Kitelepítés nagyhatalmi parancsra

A Terror Háza Múzeum kiállítását még nem láttam, de a németek kitelepítésével kapcsolatos sajtóközlemények többségének egyoldalúsága arra késztet, hogy néhány – szándékosan vagy ismeretük hiánya miatt elhallgatott – tényt a közvélemény elé tárjak. Az 1945–1947 közötti magyar demokratikus rendszer tudvalevőleg csak a fegyverszüneti szerződés által korlátozott cselekvőképességgel rendelkezett. Azonban így is számtalan esetben volt képes a győztes nagyhatalmak rendelkezéseivel szembeszállni. Ilyen politikai akció volt a magyarországi németeknek a három nagyhatalom által kikényszerített kollektív alapon történő kitelepítése elleni is.
Lássuk a tényeket!
A Széchényi Könyvtár szabadpolcán található Halmosy Dénes-féle Nemzetközi szerződések 1918–1945 című kötetben a potsdami értekezlet 1945. augusztus 2-i jelentésének XIII. paragrafusa olvasható: „Az értekezlet a németek Lengyelországból, Csehszlovákiából, Magyarországról való áttelepítésére vonatkozóan a következő határozatot hozta: A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba való áttelepítésére vonatkozóan intézkedéseket kell foganatosítani.” (Az én kiemelésem – Cs. R. I.)
Csehszlovákiában ekkor már – szörnyű kegyetlenkedések mellett – javában folyt a németek kiűzése, miközben Magyarországról még egyetlen németet sem telepítettek ki. Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a magyar kormányzatot a potsdami határozat. Ez ráadásul, biztonság okáért, Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB) bízta meg a határozat végrehajtásával. Augusztus 9-én a SZEB felszólította a magyar kormányt, hogy a legrövidebb időn belül készítse elő 450 ezer német nemzetiségű lakos Magyarországról való kitelepítését. (A magyar statisztika szerint a németek létszáma 477 ezer volt 1941-ben, s közülük is több tízezer elhagyta az országot a német csapatokkal.) A SZEB tehát kollektív büntetésre akart minket kényszeríteni. A határozat meglepetést és zavart keltett a magyar politikai körökben. A kommunistákon és a parasztpártiakon kívül minden párt megütközéssel fogadta a felszólítást. Főleg a Független Kisgazdapárt próbált tiltakozni, de szinte minden párt mentesítési akciókba kezdett. Az előkészületi munkálatokat végző tárcaközi bizottság november 20-i ülésén kimondta: „A magyar kormánynak az a korrekt jogi felfogása, hogy az igazolásokat kizárólag egyéni felelősségre vonás alapján hajtja végre. Elutasít minden kollektív felelősségre vonási gondolatot.”
Történetesen épp ezen a napon hozta meg döntését a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács (NSZET) a kelet-európai sváb kitelepítésekről, amit végrehajtásra megküldött a budapesti SZEB-nek. A SZEB november 28-i ülésén mindhárom misszió a legmagasabb szinten (Vorosilov, Key, Edgcumbe) képviseltette magát. Vorosilov közölte kollégáival a legfelsőbb döntést, amely szerint mintegy 500 ezer németet kell Magyarországról kitelepíteni, mégpedig Németország amerikai zónájába. A határozat intézkedett a végrehajtás üteméről is. E szerint még decemberben 10 százaléknak, 1946. január–februárban 5-5 százaléknak, március–áprilisban 15-15 százaléknak, május– júniusban 20-20 százaléknak, júliusban a maradék 10 százaléknak kell elhagynia Magyarországot.
A SZEB november 30-án adta át a követeléseket a Tildy-kormánynak. Az átirat azonnal heves ellenvetéseket váltott ki. Gyöngyösi külügyminiszter már másnap jegyzéket nyújtott át a szövetséges nagyhatalmak budapesti képviselőinek: „Ez alkalommal is a demokratikus Magyarország kormánya kijelenti, hogy meggyőződésével ellenkeznék magyar állampolgároknak tisztán etnikai származási ok miatti kitelepítése. Úgy ezt, mint a kollektív büntetésnek mindenféle faját helyteleníteni. Ezért kívánatosnak tartja, hogy kitelepítés alá csak azok a németek kerüljenek, akik kifejezetten magatartásukkal Magyarország ügyét elárulták és a hitlerizmus szolgálatában állottak.”
December 15-én a külügyminiszter szóbeli jegyzéket küldött az amerikai és az angol kormánynak, közölve, hogy a kormány csak a bűnös németeket tervezi kitelepíteni. Ismételten hangsúlyozta: „A kormány nem alkalmazza a kollektív felelősségre vonás elvét.”
Mindez hiábavaló volt. William S. Key tábornok, az amerikai misszió vezetője például már december 10-én levélben közölte Vorosilovval kívánságait 3-400 ezer magyarországi sváb kitelepítésének lebonyolítására az amerikai zónába. Kérte, hogy ezeket az instrukciókat közölje a magyar hatóságokkal. Vorosilov már másnap el is küldte Tildy Zoltánnak. Kiút tehát többé nem volt.
Mindezek folyományaképpen 1945. december 29-én megjelent a 12 330/1945 ME rendelet, amely – kevés kivétellel – kötelezővé tette a német nemzetiségű vagy anyanyelvű németek áttelepülését. 1946. január 22-én azonban Gyöngyösi Schoenfeld amerikai követnek küldött levelében kifejtette, hogy elvben ugyan a németek mind kitelepítésre lettek kijelölve, de mindegyiküknek módjában áll igazolni, hogy szembehelyezkedtek a hitlerista áramlattal, és akkor kivétetnek a rendelkezés alól. Ez nyílt szabotálása volt a rendeletnek, de „illegális” eszközök felhasználásával is például a Kisgazdapárt svábok ezreit óvta meg az elhurcolástól. Végül a folyamatot az Egyesült Államok – a „megtelt” tábla kihelyezésével – állította le. Összesen körülbelül 138 ezer svábot telepítettek ki 1946 végéig. 1947-ben Rákosi, a februári puccs után, még ötvenezret küldött ki, ezúttal Kelet-Németországba.
Ami a Kisgazdapártot illeti, Rákosi 1947. április 29-én a következőket mondta Molotovnak: „A kommunisták a svábok kitelepítése mellett voltak, mindenki más ellene. A szociáldemokraták hallgatólagosan, a Kisgazdapárt viszont nyíltan ellenezte.” (Az 1945. december 29-i rendelet megszavazásánál a kisgazdapárti miniszterek többsége a kényszerrendelet ellen szavazott.)
Úgy gondoljuk, hogy – Sólyom László köztársasági elnök bocsánatkérése után a kitelepítések során elkövetett jogtalanságokért és igazságtalanságért – eljött az ideje annak, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Oroszország bocsánatot kérjen a potsdami határozatuk és az 1945. november 30-i ultimátumuk miatt, amely a magyar kormánynak és népünk többségének az akarata ellenére egy újabb nemzetcsonkítást hajtott végre.
Csicsery-Rónay István,
a Független Kisgazdapárt külügyi
osztályának vezetője 1945–1947 között