Gyere bátran, MSZP! Gyere bátran, Magyarország! – hangoztak el Hiller István beszédének zárósorai a kormánypárt májusi kongresszusán. Elgondolkodtató két mondat. A második Gyurcsány-kormány oktatási és kulturális minisztere majd mindent szépen helyrerak. Kezdi azzal, hogy egy, a tárcát megújító politikát, új finanszírozási modellt álmodik (belevonva a magántőkét), s előrevetíti a kistelepülések „teljesen lerongyolódott” művelődési intézményeinek felújítását. Meglepő fordulat ez ahhoz képest, hogy nemrégiben még egyenesen a falvak postáinak, iskoláinak bezárása mellett lobbizott a párt teljes mellszélességgel. Talán a szocialisták elnökének nem ártana elgondolkodnia az alig néhány hónapja oly buzgón ismételgetett szélkakasozáson. Lám-lám, amikor a hóhért akasztják. Merthogy ez aligha szól másról. Ahogyan a reformok véghezvitele sem mutat más képet, amikor a honatya kijelenti, hogy azok végrehajtását nem lehet az ügyben érintettek nélkül megtenni – gondolt itt a tanárokra. A pedagógusok pedig éppen „csak” annyiban lesznek érintettek, hogy ők lesznek az áldozatok.
Aztán lehet a minden ötödik diplomás munkanélküli ügyét úgy is magyarázni, hogy éppen ezért van szükség a felsőoktatásban a hallgatói létszám csökkentésére, mert nem rengeteg diplomás munkanélkülire, hanem megannyi jól képzett, piacképes diplomával rendelkező emberre van szüksége hazánknak. Csírájában kell tehát elfojtani a problémát, ahogyan arról a kormány gondoskodni látszik a tandíj bevezetésével. Ez esetben az önköltséges tanulók átlagban 70-105 ezer forintos tandíja akár több százezres nagyságúra is rúghat; már egy orvostanhallgató éves térítési összege is meghaladja az egymillió forintot, s a művészképzésben részt vevők tanköltsége elérheti a másfél milliós nagyságrendet is. Ezzel a kormány voltaképpen elvágja a lehetőséget, hogy bővítse a hazai értelmiség rétegét. Az Európai Unióban egyébként korántsem általánosan jellemző a tandíjfizetés, s ahol költség ellenében tanulhat a diák, a teher jelentős részét az állam vállalja magára. A miniszter a hagyományőrzést is fontosnak látja, s elképzelhetetlennek tartja, hogy „amíg iskola lesz hazánkban, Arany János A walesi bárdokját ne tanítsák”. Az viszont már kétséges, hogy minden diáknak sikerül majd elsajátítani a fenti költeményt, ha már nem lesz annyi oktató, hogy valamennyiükön számon tudja kérni – legalább minimális – tudásukat. A kulturális tárca álláspontja szerint azonban a túlzott pedagógusi létszám is akadálya a minőségi oktatásnak, legalábbis erről tanúskodik az a tervezet, amelynek alapján több tízezer tanárt kívánnak elbocsátani állásából, vagyis ahogyan ők fogalmaznak: felülvizsgálják a pedagógusok kötelező óraszámát. Az viszont már nem ilyen kristálytisztán világos, hogy az óraszámok emelkedésével egyenes arányban növekszik-e majd a bérezés is.
A finanszírozás egyébként a kultúra további területein is kérdésként merül fel, hiszen a tárca megújulása nem jelenti egyenes ágon annak pénzügyi forrásainak regenerálódását is. Mint azt a minisztérium első embere már kijelentette, az előttünk álló kormányzati ciklusban sem jut nagyobb muníció a közművelődésre az eddiginél, és nem számíthatunk nagyobb kulturális intézmény létrehozatalára sem a következő négy esztendőben. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy a következőkben nem a nép(művelés) rovására fog több tíz millió forint értékben matyó babákat vásárolni egyik szaktárca sem. Lesznek viszont – azaz már vannak – az eddigiektől eltérő törekvések, így egy új nemzeti identitás megteremtésére irányuló tervek is. Hiller István nagy nemzetegyesítő gondolata alapján ugyanis ötvözni kell a hazai és a határon túli kultúrát, hogy azokat együtt lehessen tálalni idegen országok előtt. (Lám, így másfél évvel a szégyenteljes népszavazás után most már a felvidéki, erdélyi, vajdasági testvéreink mégsem számítanak külföldinek?) Kérdés, hogy a mezsgye másik oldalán is osztják-e ezt a nézetet.
Akárhonnan nézzük, egy valami biztos: Magyarországnak igazán hazai közművelődése csak akkor lesz, ha valóban létrejön egy, valamennyi magyar ember problémáját öszszefogó, azokat orvosolni kész, nemzeteken átívelő kultúrpolitika. Máskülönben könynyedén testet ölthetnek Ady méltán híres verssorai: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.”
Magyar Ágnes Zsófia
egyetemi hallgató
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
