(ki a felelős…)

Én nem tudom, vigaszt jelentene-e, ha a meteorológusok kielégítő magyarázatot adnának a tavasz és a kora nyár időjárásának idióta voltára. A magyarázat, amit esetleg mi megadhatunk, kissé dodonai: a régi, sőt a legrégibb öregek sem emlékeznek ilyen eszement szeszélyes májusra és júniusra, nincs az a tapasztalt aggastyán, aki fél órával előre megmondaná, honnan fúj a szél, honnan jön eső vagy jég, azt pedig mindnyájan tudhatjuk, hogy valami jön, s annyi biztos, nem lesz kellemes. Ez persze tény, nem pedig magyarázat.
Nagy költőnk írta egykoron, valahogy így: „A városi nem ismeri, falun keresd, mily szép az est. Utcára mén leány, legény, s dalolni kezd, dalol vele a fülmile lágy éneket, a lomb megett.” A fülmile a szótagszám miatt van, ami nem tekinthető anomáliának, csupán költői szabadságnak, viszont mostanság falun is hiába keressük a szép, nyugodt estéket, s nagy kockázatot vállal leány, legény, ha utcára mén. Még nagyobb kockázatot vállal az, aki – mint én magam – netán a Balatonra mén csónakkal horgászni, s nem kezd azonmód fejvesztett menekülésbe, amikor az ég alján (közepén, tetején, szélén) megjelenik egy sodródó felleg, s nem csak a fülemülék, de a vízzel testvérviszonyban lévő vadkacsák is behúzzák a nyakukat.
Ha jól belegondolok, én koromat tekintve régi öregnek számítok, és elvileg olvasnom kellene bizonyos jelekből, mondhatni a természet tenyeréből, hogy a következő öt-tíz percben milyen időre számíthatok. E tekintetben sosem voltam optimista. Általában ha szép nyári esteken eltűnt a fejem fölül a Göncölszekér, azonnal szedni kezdtem a cókmókomat, s irány a part. Így történt, hogy az elmúlt huszonhét évben, mióta a cs.-i nádasban horgászom, kétszer fordult elő, hogy elkapott valamely zivatar. Az idén vásároltam egy kitűnő esőköpenyt, amelyet immár fürdőköpenynek is tekinthetünk, hiszen az utóbbi egy hónapban tizennégyszer zúdult a nyakamba olyan eső (alattomban, habár nem váratlanul, de vízszintesen), amely nemcsak a nejlonon, hanem a kevláron is átüt, s a legóvatosabb ürgét is kiönti. Ennek következtében most facsaró náthával küzdök, Natasa kutyámnak pedig a dereka fáj, pedig őt egyszer sem tettem ki az időjárás kénye-kedvének.
Úgy huszonöt évvel ezelőtt, amikor kezdő voltam még a balatoni széljárás terén, habozva álldogáltam a parton: csónakba szálljak-e, dacolva a délnyugati széllel? Megállt mellettem egy régi öreg, tősgyökeres, és így szólt: „Tihanyi szél fél órát kóstál.” „No-no, mondtam, vörös az ég alja.” „De kint katyvaringál a sirály, ami nem egyebet jelent, hogy a nádas előtt jár a süllő. Ne habozzon, ha fogni akar.” Ha jár, gondoltam, akkor nincs mit tenni. Beszálltam a csónakba, és kieveztem. Akkor áztam el a kettőből egyszer, és a tihanyi szél egyfolytában dühöngött három napig. Úgyhogy a sirályok még katyvaringálni is elfelejtettek. Azóta nem mindig hiszek a régi öregeknek, így magamnak sem.
Azonban minden önirónia nélkül ki kell jelentenem, hogy mostanában és általában pontosan tudom, milyen idő lesz. Szél fúj északról, keletről, délről, nyugatról, a legkisebb felhőből is dől az eső, mint amikor kicsavarják a mosogatórongyot. Ha esőköpenyt veszel fel, leizzadsz, ha nem, elázol. Mindez, állapítod meg, miközben vacogsz, a globális felmelegedésnek köszönhető, és nem kenhető a Gyurcsány-kormányra. Azért viszont, hogy a náthámra beszerzett puritán gyógyszerekért (mixtura pectoralis, orrcsepp stb.) kétezernyolcszáz forintot fizettem, ki a felelős, én nem tudom…