Hozomány

Bocsássatok meg azoknak, akik nem tudják, hogy mit mondanak, amikor a rebellis gyűlöletes jelzőit adják ennek a nemzetnek, mert nem tudják, miben áll a közjó, a testvérek, a gyermekek és az utódok iránti szeretet, s végül a törvények megtartására irányuló karitász… Olvasni fogjátok hazátok történetében az apátoknak adott jelzőket, de vigasztalódjatok: Isten másként ítél, mint az emberek – olvashatjuk II. Rákóczi Ferenc, a bujdosó fejedelem fiaihoz intézett patetikus sorait. Bizakodva fordult gyermekeihez és az utókorhoz, nem sejtve, hogy tragikus sorsa utódaira is átszáll, hogy szerencsétlen fiai méltatlanok lesznek a Rákóczi névre, s hogy francia apácaként élő-haló, a vizitációs rend fekete ruháját és négyszögletes fekete főkötőjét viselő egyetlen leányunokájának sejtelme sem lesz arról, milyen is az a família és a „rebellis nemzet”, melyből ő is származik.
A fejedelemnek Sarolta-Amália von Hessen-Rheinfelsszel kötött házasságából négy gyermeke született. Közülük kettő, Lipót és Sarolta hamar meghalt, csak a másik kettő, az 1700. augusztus 17-én Bécsben született József, valamint öccse, az 1701. augusztus 8-án született György érte meg a férfikort.
Rákóczi elbujdosása után számtalan ál-Rákóczi és álleszármazott bukkant elő az ismeretlenségből, ám nagy valószínűséggel mind közönséges szélhámos volt. Az az újra meg újra felködlő hiedelem is a legendák világába sorolandó, amely szerint a mágusok mágusa, a titokzatos francia Saint-Germaine gróf – aki rajongói szerint egyszerre több alakban is képes volt megjelenni – a Rákócziak sarja lett volna. Ő maga ugyan ezt állította.
A Habsburgok nemcsak a fejedelem személyétől, de a Rákóczi névtől is rettegtek. Ezért I. József császár parancsára a két gyermeket elragadták anyjuktól, és úgy nevelték őket, hogy fejedelmi családjuknak és általában a magyaroknak híre se jusson el hozzájuk. Osztrák és francia nevelőnők körében cseperedtek. A Zrínyiek, Wesselényiek, Rákócziak és Lorántffyak leszármazottai e két nyelvet használták, magyarul sosem tanultak meg. Ám nemcsak nyelvünktől fosztották meg őket, nemzetük históriája, amely nem kis részben családjuk történetével azonos, és a magyar lélek is örökre zárva maradt előttük.

A rangidős fiút, Józsefet, hogy minél messzebb kerüljön Magyarországtól, a császár olasz címmel és névvel ruházta fel: marchese di San Carlónak kellett szólítani, és huszonhárom éves korában, azzal az ürüggyel, hogy át kell vennie a Romuscio- és a Musciano-javadalmakat, Szicíliába küldték. Ám hiába próbálták légüres térben tartani, sosem látott apja híre és üzenete – közvetítők útján – csak eljutott hozzá, és 1734-től magát Munkács hercegeként szólíttatta, sőt császári őrzőitől előbb Nápolyba, majd Franciaországba szökött, ahol feleségül vett egy Marie de la Contaciere nevű nemes kisasszonyt. Első és egyetlen gyermekük, a későbbi apáca, Jozefa Sarolta 1736-ban született, ám apjával sosem találkozhatott, mert József, „Munkács hercege” – nem sokkal fejedelem apja halála után – váratlanul Törökországban bukkant fel. A szultán csalogatta ide, mert messzemenő tervei voltak az ifjúval: tudta, hogy a Rákóczi név nem közömbös a magyarok előtt, s a herceg puszta jelenléte is forradalmat robbanthat ki Erdélyben.
