Kaláka

Lugas

Kalákában jártam Csíkban – mintha valami archaikus szöveget olvasnánk Kriza Jánosnál vagy még öregebb erdélyi emlékíróknál. Pedig hát a kaláka maga a legkézzelfoghatóbb valóság, s az, hogy Csíklázárfalván járhattam valódi kalákában, ha csak másfél napig is, a legnagyobb örömömre szolgált.
A kaláka gyűjtést, halmozást, rakogatást jelent a Czuczor–Fogarasi-szótár szerint. A székelyek az olyan munkát mondják kalákának, amelyet többen összeállva gyorsabban, nagyobb erővel végeznek, „pl. midőn valakinek búzáját, szénáját az atyafiak vagy szomszédok vagy jó barátok közös erővel, néha zeneszó mellett is betakarítják, miért közös ebédet vagy vacsorát s olykor mulatsággal párosítva is kapnak”. Kalákában szántani, gyűjteni, szénát, gabonát hordani, házat építeni, fonni szokás.

„Szeressük mi híven egymást,
S így is érjük az aratást,
Kalákába is elmegyünk,
Pásztát is majd együtt viszünk.”
(Székely dal, Erdélyi János gyűjtése)

Közösség: szeretet, munka, vagyis „pászta”, ami az elfoglalt földterület közös művelését jelenti. A lázárfalvi kalákát az András Alapítvány szervezte, s tíz napig tartott, 40–45 résztvevővel. Vezetője, megálmodója, motorja, András Mihály néptáncos és koreográfus segítőivel, barátaival, a falu lakóival közösen nagy tájalakításba fogott. Az úgynevezett Malom-tanya környékének visszanyerését tervezik a zord természettől. Egyik legfontosabb partnere e nemes szenvedélyben Herczeg Ági tájépítő mérnök, a Pagony-iroda vezetője, aki már több kalákát is szervezett, többek között nagyszerű fürdőrekonstrukciókat, így a kozmási Sószékfürdőét, a kászoni Sófürdőét vagy épp a lázárfalvi Nyírfürdő mofettájának és fürdőjének rendbehozatalát.
De jártam ám én erre még 1968 nyarán, ha nem is láthattam ezeket a fürdőket, merthogy addigra rég nem működtek. S nem is épp Lázárfalván, de a környékén; Lázárfalván épp csak annyit, hogy egy napon Kozmásról a Szent Anna-tóig Lázárfalván át gyalogoltunk, s e gyalogtúra vagy 30 kilométeres kör volt. Életem egyik legemlékezetesebb útja volt ez a régi, 1968-as túra – négy frissen érettségizett barát egy hónapon át kóválygott Erdély-szerte; ez volt maga a felfedezett szabadság, a szellemé és a természeté, s épp egy számunkra felfedezésre váró világban. Székelyföldön kettéváltunk (a helyiek bibliai szegénységére, valamint négy langaléta fiatalember falánkságára való tekintettel), s mi Petróczki Pisti barátommal nyakunkba vettük a dimbes-dombos Alcsíkot. Fejedelmien éreztük magunkat, és ezerféle kalandon estünk át. Felírtam, merre jártunk, kinél háltunk, mit kosztoltunk. Reggeli, ebéd, vacsora – ma is épületes olvasmány. Ilyenek vannak benne: Csíkkozmás: tyúkhúsleves, sült tyúk pityókával, sütemény – itt még gargantuai a jólét, mert Orbán Jóska bátyáméknál pusztítottuk az aprójószágot, bár előtte két napig csak némi töltött nápolyi szerepelt az étlapon. Újtusnád: reggelire avas szalonna, ebédre és vacsorára híg székelykáposzta-konzerv Imets Alajoséknál. Csíkcsatószeg: konzervreggeli, ebédre semmi. Vacsorára viszont nyúlpaprikás a csatószegi plébánián Imre József közel százéves papnál, akihez bekéredzkedtünk. Az apró, szellemileg és fizikailag friss székely plébános az 1870-es években születhetett, s