Miért változtatta meg családi nevét?
– Corvinista barátomtól, Benedikty Dánieltől vettem kölcsön, mondhatnám: örököltem. Egyidősek vagyunk, Dani részt vett a Corvin közi harcokban, ezért menekülnie kellett, különben kivégezték volna. Angliában telepedett le, sajnos 1993-ban meghalt. Szerettem őt hajlíthatatlan meggyőződéséért, kristálytiszta jelleméért. Aztán közvetlenül a Szuvenír megjelenése előtt, az ő emlékezetére, tiszteletére felvettem a nevét. A változtatás másik oka, hogy a hagyományt felrúgva, a kor „jó” szokásához híven egy ifjonc költő elbitorolta a már ismert Horváth Tamás nevet, a nevemet. Még 1998-ban szólt az egyik kritikusom: „te, micsoda rossz verseket közölnek tőled?” „Tőlem?” – álmélkodtam. – „Hiszen mostanában nem is írok verseket!” Kiderült, hogy ezzel a névvel egyre csak szaporodnak az újságírók, sőt már egy operatőr, egy rendező és egy tévés szerkesztő is színre lépett. Minden okom megvolt tehát arra, hogy írói pályámat barátom, Benedikty nevén folytassam.
– Ön szinte gyerek volt még ’56-ban. Hogyan került kapcsolatba a forradalommal?
– Tizenhat éves, harmadikos gimnazista voltam. Ez a korosztály főszereplője volt a dicső napoknak, főként a budapestiek. A Corvin közi harcosok átlagéletkora nem haladta meg a 19 évet. Akkoriban Szegeden laktam, ott gomolyogtam minden tüntetésen. Gumibotos ávósok kergettek a fél városon át 24-én, végül egy idegen házban éjszakáztam. Az egyetem központi épületéről levert csillagot a hídra cipeltük 25-én, s nagy üdvrivalgás közepette a Tiszába dobtuk. A Takaréktár utcai sortűznél a közelemben sebesült meg az egyik barátom 26-án. De már a forradalom kirobbanása előtt, október 20-án is ott voltam az egyetem bölcsészkarának nagytermében, ahol a város közönsége előtt ismertették a MEFESZ vezetői a forradalomhoz vezető 12 pontot. Vitathatatlan, hogy az országban először itt hangzott el: a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot! Isteni csoda, hogy az ötvenhatot követő terrort megúsztam, de később már nem kerülhettem el a sorsomat.
– A forradalom önnek nem ért véget ötvenhattal. Joghallgatóként 1965-ben súlyos politikai ügybe keveredett.
– Azt szoktam mondani, hogy életem gyémánttengelye mindmáig 1956. Talán százötven évenként adatik ekkora élmény egy generációnak. Családi életem is predesztinált arra, hová álljak: a háború utáni nyomor, apám korai halála, nagybátyámék hortobágyi deportálása és talán egyfajta genetikai örökségem a lázadásra. Nem tudtam befogni a számat. A hatvanas évek elején a szegedi jogtudományi egyetemen megkérdőjeleztem a Kádár-kormány legitimitását, és a varsói szerződés létjogosultságát is vitattam a szemináriumokon. Sokat ábrándoztunk barátaimmal egy irodalmi, társadalomtudományi, filozófiai folyóirat megindításáról. Legsúlyosabb „bűnöm”, hogy a többpártrendszeren alapuló polgári demokrácia államszervezetéről papírra vetettem néhány gondolatot. Ez a vázlat benne maradt egy könyvben a barátomnál, aztán néhány évvel később a nyomozók megtalálták.
– Hogyan buktak le?
– Mindössze fél éve tudtam meg, amikor a Történeti Hivataltól megkaptam az operatív anyag egy csöppecskéjét, mintegy 250 oldalt, hogy már 1963 óta figyeltek. Kreáltak belőlünk egy összeesküvő csoportot, s ránk ragasztották a Próféták nevet. Ezzel a címmel nyitottak titkos dossziét rólam és a társaimról, kikiáltva engem a szervezkedés vezetőjének. Az összes levelünket felbontották, lefényképezték. Az 1964-es lengyelországi utamon végig követtek. A dossziéból az is kiderült, hogy a politikai rendőrség idehaza több megyében is nyomozott utánunk. Tervet dolgoztak ki, miként hatoljanak be észrevétlenül lakásunkba, hogy felkutassák, lefényképezzék a ránk nézve terhelő írásainkat. Jó egy évvel a letartóztatásom előtt már kilenc ügynök jelentett rólam. Végül 1965 szeptemberének egyik hajnalán csaptak le ránk, s persze akkor már biztosra mentek. Ezt a végkifejletet és az utána következő börtönélményeimet Szamurájok című regényemben írtam meg, mely 10 évig lapult a fiókomban, s csak 1989-ben jelenhetett meg a Szépirodalmi Kiadónál. Azóta mély hallgatás övezi. Nem tudok más regényről, mely ilyen konzekvensen leplezte volna le az úgynevezett kádári konszolidáció hazug imázsát.
