Jó reggelt, Magyarország!

Kétezerhatban, a rendszerváltozás óta először Magyarországon szervezett és nyílt politikai hazugság történt – e mondatnál aligha lehetne világosabban és egyértelműbben kifejezni mindazt, ami hosszú hónapok óta zajlik az országban. A győzelmi mámor napjait átélő kormánypárti szavazók talán maguk is elhitték, hogy a választási kampányban elhangzott kijelentések a techno-, bio- és Kóka-poliszokról összhangban állnak a valósággal. A dübörgő gazdaság és a pannon puma bűvölete azért is bizonyulhatott olyan erősnek, mert az év elején végrehajtott adócsökkentések, a „véletlenül” április elejére időzített nyugdíjas- és közalkalmazotti juttatások egytől egyig azt sugallták, hogy a hetente érkező külföldi figyelmeztetések ellenére egyáltalán nincs baj az államháztartás körül. A nemzetközi hitelminősítő intézetek intői leperegtek a kormánypárti média által is megtámogatott szocialista védőpajzsokról, az ellenzéki pártok pedig – sajnos – megtették azt a szívességet, hogy nem voltak képesek időben összefogni, és egy megfelelően összehangolt kampánnyal rámutatni arra a tényre, miszerint tényleg nagy a baj.
Gyurcsány Ferenc az előző ciklusbeli miniszterelnökségének közel két éve alatt egyszer sem vallotta be, milyen kritikus helyzetben van a központi költségvetés. A deficit rohamosan növekvő mértéke és az euró 2010-re tervezett bevezetésének tarthatatlansága ugyan sejthető volt, de csak azok számára, akik figyelmesen olvasták a gazdasági híreket, és képesek voltak függetleníteni magukat a kormányfő bulvárosított közszerepléseitől. A politikai napirend nem az államcsőd veszélyéről szólt, a közbeszédben föl sem merült, hogy a választások után a társadalom szinte mindegyik rétegét meg kell sarcolni a központi költségvetés életben tartása végett. Szó sem volt arról, hogy hirtelen, egyik napról a másikra van szükség nagyszabású reformokra a közigazgatásban és a nagy állami ellátórendszerekben. A Gyurcsány-kormány 2005 tavaszán elindított száz lépés programja olyan „grandiózus” változtatásokat tartalmazott, mint a pincéreknek fizetett borravaló megadóztatása vagy az építkezések fokozott ellenőrzése, amolyan „Reszkessetek, feketézők!” stílusban.
Az „Igen. Megcsináltuk!” szlogenjét harsogó kormánypárti propagandagépezet nem beszélt arról, hogy közalkalmazottak és köztisztviselők tízezreit kell majd elbocsátani, a megmaradók bérét pedig évekre befagyasztani. A számháborús stratégiát a méregdrágán épülő autópályákra építő miniszterelnök elfelejtette közölni a választópolgárokkal, hogy az elmúlt ciklus nagy jólétének rövidesen kamatostul meg kell majd fizetni az árát. A MÁV-hoz hasonló állami óriásvállalatok működésének megreformálásáról sem hallhattunk túl sokat. Mérvadó közgazdászkörök persze jó ideje rebesgették, hogy hatalmas megszorítások kellenek a választások után, ám nagy részük rögtön hozzá is tette: a Fidesz programjának megvalósítása még nagyobb katasztrófába taszítaná az országot. Erről aztán folytak is az értelmetlen viták végeláthatatlanul, és közben sajnos elsikkadt, hogy a Pénzügyminisztérium szándékosan késve hozta nyilvánosságra a központi költségvetés első negyedévi mérlegével kapcsolatos adatokat. A választások első fordulója után napvilágra kerülő számok, melyek szerint már három hónap után közel nyolcszázmilliárd forint volt a büdzsé hiánya, világosan jelezték, hogy a Gyurcsány-kormány optimista jövőképét semmi sem támasztja alá. A rendszerváltás óta még soha nem volt ilyen mértékű a deficit. A kormány – amelynek tagjai egyébként az állampolgárok adóforintjaiból fizetett hivatalnokok, és amelynek