Hűbéresek és napszámosok

Hat és fél éve látja el a rektori teendőket az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol 1600 oktató tanít több mint 32 ezer hallgatót. A felsőoktatás átalakításának időszakában sikerült minden illetékes politikussal összezördülnie, pedig békés természetű ember. Szakmájában mindent elért, de közéleti elismerést soha nem kapott. Megbízatása július 31-én jár le, utána visszamegy „mezítlábas professzornak”.

Készített leltárt az elmúlt hat és fél évről?
– Tapasztalataim alapján pesszimista vagyok, de a terveimben optimista, szoktam idézni Gramscit. Némi túlzással azt mondhatom, hogy állandóan forradalomban éltünk. Hektikus iránymódosulásokat éltünk át a felsőoktatásban a kilencvenes évektől, az integrációval kezdődő folyamatban.
– Valóban végbement az integráció, vagy kényszerházasságok sorozatának tekinthető?
– Az integráció lezajlott, kompromisszumokkal. Az ELTE mint többkarú egyetem maradhatott volna egyedül, de végül befogadó lett. A kormány egyszer csak úgy döntött, hogy mégsem Budapesti Pedagógiai Főiskolát hoz létre, hanem hozzánk csatolja a Bárczy Géza Gyógypedagógiai és a Budapesti Tanítóképző Főiskolát. Volt ebben értelem, így el tudjuk látni egy intézményen belül a teljes pedagógiai ívet az óvodapedagógiától a felsőbb tanárképzésig. De a két főiskola érthető módon nem önként, dalolva jött, és nekünk olyan helyzetet kellett teremtenünk, hogy ne legyen rossz légkör.
– Sikerült?
– A szakmai munkában biztosan, de érzelmileg nem minden kolléga tudta feldolgozni ezt a változást.
– Még a kilencvenes évek második harmadában kezdődött Lágymányoson az új egyetemi campus kialakítása, később sorozatos költözködést kellett lebonyolítania. Ezt a beruházást sokan pazarlónak minősítették…
– Ez tetszetős vád volt, ilyesmit a politika szeret előhozni a másik politikával szemben. Nehéz ellene védekezni, de az egyetemnek nem is kell védekeznie. Nem vitatom, hogy az állam jobban is takarékoskodhatott volna. Amikor kínunkban magunkhoz vontuk a beruházást, az épületek hetven-nyolcvan százalékban készültek el, de a pénznek kilencven százaléka fogyott el. Kollégáim mégis szépen befejezték a munkát. A nyolckarúvá átszervezett egyetem három kara költözött ki: a természettudományi, az informatikai és a társadalomtudományi. Nemcsak könyvtár, irodaház és előadótermek kaptak helyet az új, XXI. századi épületkomplexumban, hanem biológiai, kémiai, fizikai, informatikai laboratóriumok is. A költözködés sem volt egyszerű. Visszaadtuk az egyháznak a Pesti Barnabás utcai ingatlant, a volt piarista gimnáziumot, és miután a természettudományi kar kiköltözött Lágymányosra, felújítottuk a Trefort-kertben álló épületeket, azokat kapta meg a bölcsészkar. A gyógypedagógiai főiskola visszaadta a zsidó hitközségnek Bethlen Gábor utcai épületét, és áttelepült az Ecseri útra. Persze hogy igénybe vette a kollégákat egy ekkora intézmény költöztetésével járó tennivaló, közben még az integráció is zajlott.
– Mostanában napirenden van a felsőoktatás újabb megreformálásának szükségessége. Bokros Lajos nemrég a televízióban kijelentette: a fejlesztési részhozzájárulásnak elkeresztelt tandíj bevezetése a reform kezdete. Adódik a kérdés: vannak-e egyáltalán átfogó elképzelések arról, mit kellene jelentenie a reformnak?
