Köznapló

Július 23., vasárnap
Látok a Napkeltében egy lányt, átszabták, átvarrták: hatmilliójába került, hogy divatossá tegyék tizenhárom alkatrészét: az orrával kezdték, a vádlijával végezték. Számomra ez nagy csoda, és megkísért a gondolat, hátha a doktor, aki hatmilliót inkasszált, a mostaninál boltozatosabbra igazítaná a lúdtalpamat. Nem ragaszkodom az első divathoz, meg aztán Gandhi is végiggyalogolta a sóutat lapos talpakkal, viszont megütötte a fülem, amit ez a kedves lány mondott, hogy egész más érzésekkel jár az utcán, még az sem érdekli, utánafordulnak-e a férfiak. Megvallom, ez engem se foglalkoztat igazán, az érzés viszont igen: amikor bemegyek Pestre, s egész nap talpalok, érzéseket csak a térdem táján tapasztalok, és nem a legjobbakat. Ezt kérném átigazítani, illetve az is jó lenne, ha a lúdtalpbetéteket e hölgyéhez hasonló fílingre cserélhetném, érdeklődöm hát, lehet-e belőlem a procedúra után szöcske, aki ugrál?

Július 24., hétfő
Átmentem a Margit hídon. Villamos nem járt, buszokra felférni lehetetlen, egymást lökdöstük a járdán. Két nap az úszók Európa-bajnokságáig, és a város béna, ma épp azért, mert volt egy nyári zivatar, pár napja a hőség miatt, de akkor is baj van, ha utat újítanak fel, ha magas a Duna, ha lehullik pár szem hó, ha import villamosokat állítanak forgalomba, ha idelátogat az amerikai elnök, ha parádé van az Andrássy úton, vagy, mint most, dőlésre állnak a hídon az oszlopok.
A város ahhoz az útkereszteződéshez hasonlít, ahol rosszak a lámpák, és rendőr kezdi irányítani a forgalmat: olyan rendőr, akit nyomozóként foglalkoztat a testület. Ért a közlekedéshez? Nem ért. Szörnyű átjutni a kereszteződésen, melyet ő irányít? Igen.
Ugyanez a helyzet Demszky Gáborral. A szabad demokraták beültettek egy magas, mutatós embert a polgármesteri székbe, aki korábban csak szamizdatgyártással, maoizmussal és tüntetésekkel foglalkozott. Értett a várospolitikához? Nem értett. Szörnyű helyzetbe került a város, mióta ő irányítja? Igen.
Szidjuk a szürke, sótlan Demszkyt, hogy övé a szék másfél évtizede, de csak kínlódik, képtelen beletanulni, holott ebben nincs egyedül. Lassan az ő képletére alakul az országban minden, ami azt jelenti, hogy nincs folyamatosság, nem épülnek egymásra a dolgok, így aztán egészséges fejlődés sincs, a felelősök legtöbbje csak annak látszik, de nem az, ami.
A Margit híd is csak látszatra híd, európai értelemben roncs, ezért van pánikban Gyárfás Tamás, az úszószövetség elnöke. Erre mondta egy iskolai cimborám: Kellett neki rohamsisak… Nem tudta, hogy ezekkel képtelenség?
De mielőtt folytatnám, meg kéne magyarázni, mi az, hogy: minden olyan, mintha az lenne ami, de nem az.
Az ok történelmi, meg persze politikai. A vízválasztó 1920, addig volt folyamatosság. A nemzedékek szervesen követték egymást, aki tudott egy szakmát, annak az biztos megélhetést és társadalmi rangot jelentett, egyre ment, hogy szellemi vagy kétkezi ember volt; és aminél nincs fontosabb: a tehetség és az ambíció kettőse országépítő tényező volt, hisz a legjobbak itthon munkálkodtak. Ez akkoriban szűnt meg, s ezért nem értem, miért beszélnek a szónokok Trianonról földrajztanárként. Az utódállamokat gyarapító négyzetkilométereket, az elvesztett városokat és a történelmi határokon kívül rekedtek számát ismételgetik folyton, holott a tényleges veszteség nem csak ez.
Ahhoz akkor jutunk közelebb, ha megértjük, milyen összefüggésben van egy ország domborzata tehetségeinek milyenségével; mint hátráltatja a képességek kifejlődését a beszűkült tér, amit néha csak úgy lehet tágítani, ha valaki elmegy, és nálunk ez történt.
Hogy kik mentek el? Többnyire a szorgalmasak. A tehetségesek. A java.
A dolgok folytonossága negyvennégyben tört meg végképp, amikor is százezreket hurcoltak haláltáborba. A mártírok társainak bosszúja nem tekintett a jövőbe, sokszor útját állta annak, hogy Radnótiékat mindenki a maga veszteségének érezze.
Aztán befutottak Moszkvából az ügynök politikusok, és velük a vörösterror, ezt sokan nem várták meg – Márai sem. Majd jött a forradalom, hogy elsöpörje a terrort, de az oroszok maradtak, így a szép álom véget ért. Mielőtt kezdődtek volna az akasztások – nyilván ír majd róluk Kádár-könyvében az ávós Kardos kedvence: Moldova –, Nyugatra indult újabb negyedmillió, s a java megy azóta is; sőt a dolog oda fajult, hogy a miniszterelnök, aki képtelen fegyelmezni a nyelvét, még biztatta is az új nemzedéket: menjenek csak, övék lesz a világ!
És Magyarország? Az kié lesz?
E percben a második vonalé. Hogy miért második, igazolja a mód, ahogy megszerezték a hatalmat. Ebből is következik, hogy sosem lesznek hívei a folytonosságnak, a dolgok szerves egymásra épülésének. Ha így lenne, lényegüket tagadnák, hiszen a közeg, ahol a közéletiségre készültek, kontraszelekcióra nevelt. Megtanították nekik, hogy a tehetség veszélyes elem, hiszen lát, figyel, észrevesz. Most például azt látja, hogy toldozás-foldozás: hitvány susztermunka folyik az országban.
Ennek egyik szimbóluma a Margit híd, mert aki azt hiszi, csupán néhány oszlopról van szó, bizony vak, és rögtön elő is vezetek egy példát, amelyen ki lehet tapogatni, mint távoznak az országból a tehetségek. A sport lesz a példa.
Volt egy hegemóniánk, a kardvívóké. Mi nyertük az egyéni és a csapatversenyt az olimpiákon 1908-tól. Így volt 1956-ig, ám akkor történt valami. A nagyok mellé felnőtt három ifjú: Magay, Hámori és Keresztes, meg is nyerték Gerevichékkel a csapatversenyt, ám amikor megtudták, hogy újra a kommunisták határozzák meg az érdemeket, úgy döntöttek, nem jönnek haza. (Hámori fizikusként Teller Ede munkatársa volt, róla a New Orleans-i szökőár idején hallhattunk újra.) Az ifjak nyomában űr támadt, s bár követték őket nagy tehetségek, mint Horváth vagy Pézsa, a korai bevetés ártott nekik: még nem ők voltak soron.
Elment a csapat „parancsnoka”, Jekelfalussy-Piller György is, az egykori testőrtiszt. Ő döntötte el, ki győzhet egy versenyen, tehát ki viszi tovább a hagyományt. „Ha mögvágod, a töködet szétrúgom” – így kiáltott oda néha a türelmetlen ifjúnak, aki éppenséggel nyerhetett volna a rangidős ellen, de nem volt mese, ki kellett várnia a sorát, ahogy az előzőek is kivárták a maguk világbajnokságát, a maguk olimpiáját. Jekelfalussy híján nem volt, aki szóljon, ki van soron: a hagyománynak vége lett.
Nem jöttek haza ötvenhatban fiatal futballistáink sem, s hiába volt nagy tehetség Albert, Varga, Göröcs meg a többi, idő előtt kellett odaállniuk – tönkre is mentek bele, ki testileg, ki lelkileg. És ugyanígy elmentek a tudomány, a művészet és a szakmák ifjú tehetségei, mert féltek, főleg ha szüleik gazdálkodók voltak. Látták, hogy a magyar parasztot még a hódító török is jobban megbecsülte, mint Kádár és Dögei.
Hogy mi a következmény? Nos, annyi, hogy ami nálunk történik, megtévesztésig hasonlít arra, amit a világ fejlettebb részén tesznek. A labda itt is kerek, de a magyarok lábához sose tapad úgy, mint a brazilokéhoz vagy a franciákéhoz. Az árokásó gép is teljesen az, kezelője a németeknél mégse vág el hetente egy gázvezetéket. A magyar pénzügyminiszter éppúgy megy be hivatalába, mint a svéd, az utóbbi mégse hamisítja meg az államháztartás számait, ha Brüsszel kíváncsi rá.
Minthogy nálunk bármi csak látszatra olyan, mint Európában, tenni kellett valamit, hogy valódinak hasson. Mi erre a másodvonalasok receptje? Hogy hazudnak, csalnak, mondták például, hogy új oszlopok kerülnek a Margit hídra, holott látni, csak megtalpalják őket, és szürkével lefestik két és fél méterig, mint azok a cégek, melyek ócska körúti házak földszintjén nyitnak boltot. Susztermunka a javából, és Demszky Gábor nyilván azért elégszik meg ennyivel, mert elődei közt 1950-ben tényleg volt egy suszter, Nezvál Ferenc. Az ő habitusát látom terjedni a városházán, mint ragályos kórt, és ha ez immár Demszky tempója is, mi haszna volt a sok szamizdatnak? Akkor protestált, most meg puszilkózik velük? Úriember nem tesz ilyet, miszter Demszky.