– Hányadéves hallgató volt a letartóztatásakor?
– Az utolsó évet jártam, az abszolutóriumból hiányzott három vizsga. Utána következett volna az államvizsga. A forradalom tizedik évfordulóján a gyűjtő dugig volt politikai foglyokkal: téeszparasztok, hőbörgő bányászok, részegségükben Kádárt szidalmazó egyszerű figurák zsúfolódtak össze az ötvenhatos fegyveres harcosokkal, a legsúlyosabb politikai bűnözőkkel, ahogyan Kádárék ezeket a hősöket elnevezték. Őket persze nem engedték szabadon 1963-ban.
– Végül mivel vádolták, miért ítélték el?
– Kezdetben összeesküvéssel, a Legfelsőbb Bíróság azonban izgatássá „szelídítette” a tényállást. Lehet, hogy nem vetett volna jó fényt a legvidámabb barakkra, ha boszorkányüldözéssé fajul néhány egyetemista ügye. Két ország létezett akkoriban: Budapestország és Vidékország. Budapest a bonyolult érdekszövetségek városa, ahol több szempont is érvényesülhetett, „liberálisabb” volt a légkör, jobban el lehetett tűnni, alá lehetett merülni a magamfajtának. A vidék országa úgymond hitbizományokra oszlott, különböző őskommunista, ávós dinasztiák fészkelték be magukat a hatalomba. Pol Pot megyében – így hívták Csongrád megyét – a Komócsin-klán és klientúrája uralkodott. Szinte paranoiás pszichopaták módjára gyártották az ügyeket, hogy nélkülözhetetlenségüket bizonyítsák, s hogy az éberségre figyelmeztessék a politikai vezetést. Reménykedtek abban, hátha előbb-utóbb visszajön a régi jó ávós világ. Ez a „szerv” minden megyében tele volt kiszuperált ávósokkal. A tizenhat prófétából végül hármónkat tartóztattak le. Megpróbálták összekapcsolni az ügyünket az európai hírű néprajztudós, Bálint Sándor professzor meghurcolásával, csak az volt a „baj”, hogy akkor én még személyesen nem ismertem Sanyi bácsit.
– Keményen vallatták?
– Kezdetben nem nagyon hagytak aludni. Jó néhányszor éjjel is kihallgattak, elvették a szemüvegemet, erősen rövidlátó vagyok, és csak a jegyzőkönyv aláírásakor kaptam vissza néhány pillanatra. A mostani hallásgyengülésem is az ottani bánásmódra vezethető vissza. A fűtetlen cellában megfáztam. Nem kaptam zsebkendőt, orvosi kezelést, s a fertőzés megtámadta a fülemet.
– Mikor szabadult?
– 1967 januárjában. Rögtön rendőri felügyelet alá kerültem. A szabadulás utáni időszak talán még nehezebb volt, mint a börtön. Egyik munkahelyről rúgtak a másikra. Végül az olajiparban kötöttem ki, ahonnan már nem lehetett mélyebbre csúszni. Állandóan figyeltek, szimatoltak utánam. Csak a legnagyobb titokban írhattam, jó ideig senkinek sem beszélhettem a verseimről. Megjegyzem, egyik letartóztatóm, aki egyúttal Bálint Sándornak is a vallatója volt, három évvel ezelőtt életműdíjat kapott Lamperth Mónikától. Hát így változnak az idők. Jött az 1970-es amnesztia. Mivel az ország összes egyeteméről kizártak, felkerestem az egyik professzort, aki akkor a kar dékánja vagy az egyetem rektora volt, már nem emlékszem, hogy a tanácsát, a segítségét kérjem. Odahívott az ablakhoz, s rámutatott a téren álló huszárszoborra. Mit látsz? – kérdezte. A szobrot. No de mi ül a csákó tetején? – faggatott. Egy galamb – mondtam gyanútlanul. Na, akkor fogok én veled kezet, amikor ezzel a galambbal – rekesztette be a beszélgetést. Arra utalt, hogy Szegeden soha nem fognak engem doktorrá avatni. És akkor egy másik professzor, az áldott emlékű Kemenes Béla, a polgárjog kiváló tudósa segített titokban, hogy, mint az ország egyetlen magánhallgatója, hatévnyi szünet után befejezhessem tanulmányaimat Budapesten, az ELTE-n. Órákra nem járhattam, vizsgát sem ismételhettem. 1972-ben avattak doktorrá, de Szegeden nem tudtam jogászként elhelyezkedni. Egy városszéli művelődési házban lettem falusi bálok plakátírója és rendezője. Valaki figyelmeztetett, hogy a kopók újból a nyakamba akarnak varrni egy ügyet. Menekülésszerűen távoztam Nyíregyházára, ahol csodák csodájára felvettek ügyvédjelöltnek, s valamelyest konszolidálódott a helyzetem. Máig hálás vagyok ennek a városnak, hogy befogadott. Hamarosan válaszút elé kerültem: vagy az írás, vagy az ügyvédi pálya, a kettő kizárja egymást. Akkor alakult az Új Tükör Budapesten. A szintén egykori ötvenhatos elítélt főszerkesztő, Fekete Sándor, alias „Hungaricus” vett a pártfogásába, így lettem ennek az országos kulturális hetilapnak a munkatársa.
