Köznapló

Július 15., szombat
A képek sorsa, miként a verseké vagy a zeneműveké, kiszámíthatatlan. Ez a szerencséje az esztétáknak, a művészettörténészeknek és más elméleti tényezőknek: így nekik is jut a kalácsból. Csakhogy a huszadik században új jelentkező akadt, hangos, hetyke, aki nem kér, egyszerűen elveszi mindazt, amin addig az alkotó, a néző és a kritikus osztozott. A politika – róla van szó – ráütötte vörös és fekete pecsétjét mindenre, és visszamenőleg is meghatározta, mit kell értéknek tekinteni, s mit tűzre való szemétnek; meglepő viszont, hogy a rámenős politikának mennyire nincs befolyása arra, melyik képet lopják el a múzeumból, vagy melyiknek az árát verik égbe egy-egy aukción.
Más kategória néhány mű, melyek körül mindig történik valami, ahogy az emberek közt is van, akit folyton kísért a sors, hiába költözik, nősül-válik, vagy lesz belőle milliomos, megállás nélkül forr, izzik körülötte minden.
Ilyen festmény a Mona Lisa, mely első látásra nyugalmat áraszt, de ez aligha igaz, hisz a Louvre-ból többször ellopták, próbálták megrongálni, állítólag rá is lőttek. Viszontagságos sors jutott a Meztelen Majának is: Goya 1801-ben festette, tíz év múlva a pucérság mutogatása miatt az inkvizíció pert akasztott a nyakába, de volt olyan festmény is, melyhez nem kellett inkvizíció, anélkül is felháborodást váltott: Csontváry képei bizonyítják. Őt speciel röhögték a kávéházban ücsörgő pályatársak, csak Bernáth Aurél maradt komoly. Véleménye szerint erre a festési módra egyetlen orvosság az elmeorvos.
Ám mindez semmi a hisztériához képest, amit a Guernica, Picasso képe váltott és vált ki máig a lelkekben, mert újra kezd dübörögni alatta a föld. A baszk városkát a spanyol polgárháború idején, 1937-ben bombázták szét a német Condor Légió gépei, a kép is abban az évben készült, s a város a közelgő kerek évforduló okán még mindig reméli, megkaphatja Madridtól, és az övék lehet, ami arra is utal, hogy a baszkok nem akarják tudni, mint jött létre a festmény.
Alkotójaként a világ Picassót tartja számon – e képéről annyit írtak, mint a többiről együttvéve –, feledve a társszerzőket, akikből három is volt: André Malraux, Paul Éluard és Dora Maar. Két francia író és egy szép horvát fotográfus, közös bennük, hogy 1937-ben mindegyik kommunista, folyton ott voltak a festő közelében, és beszőtték, mint három vörös pók.
Nem volt nehéz dolguk.
Az ötvenhat éves Picasso kiapadhatatlannak hitt festői tehetségéből már nem áradtak új ötletek. Hónapok óta nem festett, korábban erre nem volt példa. Kínjában verseket írt, nyújtogatta a nyakát a kerámia felé, s még a köztársasági kormány felkérése sem inspirálta: megbízták, fessen egy nagyméretű képet a párizsi világkiállítás spanyol pavilonjába.
Picasso politikailag világéletében vak volt és süket, fogalma sem volt hát, miféle játszmák folynak a hazájában. Arról se tudott, hogy a köztársasági kormányt akkor már teljesen az NKVD, ergo Sztálin irányítja. A dolgok e részéről a történelemkönyvek Keleten és Nyugaton is hallgattak, ki merte volna megszellőztetni, hogy a spanyol kincstár aranykészlete „átmeneti megőrzésre” Moszkvába került, cserébe Sztálin nem fegyvereket küldött, ügynökei nemzetközi brigádokat toboroztak inkább.
Így lett Hemingway, George Orwell, Stefan Heym és a sok áthevült író a bolsevik szándékok szolgalegénye. A baloldali mítosz kezdete ez, a vörös ködé: elborította a hiszékeny értelmiségiek agyát – s ez gomolygott a párizsi műteremben is, amikor Picasso festeni kezdte a Guernicát.
A baszk városka bombázása és sztálinista barátai megteremtették az esélyt festészetének megújításához: előveszi hát ecseteit, fölmászik a létra tetejére, és elkezdi násztáncát a francia kommunista párttal. A műterem ajtaja nyitva: Dora Maar fényképezi, hogy halad, miként kerül a nyolcszor három méteres vászonra a dráma; a ravasz Malraux biztatja: a kép a Pradóban párja lehet Goyáénak, amelyet az 1808-as sortűzről festett.
Picasso körül újra pezseg az élet. A létra tetején áll, nézi, mint érkeznek aktuális és régi szeretői, ketten hajba kapnak rajta, verekednek, ő kacag, élvezi; megjelennek a barátok, köztük Kahnweiler, a képkereskedő, aki Amerikában árulja dolgait – minden rendben van, újra az, aki volt: dicsőséges, győzedelmes, akinél nincs nagyobb festő a világon.
S bár a Guernica előtt értetlenül toporognak a nézők és a megrendelők, semmi baj, Éluard verset ír róla, Daix remek kritikát, gondoskodnak róla, hogy körbevigyék, mutogassák Franciaországban, sőt a kép 1939-ben eljut New Yorkba, Pablo, hidd el, zseniális. Elhiszi, a duruzsolás nyomán negyvennégyben, mikor már biztos, hogy a franciák győztesként ülnek tárgyalóasztalhoz, Picasso belép a pártba, sikk ez akkor, ráadásul jót tehet a hírnevének. Nem kell csalódnia.
Viszik és ünneplik az első békekonferencián, majd Auschwitzba látogat, és mert egyik békekonferencia követi a másikat, a sok közül az egyikre galambot rajzol, aztán fest két nagy faliképet, egyik a Háború, másik a Béke, Brecht berlini színházának függönyére is az ő festménye kerül.
És nincs megállás. Kitör a koreai háború, fest hát egy kivégzést, ám amikor meghal Sztálin, és üzen a Les lettres francaises főszerkesztője, hogy az alkalomra ő rajzoljon portrét a generalisszimuszról, hirtelen elege lesz. Már nincs mellette Dora Maar és Éluard, nem suttog fülébe Malraux: a rajzból gúny árad, a kommunista olvasók háborognak, a párt lapja pedig, a L’Humanité keményen bírálja „Picasso elvtárs” munkáját.
A Guernica negyvenéves távollét után New Yorkból tényleg a Pradóba került, ám összevetve Goya sortüzével – Picasso végig arra a képre gondolt festés közben, szorongva, mit szólna az övéhez a nagy előd? –, szóval egymás mellé rakva a két képet, az 1808-ból való vászon mélyen megrendít, míg a másik, a százharminc évvel későbbi mára csaknem kiürült. Szívet nem adott hozzá a művész, csak a zseniális kezét, ám azt 1937-ben a párt vezette, olyan párt, mely mindenkit félrevezetett. A Guernicát ma már úgy nézi az ember, mint egy hazug mítoszról szóló művészeti brosúrát: lejárt az ideje, többé nem érvényes.
Talán a baszkoknak is csupán azért kell, hogy ne legyen a spanyoloké.