Július 25., kedd
Azt írja kitűnő kollégám, Füzes Oszkár múlt szombaton az újabb libanoni háborúról, hogy a közel-keleti konfliktusba Kína „pénzzel, befolyással és szerződésekkel nagyon közvetlenül bekerült”. Odébb: „Kínát semmilyen értelemben nem terheli a zsidó államhoz való viszony.”
Elgondolkoztatott a második mondat, mert igazsága sokkal tágabb, mint szavaiból első olvasásra kitetszik. A Föld legnépesebb országában eszerint az emberek számára a szó, hogy zsidó, se többet, se kevesebbet nem jelent annál, mint hogy olasz, hogy mexikói vagy perzsa, ami fölöttébb megnyugtató, sőt egészséges felfogás.
Mert mit is takar, hogy ez Kínát nem terheli? A kormányközi viszonyokon túl azt, hogy arrafelé nem az Ószövetségből szemezgetik az igazságot, van erre nekik Lao-céjuk, Konfuciuszuk, vagyis a választott nép fogalma térben korlátozott.
A légtérben viszont, úgy látszik, nem.
Izrael békét akar, és tegyen érte, hogy békéje tartós legyen, de ne azon az áron, hogy milliók lelkébe elültesse a háborúzás és vele a gyűlölet magját. Ha tönkrebombázza Bejrútot, ez történik, s végképp elhasználja a rokonszenvet, mely övé volt a világban 1948 után. Ne felejtsék, mit mondott Yehudi Menuhin a knesszetben annak idején: „Itt a kihívás önök előtt: ne hagyják, hogy a félelem sötétsége diktálja cselekedeteiket.”