– Bő húsz évvel később írta meg ötvenhatos nagyregényét, a csaknem ezeroldalas Szuvenírt. A főszereplő Mérlegh Sándor 1956. november 11-e estéjén arra eszmél, hogy él, lélegzik és fázik, holott alig valamivel előtte fogta el egy orosz őrjárat, átkutatták, találtak nála egy üres töltényhüvelyt, öt perc alatt halálra ítélték, levetkőztették, kirabolták, agyonlőtték. Iszonyú történet, ahogy ez a 18 éves fiú két golyó ütötte sebbel a fejében az életéért kúszik-mászik a Ludovika bozótosában. Arra gondoltam, hogy Benedikty Horváth Tamás nagyon ismeri ezt a világot, olyannyira, mintha maga is átélte volna ezeket a rémségeket.
– Már a börtönben elhatároztam, hogy én fogom megírni ötvenhat eposzát, egy olyan nagyregényt, amelyik méltó színvonalon örökíti meg a forradalom hőseinek sorsát. Valami olyasmire gondoltam, mint Stendhal Vörös és feketéje, mely többet mond el a Napóleont követő időkről, mint egy könyvtárnyi tanulmány, történészi fejtegetés. Azt is elhatároztam, hogy eredeti stílust és nyelvet is teremtek a történethez. Másképp a mű nem futhatja meg a neki szánt pályát. Ilyen szempontból Joyce volt a példakép. De előbb meg kellett találnom azt a kerettörténetet, mely abroncsként fogja össze a hét évtizedet átívelő, temérdek szereplőt felvonultató, gazdagon indázó eseménysort. Egy újságcikkben bukkantam rá végül. Fontos volt az is, hogy a Corvin köz legfiatalabb szakaszparancsnokáról szólt az az írás. Szent meggyőződésem, ha a Corvin köz nincs, akkor már október 24-e reggelén vérbe fojtotta volna a diktatúra a forradalmat. Ugyanaz történt volna, mint Berlinben vagy Poznanban. A Corvin köz volt a legfontosabb ellenállási pont, anélkül, hogy ez a tény csökkentené a felkelés többi színhelyének jelentőségét. Vajon mi vitte ezeket a fiatalokat a barikádra? Milyen sorsok, micsoda évtizedek vezettek idáig? Miféle családi miliőből hozták magukkal ezek a srácok a tartást, a lázadáshoz nélkülözhetetlen dacot és a szabadságvágyat? Az újságcikk beindította a képzeletemet. Megírtam Sanyi kivégzésének a történetét, s akkor egyszerre, mintha száz és száz függönyt rántottak volna szét előttem, újabb és újabb aspektusai tárultak fel a történetnek. Mivel néhány hónapig a Történelmi Igazságtételi Bizottság sajtótitkáraként tevékenykedtem, sok hajdani szabadságharcost ismertem meg, köztük néhány corvinistát. Szívtam, ittam magamba a történeteiket. Aztán kiutaztam Hamburgba regényem főhőséhez, aki egy hétig mesélte Corvin közi csoportjának történetét. Közben a Mindent a hazáért forgatókönyvén dolgoztam, ehhez is gyűjtöttem az anyagot, megkerestem mindenkit, akit csak elérhettem.
– Mi az a szuvenír? Miért ez a regény címe?