– Egy ország felsőoktatása mindig olyan, amilyen az oktatáspolitika és a törvényi háttere. Ha az laza, csapongó, az egyetemeken is nehéz rendet tartani. A törvény ma is megengedi az oktatóknak, hogy két egyetemen tanítsanak. Mi az ELTE-n maximum még egy fél állást engedélyezünk a tanárainknak Az ideális az volna, ha mindenki csak egy helyen tanítana. Azt szeretném, ha a politikusok egységben gondolkodnának a felsőoktatásról. De csak egy-egy dolgot ragadnak ki – a tandíjat, a közalkalmazotti státust, a verseny szükségességét –, és azt szajkózzák jelszóként. A fő baj az, hogy ezt úgy belesulykolják a köztudatba, hogy az emberek végül elhiszik, ők akarnak jót, és mi, elvetemült egyetemiek nem fogadjuk el a javaslataikat.
– Kérem, vegyük sorra: tandíj, közalkalmazotti státus, verseny…
– Az ember nem szívesen vesz részt ilyen vitákban, mert ezeket a kérdéseket is sokkal messzebbről kellene körüljárni. A versenyt nem az teremti meg, hogy milyen státusban vannak az oktatók, hanem az, hogy hány olyan kiváló tanár van egy intézményben, akitől sokat lehet tanulni egységnyi idő alatt. El tudom képzelni, hogy az egyetemi dolgozók nem közalkalmazottak, de akkor az egyetem kapja vissza a vagyonát, az állam pedig lépjen fel megrendelőként, és tartsa magát a megállapodáshoz. A tandíj sem ördögtől való, de Magyarországon még nincs kidolgozva az az összetett rendszer, amelyben a tandíjat többféle ösztöndíjjal ellentételezik az arra érdemesek esetében. Ezért teljesen értelmetlen az az indulatos vita, amely úgy állítja be a kérdést, mintha a pozitív gondolkodásúak akarnának reformot, tehát tandíjat, a megátalkodott maradiak pedig nem. Ez csak élezi az ellentéteket, és egy méterrel sem visz közelebb a megoldáshoz. Nagyon nem tetszenek nekem azok a deklarációk, hogy a hallgatók 15 százaléka fog tanulmányi ösztöndíjat kapni. Miért éppen 15 százalék? Miért van 72 felsőoktatási intézmény? Ezt nem lehet bírni magasan képzett oktatói karral és kellő infrastruktúrával. Nem lehet 72 csapatos NB I-et összeállítani, mert nincs annyi kiváló játékos. Nem megszüntetni kell egyetemet és főiskolát, különbséget kell tenni a támogatásban. A kiváló diák oda fog jelentkezni, ahol tudja, hogy jó diplomát kap, és valószínű, hogy ilyen intézményből nem lesz több negyvennél. A politika persze nehezen dolgozza fel ennek a következményeit. A felsőoktatási törvény két és fél évig készült, és azt hangsúlyozta, hogy az első diploma megszerzése ingyenes. Hatálybalépése után három hónappal jön a csavar, hogy mégis lesz tandíj. A HÖK vezetői a választások előtt meghívták a pártok oktatáspolitikusait. Mindegyik biztosította a diákokat arról, hogy nem tervez tandíjat, ha kormányra kerül. Ne csodálkozzanak a politikusok, ha felháborodás fogadja, hogy most az ellenkezőjét sulykolják annak, amit korábban bizonygattak.