Törökországba érkezéséről és későbbi szánalmas kallódásáról Mikes Kelemen számol be. Nem csoda, hogy a bujdosók sokat várnak tőle, és megelőlegezik neki atyja nimbuszát, ám hamarosan be kell látniuk, hogy (a zágoni „íródeákkal” szólva): „igen messze esett alma fájától”. Francia életrajzírója, aki összeszedett néhány reá vonatkozó adatot, így mutatja be Józsefet: „Nem voltak politikai vagy katonai képességei. Nem hasonlított apjához sem külsőleg, sem lelkileg. Léha modorú, lassú észjárású, akarat nélküli ember volt. A török kormányt ez nem zavarta, mert úgyis csak bábnak tartották...” A jellemzés pontosan egybevág azzal, amit Mikes Kelemen papírra vet róla: „Vigasztalásunkra vártuk ezt az ifjú fejedelmet, de szomorúságunkra jött. Mi, akik oly nagy fejedelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet nagy rendetlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség...” Mégis, amikor a herceg néhány fős kíséretével felkerekedik, Mikes is vele tart. Konstantinápolyon, Drinápolyon át eljutnak a ma Romániához tartozó Csernavodába, ahol József megbetegszik – állítólag pestis támadja meg –, és harmincnyolc éves korában, 1738. november 10-én meghal. Mikes így parentálja el a Törökországi levelekben: „Ebben a fejedelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó...” Kegyes sorok. Mintha haló porában sem akarná a derék zágoni megbántani az imádott II. Rákóczi Ferencet, sőt legenda aurájától övezett nevét sem...
György, az ifjabbik Rákóczi leszármazott Párizs közelében élt a francia király kegydíjából, felesége birtokán. Sem a Rákóczi nevet, sem az apjától reá testált Makovica hercege címet nem használta. (A fejedelem előszeretettel nevezte magát Sáros grófjának, Makovica pedig – a „sötét Makovica”, ahogy Divald Kornél nevezte – a hajdani Sáros megye északi része.) Györgyöt környezete Terislav lengyel grófnak hiszi, sejtelme sincs róla, hogy a híres Rákóczi fejedelem fia volna. Pedig ő, bátyjával ellentétben, találkozott apjával: 1727 júniusában kereste fel Rodostóban. A bujdosó fejedelem boldog szeretettel fogadta, Mikes azonban – aki tanúja a találkozásnak – borongva jegyzi meg: „A fiú nem azzal a szívbéli indulatú örömmel köszöntötte az atyját, mint az atya a fiát.” Hozzáteszi: „A mi hercegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifjú, eszes és értelmes, de természete szerént, mert a tudomány azokot fel nem ékesítette, se a jó nevelés fel nem cifrázta.” Később még szánalmasabb képet fest róla: „A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint az olyan kő, melyet békasónak hínak. A mi hercegünknek semmi neveltetése nem volt, és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon; azt véghez is vitték, és azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszul is...”
Györgynek, aki tán még bátyjánál is jelentéktelenebb figura, leszármazottja nem volt. A fejedelemnek tehát mindössze egyetlen unokája született, a már említett Jozefa Sarolta. Anyja – a szökése miatt minden vagyonától megfosztott Rákóczi József özvegye – 1739-ben újra férjhez ment egy de Peravex nevű szavojai nemeshez, és leányával, aki mindössze hároméves ekkor, többé nem törődött. A leányka szerencséjére a francia trónörökös értesült a sorsáról, és Versailles-ba hozatta, ahol gondoskodott róla. A trónörökös, főként azonban felesége, a szász Mária-Jozefa hercegnő papokkal, szerzetesekkel és apácákkal vette körül magát. Ebben a vallásos környezetben nőtt fel a félárva kislány, és nem csoda, hogy érzékeny lelkét megragadta a hitbuzgalom. Később, nevelői jóvoltából, Szavoja fővárosába, Annecybe került, ahol a vizitációs rendház főnöknője, Marie-Thérése de Bernex vette pártfogásába.

A vizitációs rend tagjai főként szemlélődéssel és áhítattal töltik idejüket. Ebben a légkörben nőtt fel a gyermek Rákóczi Jozefa-Sarolta. Jó nevelést kapott és kitűnt zenei tehetségével. Később a rend párizsi kolostorába került, s amikor eladósorba cseperedett, a szemét mindvégig rajta tartó trónörökös és gyámja, Carignan hercegnő különféle főrangú lovagokkal ostromoltatta. Ő azonban mindig kitért, és közölte, hogy magát kizárólag Krisztus menyasszonyának tekinti.