– Egy töltényhüvely. Egy tárgy, amely egy tragikus pillanatban megszemélyesíti a múltat, s amelytől a száműzetésbe készülődő fiatalembernek a forradalom minden mozzanata felidéződhet. Egyszerűen attól, hogy a tenyerébe fogja és szorongatja. Fétistárgy ez a töltényhüvely. Mert Sanyi azon a november 11-én a társaihoz igyekezett, akiktől 9-én azzal vált el, hogy elbúcsúzik a szüleitől, utána pedig újra találkoznak az életben maradt bajtársak, hogy együtt szökjenek ki az országból. Sanyi Hamburgban elmesélte, mit élt át a kivégzés alatt, s hogy az idő hogyan nyúlt meg. Úgy érezte, hogy egy óra hosszat tartott, míg a golyó átrecsegett a fején, s napokig, amíg megtalálta a kitört ajtót a kerítésfalban. Semmi másra nem vágyott, mint hogy valami meleg zugban halhasson meg. Magyar orvosok operálták, altatták, etették, bújtatták, ápolták, amíg csak lehetett, de januárban a pufajkások kezdték begyűjteni a sebesülteket a kórházakból. Ekkor Sanyinak újra menekülnie kellett, apja segítségével szökött ki Szeged mellett Jugoszláviába, onnan szállította tovább a Vöröskereszt Hamburgba.
– Ezek szerint a Szuvenír a valóságra épül.
– A valósággal semmilyen írói fantázia nem veheti fel a versenyt. Mindazonáltal ebben a „regényszörnyben” több regényforma épül egymásra: a Szuvenír egyszerre családregény, történelmi regény, pszichológiai regény és persze kalandregény is a szó legnemesebb értelmében.
– Ha ennyi borzalmat élt át a magyarság a Rákosi- majd a Kádár-rendszer alatt, akkor némelyekben miért van egyfajta vonzalom, nosztalgia a Kádár-rendszer iránt?
– Lehet, hogy túl nyersen fogalmazok, de komolyan gondolom, hogy 1849-ben megszűnt a nemzet, 1956-ban pedig az ország. Ugyanis az 1867-es kiegyezéssel rögvest felszálltunk a Trianon-expresszre, akármit is lakkozzanak össze erről a témáról a történészek. Azután már 1956 lett volna az utolsó s egyben a legnagyobb esély egy demokratikus ország megteremtésére, hiszen oly sok évszázad múltán, az 1456-os nádorfehérvári győzelmet követően ismét világsorsfordító harcba kezdtünk. Elnyertük a nyugati tömb szimpátiáját, és bizonyára elnyertük volna azt az óriási gazdasági támogatást, amellyel ma svájci életszínvonalon fickándozhatnánk. Ráadásul soha ilyen egységes még nem volt a magyar társadalom, legalábbis, ami a szabadságvágyat illeti, és soha nem nyilvánult meg a szolidaritásnak, a testvériségnek és az önszerveződésnek ilyen magas szintje. Aztán néhány nap alatt minden összeomlott – de akkor ez nem rajtunk múlott. Most már késő. Ez a mostani egy tartását vesztett roncstársadalom. Az 1956-ot követő megtorlás, a rettenet, a félelem, az apátia genetikailag is beépült az egymást váltó, egyre jellegtelenebb nemzedékekbe. Nemcsak a vészbíróságok által elítéltek és kivégzettek, hanem a titokban meggyilkoltak sorsa sincs igazából, teljes egészében felderítve, kibeszélve. A gyilkosok közül senkit sem vontak felelősségre. Azt is láthatjuk, miféle politikai-gazdasági-szellemi elit vezeti ezt a Magyarország nevezetű tartományt 16 év óta csöbörből vödörbe. És hogy a nyugati „segítség” hovatovább a rablás szinonimája. Hát lehet azon csodálkozni, hogy az elgyötört tucatember a „kádári aranykor” után áhítozik? Talán csak valami minimális biztonságot, öt perc szünetet remélne a rohanásban. Arra vágyik, hogy a kenyéradó gazda tenyeréből lefetyeljen, csak lelne már valami megbízható patrónusra.
– Olyan nagy bűn ez? Ön talán nem vágyik valami hasonlóra?
– Nem a „bűn” nagy, hanem az eredmény katasztrofális. Koromnál, sorsomnál fogva úgy kizáródtam ebből a hazudozó ügyeskedésből, mint egy köldöksérv. Amikor 1999-ben a Szuvenír megjelent, hirtelen akkora csönd lett körülötte, mint egy kriptában. Nem terjesztették, nem reklámozták, de hát belőlem is hiányzik a szatócsmentalitás, képtelen lettem volna bohóckodni, nyájaskodni, ugrabugrálni a gagyi tévékben. Habent sua fata libelli: a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Most ősszel egy jelentősebb kiadó, a Mundus óhajtja megjelentetni a regény átdolgozott változatát. Van ezzel dolgom elég. A többi már nem rajtam múlik. Leslie Bain, aki az 1956-ban nálunk tartózkodó újságírók közül szinte egyedülállóan jól ismerte hazánkat és beszélte nyelvünket, ezt írta 1969-ben kiadott könyvében: „Az újabb kori történelemben nincsen olyan esemény, amelyről annyit hazudtak volna, amelyet annyira eltorzítottak és beszennyeztek volna, mint a magyar forradalmat.” Ha élne még, vajon most mit mondana?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