Július 17., hétfő
Délután már nem megy úgy a munka, mint reggel vagy délig szokott. Gyakran felállok az asztaltól, átmegyek a másik szobába, keresni kezdek egy könyvet, akkor is, ha nem annyira fontos. Megeszem néhány szem olajbogyót, ami persze sós, teát kell inni rá, de tea nincs, vizet öntök a forralóba – szóval, estefelé már döcög a dolog.
Legjobb ilyenkor lemenni a Dunára, és úszni egyet. Elég sok a riogatás: Pozsonynál egy uszályból benzin ömlött a vízbe, az újságban pedig azt olvasom, hogy sokan megfulladtak az idén, ám én Budán, az óbudai hajógyár alatt kezdtem az úszást, s az ilyennek ahhoz képest a Maros és a Dunakanyar maga a Kánaán.
Bár most nem egészen, mert a parton ott a nyoma a tavaszi áradásnak: arasznyi vastag iszapot pakolt a fövenyre a víz. Át kell rajta birkóznia magát az embernek, de megéri, mert utána ellökheti magát mindentől, ami szilárd, hogy körülvegye az, ami lágy. Ez hasonló kaland, mint fölemelkedni a magasba sárkányszárnyakon; nem azért, mert elhagyni a földet, a szilárd talajt kockázatos, más az ok.
Csak így érzékelhető az elemek rejtélyes testvérisége, mert nem igaz, hogy ellentmond egymásnak ég és föld, tűz és víz, fa és fém. Ez inkább se-veled-se-nélküled viszony, amit rögtön érez, aki a folyóban úszni kezd. Alig pár tempó után közelebb kerül hozzá minden: egylényegűvé válnak vele a hegyek, elérhető lesz az ég, és valóságos a teremtés.
Igen, úszik az ember a folyóban, és egyszer csak rádöbben, hogy része a Nagy Egésznek, miként ő is foglalata a teljességnek, a mindenségnek.
Tempóztam, vitt a Duna sodra, és már nemcsak a testem érzett közel magához mindent, a lélek is részt kért belőle, s mindez olyan volt, akár egy ima, amelyhez nincsenek méltó szavak. Ölelt a víz, mintha Isten ölelt volna át, s mikor lejjebb, a kövek közt partra botorkáltam, ráébredtem, miért fontos a hinduknak a Gangesz és a szent város, Benáresz.
Ott tudnak legjobban társalogni isteneikkel, hiszen a víz, főleg egy folyó, nemcsak a testen tud könnyíteni. Leoldja rólunk a gondokat, egyszerű szavakat rak a nyelvünkre, és azok leszünk, amik voltunk: a természet részei.

Július 19., szerda
Yourcenar asszony, aki a francia akadémia egyetlen női „halhatatlanja” volt, nem írt meg egy könyvet, pedig nagyon szerette volna. Három Erzsébetnek járt a nyomába: Árpád-házi (vagy ahogy az írónő nevezte: magyarországi) Szent Erzsébetnek, Báthory Erzsébetnek és annak a királyi asszonynak, akit Sissyként ismer a világ. Úgy vélte, ez a három asszony az üdvösség vagy a kárhozat felé vezető utat jelképezi, vagy azok keresztútját, mely nem vezet se egyik, se másik irányba.
Mindez eszembe juttatta, hogy pár éve szép albumot láttam Párkányban szlovákul Báthory Erzsébetről, aki Yourcenar szerint annyi bűnnel élt, amennyi egyáltalán terhelhet embert. Vedd meg, biztatott egy hang, de én nem jutottam tovább annál, hogy újra meg újra bementem a boltba, és végiglapoztam, mígnem egy nap elvitte előlem valaki.
Megelőztek, mint filmes kortársaimat is fogják majd – egy francia, egy német, egy amerikai? –, és megcsinálják a mozit erről az asszonyról, mi ugyanis nemcsak az erdőkre és vizeinkre nem vigyázunk, így bánunk az alkotói lehetőségeinkkel is.