– Miközben az esélyegyenlőséget hangoztatják…
– Én az esélyegyenlőség híve vagyok, de azt nem kell folyton bizonygatni, és főleg nem jelszónak kell használni. Olyan rendszert kell létrehozni, amelyben mindenki megkapja a lehetőséget a tehetsége kibontakoztatásához. Akinek szerény tehetsége van, szerényebbet, akinek több, az többet. Az államnak az az üzlet, ha mindenki a képessége javát tudja adni. El kell dönteni, hogy elbírja-e a magyar állam 409 ezer hallgató képzését. A fele már most is költségtérítéses. El kell dönteni, milyen oktatáspolitikát akar az ország a következő tizenöt-húsz évben – nem a kormányciklus végéig. El kell dönteni, milyen értelmiséget akar. Meg kellene érlelni a gondolatokat, meg kellene beszélni a teendőket, és nem villámgyors döntésekkel semmivé tenni a több évig tartó tárgyalások során kialakult irányt. A kompromisszumnak híve vagyok, de csak a nagyon jó és a jó között. A jövőről van szó, tizenöt év múlva olyan lesz a hazai értelmiség, amilyet most kiképezünk.
– Ezért is kellene végiggondolni a felsőoktatás finanszírozását. Bokros Lajos szerint sürgősen meg kell szüntetni a felvett hallgatók száma, a „fejkvóta” szerinti pénzosztogatást, mert rossz irányba vitte a felsőoktatást.
– Ebben igazat adok neki. A fejkvóta művi szám, semmi köze ahhoz, hogy mennyibe kerül ténylegesen egy orvos, bölcsész, régész, jogász kiképzése. Mindenki tudja, hogy a XXI. század globalizált világában nemzetköziek az árak, mi mindent ugyanannyiért veszünk, mint a németek vagy a hollandok. Belgiumban hatszor annyit költenek egy informatikus képzésére, mint Magyarországon, de az itt végzett hallgatónak ugyanabban a versenyben kell majd helytállnia, mint a Belgiumban végzettnek. Megint oda jutunk vissza, hogy az államnak el kell döntenie, hány felsőoktatási helyet tart fenn, a többire pedig mondja azt, hogy tartsák el magukat…
– De hogyan lehet meghatározni, hol hány helyre van szükség? Évek óta azt halljuk: majd eldönti a piac. Valóban ilyen egyszerű volna?
– Nem. Már a XVIII–XIX. században voltak olyan intézmények, ahol az elért tudományos-technikai szint eredményeit oktatták. És voltak olyan egyetemek, ahol az ismeretlenben való tájékozódásra, a tudomány művelésére készítették fel a diákokat. Ezt a kettőt nem szabad összekeverni. Az elsőre lehet azt mondani, hogy a piac igénye határozza meg a képzést, bár a piac csak felveszi a képzett hallgatót. A második a jövő elé megy, és a piacot is alakítja. A piac mindig alkalmaz, nem kutat, maximum fejleszt, de újat, forradalmit mindig a tudomány teremt. Ki dönti el, hogy ki volt fontosabb: Einstein vagy Edison? Már a kérdésfeltevés is ostoba. A biotechnika oktatása például már akkor megkezdődött az egyetemeken, előbb Amerikában, azután Magyarországon is, amikor biotechnológiáról még csak tudós emberek cikkeztek. A piac szerepének túlhangsúlyozása azért is veszélyes, mert ha csak olyan hallgatót képeznek, akit most igényel a piac, mi lesz öt év múlva, amikor egy cég profilt vált? Azt mondják, majd átképezi a dolgozóit. Igen ám, de átképezni csak azt lehet, aki biztos alapképzést kapott. Ilyesmivel ideig-óráig lehet áltatni a tömegeket, de államférfi ilyet nem tesz. Az államférfi perspektívában gondolkodik. A politikában is sokan vannak a hűbéresek, mert az kifizetődőbb, mint napszámosnak lenni. De elárulom, hogy a tudományban napszámosokra van szükség, ők viszik előre a világot. A hűbéresek ide-oda csapódnak. Jó lenne, ha a politikában is több lenne a napszámos, mert belőlük lesz államférfi, hűbéresből soha.
– Meddig tudja elviselni a felsőoktatás a folyamatos krízishelyzeteket?