aggastyán létére nyulakat tartott. Házvezetőnője, a húga készített is nekünk vacsorát – a kézi csengettyű hívására a gőzölgő nyúlpaprikás ott ingerkedett a régi ebédlő ovális tálalóasztalán. Pistivel szédelegve álltunk a csábító ételfelhő közepén, mert a plébános úr vecsernyére egy különleges hosszúságú textust imádkozott, talán valami régies liturgiai megfontolásból. A következő nap szinte semmi, illetve az obligát „töltött nápolyi” Tusnádfürdőn. Innét üres gyomorral a Nyerges-tetőn át Kászonjakabfalvára zötykölődtünk, a busz útközben defektet kapott – itt aztán újra beütött a jólét egy sült „desznyószelet” képében, jó pohár sörrel kísérve. „Székely nagypapánál”, azaz Székely Endre nyugalmazott kántortanítóéknál. Hát így festettek a tyúktól a disznócombig tartó keretes szerkezetbe zárt kulináris örömeink Alcsíkban.
A mostani expedíciómban nem volt efféle aritmia – hacsak annak újraészlelése nem, hogy hol van már 1968, az érettségi, s hol az ifjúság. Szerencsére fiatalokkal lehettem, építészekkel, tájépítészekkel, kertészekkel, egyetemi hallgatókkal és végzettekkel, lelkes civilekkel és helyiekkel, akik Magyarországról és Erdélyből jöttek Szombathelytől Magyardécsén át Csíkszeredáig, Gyimesközéplokig. Kedvesek, nyitottak voltak, és úgy dolgoztak, mint a mesében. A kaláka tervében András Misi vezetésével a malomépület rekonstrukciója, vezetékes víz kiépítése, a csűr padlózása, a Tusnád-pataka tisztítása, lépcsőzése, színpadépítés, tófürdő, hordó-napozó készítése szerepelt, a mocsaras malomrét vízháztartásának rendbetétele, egyáltalán, a régi Kutas-kert s a Malom-tanya és környékének rehabilitációja. A tanya környéki háromhektáros területre Misiék már százötven gyümölcsfát is telepítettek – almát és körtét, jórészt Énlakáról, Szávai Márton tanító úr gyűjteményéből. (Ő az udvarhelyi gyümölcsök nagy ismerője, szaporít és kis tételben árusít is.) Esténként táncház, tánctanulás és éneklés folyt helyi zenekarokkal és táncosokkal (Misi a Hargita együttes művészeti igazgatója), merthogy a lázárfalvi tanya többek közt tánctábor is lesz Misi kétezer tanulni vágyó kisdiákjának. És minden napra jutott egy-két előadás is, elvont vagy nagyon is gyakorlati ügyekben, ahol a tájjal, környezettel, mindennapi életünkkel kapcsolatos témák szerepeltek napirenden.
Ültünk a hatalmas, legalább százéves pónyikfa alatt, amely a nagy kertet úgy centralizálta, ahogy a fejedelem uralja saját udvarát, és beszélgettünk. A régi gyümölcsök nagyszerűségéről, kerttörténetről, mindenféle „biodiverzitásról”. Az éteri tisztaságú, poétikus környezetben könnyű volt a táj értelméről és sorsáról meditálni – bármerre néztünk is, szelíd és aranykort idéző fákat, füveket, patakot, felhőket láttunk, és a szisztematikus emberi munka nyomait. András Misi és társai utópiája, gondoltam a pónyikfa alatt üldögélve, talán ma a lehető legkorszerűbb idea. Nem harsány, és a legkevésbé sem tolakodó. Nem ígér gyors sikert és felhőtlen gazdagságot. A kaláka viszont a közösségi öröm átélhetőségét adja, ahol az uralkodás kényszere helyett a spirituális távlatok hívásai a legerősebbek. Merthogy helyet teremteni és saját tájunkat intim következetességgel belakni – a legszebb emberi dolgok közül való.