sem gyakorolt az egyházak valódi működését korlátozó politikát. Eltérések azonban voltak közöttük. Gyóntatója, Bolberitz Pál talán tudja, hogy Antall József, aki belülről ismerte a katolikus egyházat, miért volt olyan szigorú az egyházakkal szemben. Maradjon az ő titkuk. Antall után sok mindent elrontott a Horn-kormány, majd az Orbán-kormány, amelyik felül akarta múlni elődjét, a Medgyessy-kormánynak pedig nem volt távlatos elképzelése arról, mit is kezdjen ezzel a sajátos történelmi-politikai problémakörrel. Amiről most vitatkozunk, azt az 1995-ben általam és Bauer Tamás által elindított egyszázalékos modell teremtette meg, amelyik az 1997-es egyház-finanszírozási törvénycsomagban vált valósággá. Egyházat, pontosabban bármilyen elnevezés alatt működő szakrális intézményrendszert, amely állami feladatot végez, szektorsemleges, normatív módon lehet támogatni. Ugyanakkor meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek között nem éri hátrány azokat a nagy múltú felekezeteket, amelyek az utóbbi évtizedekben kínok között próbáltak talpon maradni. Hiszen egészen más helyzetben vannak azok, akik történelmi terhek nélkül indulhatnak.
Németh Zsolt: A vatikáni megállapodás alapján az egyházi intézmény az államival és nem a civil intézményekkel azonos módon részesül támogatásban. Ezt a fajta semlegességet tartom jónak.
Bolberitz Pál: Donáth lelkész úr a történelmi egyházak sajátos szerepét is hangsúlyozta. Nem szabad elfelejteni, hogy a történelmi egyházak formálták a magyar kultúrát. Ezért jelentősebb szerepet és jogokat is kaphatnak. Bár a történelem során mindig jelen voltak más egyházak is, de ezek alapvetően a saját kultúrájukat képviselték, a magyar kultúrát nem vagy csak kismértékben befolyásolták. Ezt egyetlen kormány sem hagyhatja figyelmen kívül, amikor az egyház-finanszírozás kérdésére gondol.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