– Sok ember alkalmazott típus. Becsülettel elvégzi a munkáját, ha megmondják neki, mi a dolga. Nekik az a fontos, hogy lehetőleg ne kelljen egyénileg felelősséget vállalniuk, de azt elvárják, hogy meglegyen a lehetőségük arra, hogy dohogjanak. Ebben azután ki is merül számukra a közélet. Kevesebben vannak, akik dohognak, de kezdeményeznek, azt mondják, ezt védjük ki, azt alakítsuk át. Ajánlom mindenkinek – a politikusoknak is – a figyelmébe azt a Petrarca-idézetet, hogy mindig a dal a fontos, nem a pacsirta. Itt mindenki pacsirta akar lenni, az is, aki nem tud dalolni. Az egyetemünkön is vannak olyanok, akik nehezen tolerálnak bizonyos krízishelyzeteket, és megpróbálnak kimaradni belőlük. Pedig a problémákat meg kell oldani. Jobbat kell kitalálni annál, amit kínálnak nekünk. El szoktam mondani: boldog vagyok, mert nagyot léptünk előre. Már minden kollégám tisztában van a jogaival. Lassan utolérhetnék magukat a kötelességek felismerésében is. De ebben is nagy lépést tettünk, mert már mindenki ismeri a másik kötelességét. Egyszer biztosan eljutunk oda, hogy felismerjük a sajátunkat is. Mert csak akkor nem leszünk kiszolgáltatottak. Az egyetemi autonómia autonóm gondolkodást jelent a tudomány művelésében, a jövő útjainak keresésében, a lehetőségek alakításában, és ez óriási felelősséggel is jár. Erre kellene nevelni a jövő ifjúságát.
– Képes nevelni a mai egyetem?
– A cél az, hogy képes legyen rá. Az a gond a felsőoktatásban, hogy mindig a szaktudásról beszélnek, amikor a piacra termelés fontosságát hangoztatják. De ez az értelmiségi ember értékének csak a felét adja. A másik felét a kötelességtudata jelenti, az, hogyan osztja meg másokkal a tudását, mennyire felelős, etikus-e, szereti-e a hazáját. Az értelmiségi léthez ez ugyanúgy hozzátartozik, mint a szaktudás, de erről nemigen beszélnek. Levelezőn, estin szakmát lehet tanulni, de emberi tartást, morált nehezen. Azért nem értek egyet azzal sem, hogy valaki több helyen oktasson, mert nem marad ideje rá, hogy példát mutasson, iskolát teremtsen. Engem naponta megmér a saját közösségem. Nem pózolhatok, nem mondhatok mást háromhavonta. Engem nem köteleztek arra, hogy rektor, dékán vagy tanszékvezető legyek. Megbíztak vele, és ez szolgálat. Hűbéres soha nem akartam lenni. Az elmúlt hat és fél évben nem volt olyan politikai vezető, akivel ne kellett volna valamiért összevesznem, pedig nem akartam. Magammal rendben vagyok, a közéletben viszont csak haragosokat szereztem, és erre büszke vagyok. Az egyetemünket 371 éve alapították. Ki emlékszik arra, hogy ki volt oktatási miniszter, államtitkár az elmúlt évtizedekben? Állítom, hogy a mai húszévesek legjobbjai jobbak, mint mi voltunk.
– Ezért optimista?
– Igen, Magyarországnak van jövője annak ellenére, hogy a lehetőségeket egyre szűkítik. Ezek a fiatalok ki fogják húzni az országot a kátyúból. Őszinték, okosak, nem csaponganak, és van hitük.
– Mire készül, ha leteszi a rektori hátizsákot?
– Mezítlábas professzor leszek, visszavonulok a tanszékre, rengeteg új terv motoszkál a fejemben. Megvan az órabeosztásom, és szemmel tartom az egyetememet meg az oktatásügyet. Ameddig erőm és időm lesz, mindig el fogom mondani a véleményemet. Jó lenne, ha vitáznának vele, és jobbat találnának ki, de azt nem tűröm el, hogy semmibe vegyék.