kötelessége lett volna megfelelően tájékoztatni az embereket az ország pénzügyi állapotairól – becsapta a választópolgárokat. Megfosztotta őket azon alkotmányos joguktól, hogy a magyar gazdaság valós helyzetének tényleges ismeretében hozzák meg döntésüket a következő négy évről. Ellenérvként persze föl lehetne hozni, hogy a társadalom józanul gondolkodó része tudatában volt annak, hogy a választási kampány látszatvilágok harcáról szól, és a közeljövő távolról sem lesz olyan fényes, mint amire a csillogó szemekkel előadott miniszterelnöki ígéretekből következtetni lehetett. Az ilyen jellegű vitának azonban nincs értelme. Elegendő végiggondolni, hogy akik akárcsak egyetlen lényeges információt is eltitkolnak a közvélemény elől, azok várhatóan a későbbiekben is ezt fogják cselekedni. Akik csupán egyetlen megye aprófalvainak polgármestereire gyakorolnak nyomást, azt állítva, hogy ajánlatos lesz a kormánypárti képviselőjelöltek győzelmeit elősegíteniük, azok a továbbiakban bárhol és bárkivel megtehetik ezt. Ahol szabályos rágalomhadjárat folyik a Magyar Nemzeti Bank elnöke ellen – akinek egyetlen „bűne” az volt, hogy intézményének függetlenségét megőrizve nyers őszinteséggel mondta ki az államháztartás apokaliptikus méretűre duzzadó hiányának okait –, ott a későbbiekben is be lehet feketíteni bármelyik közintézmény önálló véleményt megformáló irányítóját.
Miközben az állam karcsúsításáról, reformokról és átszervezésekről zengedezik a szolgalelkűségét levedleni nem képes baloldali sajtó, aközben soha nem hallott nevű, az Országgyűlésnek közvetlen felelősséggel nem tartozó kormányhivatalok nőnek ki földből, amelyeknek baljós árnyéka egyre aggasztóbb mértékben borítja be az alkotmányos szabályoknak alárendelt intézményeket. A kormány olyan nyugalomban koncentrálhatja a közhatalmat megszorítások sorával egyetemben, ami aligha fordulhatna elő normálisan működő európai uniós országban. Hol vannak a több százezer embert megmozgató tiltakozó demonstrációk? És az érdek-képviseleti szervek? Vagy arra kell gondolnunk, hogy ezeknek a vezetői is érdekeltek a gyurcsányi hatalmi elit helyén maradásában? És harciasságuk csak akkor nyilvánul meg, ha éppen jobboldali kormány van hatalmon, amelynek legjelentéktelenebb intézkedése ellen is esztelen vicsorgás a válasz?
Minden jel arra mutat, hogy ebben a rögmagyar valóságban csak a parlamenti ellenzéktől lehet számítani arra, hogy megfogalmazza a társadalomnak a kormány politikájával szembeni tiltakozását és ellenvetéseit. Végre nem olyan módon, hogy még többet és még nagyobbakat ígér, hiteltelenítve ezzel saját magát, hanem az írott alkotmány betűjéhez ragaszkodva tesz fel kérdéseket és kér számon. Szavak nélkül is kinyilvánítja, hogy tisztában van az államcsőd közelségével, továbbá azzal, hogy az éltanulóból Európa súlyos beteg embere lett. Nem akar rendszert dönteni és hidakat eltorlaszolni, csupán a civilizált Európában megszokott és elfogadott módszerekkel vonja felelősségre a kormányt. Miért a családoknak és a fiataloknak kell megfizetniük a hazugságok árát? Miért akarja a hatalom az élet legkülönbözőbb területein korlátozni az emberek szabad döntési jogát, a rendszerváltás egyik, még meglévő vívmányát? Végül pedig az a kérdés, amit talán a legkönnyebb lenne megválaszolni. Kik a felelősei, az okozói a most életbe lépő megszorító intézkedéseknek? Ha nevesíthető, hogy az elmúlt négy esztendőben kik miatt került Magyarország abba a megalázó helyzetbe, hogy még Románia és Bulgária is előbb fogja bevezetni az eurót, akkor milyen politikai következményei lesznek mindennek a továbbiakban?