Felveszi a próbaidős apácák fekete-fehér fátylát 1754. június 10-én, és (természetesen franciául, hiszen magyarul egy árva szót sem tud) ezt veti papírra: „Én, Ragostky Jozefa-Sarolta, Ragotsky József-Péter és de la Contaciere Mária leánya, tizenhét és fél évesen, saját elhatározásomból kérem, hogy engedjenek be a szerzetbe, mint kórusi próbaidős nővért...” Egy évvel később, miután a próbaidőt példásan kiállta, leteszi a végleges szerzetesi fogadalmat. Ez nemcsak szüzességi és engedelmességi, hanem szegénységi esküvel is jár, ezért a királytól kapott hozományáról lemond a rend, illetve a kolostor javára.
A párizsi vizitációs kolostorban a mai napig megőrzött jegyzőkönyvet mint „soeur Charlotte Joséphine Ragotski de Brogny” írja alá. Hogy miért használja ebben a szlávos alakban a Rákóczi nevet, amelyet a végén hol i-vel, hol y-nal jegyez, pontosan nem lehet tudni. Még rejtélyesebb a „de Brogny” névalak használata. A Rákócziaknak számtalan előnevük volt, de ilyen (vagy ehhez akár távolról hasonlító) soha. A már említett francia történész kikutatta, hogy Szavojában létezett a XVII. századig egy Brogny nevű falu, amelyre ekkoriban már csak helyrajzi nevek utaltak a közeli Annecyben: Brogny liget, Brogny utca, Brogny híd stb. – de ettől sem leszünk sokkal okosabbak, hiszen az apácák nem járhattak ki a kolostorból, így diákkorában Jozefa Sarolta sem fordulhatott meg a titokzatos Brogny-ban, illetve annak hűlt helyén...
„Magas, fess, előnyös külsejű nő volt – jegyzik fel róla. – Jó megjelenését, nemes és fenséges magatartását fejedelem-kisasszonyhoz illőnek mondták. Bizonyosan nagy dáma lett volna, és könnyen beilleszkedett volna a főúri társadalomba, sőt a királyi udvarba is, ha kedve lett volna hozzá. Állítólag csupa báj és kellem volt. Szerény igyekezett lenni, és mégis volt benne méltóság, melyet bizonyára nagyapjától örökölt, mert lehetett látni rajta, hogy uralkodócsaládból származik. Nyugodt temperamentumát, nyájasságát, szelíd jellemét, kifogástalan udvariasságát dicsérték úgy a tanulótársai, mint az apácák...”

Szinte gyermek még, amikor – látva sokoldalú műveltségét – a növendékek iskolájának „másodtanítónőjévé” választják meg. Huszonnyolc éves, amikor az „első tanítónő” megbetegszik, és őt nevezik ki az iskola igazgatójává. A külvilágban már a felvilágosodás viharai tombolnak, ám Jozefa Sarolta ezekből nem érzékel semmit.
Gyakran betegeskedik, orvos azonban nincs a közelében. Talán heveny és lábon kihordott tüdőgyulladás okozza eszméletvesztéseit, gyakori lázrohamait, köhögőgörcseit és fojtogató mellfájdalmát, amelyhez szájpadlás-, íny- és gégegyulladás járul.
Mint minden korabeli kolostorban, a vizitációs apácákéban is megtalálható a patikaszekrény, benne érvágó kés és köpölyözőalkalmatosság mellett különféle szörpök, tinktúrák, kenőcsök, ilyen-olyan köptető-, hánytató-, hashajtó- és izzasztószerek. Ezeket maguk az apácák készítik ősi receptek nyomán. Ők gyűjtik a gyógyfüveket meg a gombákat, ők őrlik a szarvasagancs, a pinceászka meg a szén porát, amelyekből – bor, áztatott fűszerek és mentavíz hozzáadásával – a patikaszerek készülnek. Ha ezek nem hatnak, s az áhítat (az oráció meg a benedikció) sem, a papok tömjénezést és ördögűző szertartást rendelnek el...
Jozefa Sarolta többször is csodával határos módon épült fel az őt egyre gyakrabban megtámadó kórból. Igyekezett eleget tenni kötelességeinek, bár – mint feljegyzik – 1780 januárjára olyan volt már, mint a csontváz. Ekkor végleg ágynak esett. Július 2-án, Mária Erzsébetnél való látogatása (vagyis a rend nevét adó vizitáció) emléknapján látomása támadt: a Nagyboldogasszony megmutatta neki a mennyországot.
Másnap, negyvenhárom éves korában meghalt. Ő volt a vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc utolsó egyenes ági leszármazottja.