Köznapló

Június 30., péntek
Jó volna többet tudni a Gyulaffy lányok, Fruzsina és Erzsébet kertjéről, Csobánc legendájának része az is. Nemessuri Zoltán könyvében olvasni róla, s bár többi lapja is csupa látvány meg történelem – hisz a Balaton-felvidék a témája –, a várról szólót ütöm fel a leggyakrabban. Nem ok nélkül vettem elő ma megint: a posta meghívót hozott Diszelből. Arról értesít, hogy a Csobánc lábánál, mint ilyenkor minden évben, Vörösváry Ákos berendezte az Első Magyar Látványtár új kiállítását. Ezzel feküdt és ezzel ébredt háromszázhatvanöt napon át, most kész, hív, menjünk el, lépjünk be a régi malom kapuján, és nézzük meg az új attrakciót.
Jó a címe: Életöröm. Szinte kihívásnak érzem, hisz aki manapság az élet napos oldaláról szól, bátor ember. Bátor, mert szembekerül azzal, amit lát, amit hall. Szekértáborokat lát, harangok vagy vészharangok zúgását hallja, és gyanús, aki ilyen időkben „az erotika, a szerelem, a család, a születés csodáját, az asztal, a munka, az »édes semmittevés« gyönyörűségeit” dicsőíti. A diszeli kiállítás ezt teszi, s bár nem láttam még, szándékait éltetem. Elmondom, miért.
Thoreau, a csodálatos Walden írója jó százötven éve figyelmeztetett: „Az amerikaiak az aranyért törik magukat, és lihegő munkahajszájuk – az Újvilág valódi bűne – kezdi megfertőzni és megvadítani a vén Európát, s egészen furcsa lélektelenséggel árasztja el. Az ember ma már szégyelli a pihenést, a hosszabb tűnődés szinte lelkifurdalással jár.”
Színigaz, én innen, a Dunakanyarból mégis azt üzenem: nincs egészen veszve a világ. Az bátorít fel erre, ami május elején történt: csinosították a nagyállomást. A tartókba és a jegypénztár épülete köré virág került, a peron járdáinak peremét meg, mint minden évben, mésszel festették föl. Az utóbbi azért hasznos, hogy az utasember, ha ámulva a szép tájtól, ámuldozva leszáll, vagy cseppet beivott, lássa, melyik két fehér vonal közt kell egyensúlyoznia. Ha elvéti, bezúg a sínek közé, s onnan nehéz kivackolódni: bizonyos számú fröccs után dupla erővel hat az emberre a gravitáció. Mikszáth szerint a részegre csak a Jóisten vigyáz – de ez féligazság, felénk gondját viseli a MÁV is.
Akkor kezdődött a festés, amikor épp indultam Pestre, így jó tíz percig figyelhettem, mint kell Thoreau szellemében dolgozni, ellentétben azzal, amit a másik amerikai, egy LeBoeuf nevű ajánl a tengerentúlról. Úgy véli, az időt intenzíven ki kell használni, különben nem jutunk semmire. Az ő barátja például autóvezetés közben szokott felkészülni vizsgáira, de hasznos a jegyzetelés is. Tegyünk a zsebünkbe 8x10 centis papírlapokat, hogy „a hirtelen eszünkbe ötlő gondolatokat bármikor feljegyezhessük”, de még célszerűbb, ha kazettás magnót hordunk magunkkal.
Nem tudom, a két vasutasnak, akik festették a peront, hány 8x10 centis papírlap volt a zsebükben, és tartottak-e maguknál kazettás magnót, miként a lánglelkű jenki ajánlja – én csak egy fémdobozt láttam náluk, mész volt benne, meg egy ecsetet, amit a dobozba mártottak. A munkát két részre osztották. Egyikük lenn állt a sínek közt, ő mártogatott és festett, a másik meg fentről, a járdáról figyelte, kész-e a másfél méteres szakasz, amelyet befogtak. Ha elkészült, fölvette a dobozt és arrébb tette, oda, ahol a lenti kollégának folytatnia kellett. Egy mártás, egy festés, aztán egy emelés, egy arrébb vitel – akkurátusan, ám tökéletes ritmusban dolgozott a két ember, és aki bármiféle gúnyt vél kicsengeni e sorok közül, annak rossz a szeme vagy sanda a lelke.
Hogy jön mindez a két Gyulaffy lány csobánci kertjéhez és Vörösváry Ákos kiállításához a vár alatt, a diszeli malomban? Úgy, barátaim, hogy én bízom a tradíciók megtartó erejében, ezért is figyelem az idegeneket kissé aggódva. Sokszázados hagyományokat akarnak átlépni, ám annak küszöbén folyton orra buknak. Cipelik ide a messziből tőlünk idegen szándékaikat, és nem veszik észre, hogy fölöslegesen cipekednek.
Csobánc várának hajdani kertjében az orgonabokrok négyszáz évesek, és minden tavasszal virágba borulnak, pedig 1709-ben Dierling császári kapitány emberei, miután lerombolták a falakat, nekiestek a gyönyörű kertnek is. Tönkre akarták taposni, hiába. Az orgonák azóta is nyílnak, még a Romániához került Szilágycsehbe is jutott belőlük. Templomának kriptájában nyugszik az egykori várúr: Gyulaffy László, a diszeliek vittek neki pár tövet, nyíljék ugyanaz halálában, ami nyílott életében.
Mert van egy s más ezen a tájon, ami kiirthatatlan, miként van olyan is, ami nem honosodik meg soha. Jöhet törökűző német, bolsevik orosz vagy világhódító jenki, és a magyar helytartók is ígérhetnek bármit – az orgona nő, a vasutas meszel, a diszeli kiállítás pedig teljes évig hirdeti, hogy az életben fontosabb az öröm, mint bármi más. Sem a pártpolitika, sem a valutaárfolyam vagy a világnagy blöff: a terrorizmus elleni harc nem kerülhet elébe, s aki mégis ezt hirdeti, számoljon azzal, hogy errefelé gyanús lesz, és mi szűkre húzott szemmel figyeljük, mit csinál, mert egész biztos, hogy szándékai nem egyenesek.
A világ és annak egyensúlya nem kívül van, hanem belül, a lélek furcsa zegzugaiban, ezért azok, akiket messziről felbéreltek, tehetnek bármit: az én fajtám Ázsiából jött, és száz módját tudja a túlélésnek. Kérdem én, hány szisztémájuk van az idegeneknek? Egy? Öt? Tíz? Akkor meg?

Július 4., kedd
Olvasom, hogy húsztagú társaság mulatozott az előző hét végén a főváros egyik erdei játszóterén. Nagy kedvükben kivágtak öt jókora fát, nyilván jó hecc az ilyesmi, bár nem tudom, honnan volt náluk fejsze vagy fűrész. Az ötöt kevésnek találták, szétszedték hát a játékokat, majd a padokat, halomba hordták őket és meggyújtották. A részeg csapat reggel vonult el, maga után hagyva több köbméter szemetet, üveget és az üszkös fákat. Az erdészet emberei szerint az ilyen mulatságoknak nálunk immár rendszerességük van: nyár elején és ősz kezdetén lobbannak fel a tüzek, és Európa legszebb környékű fővárosa kénytelen elviselni ezt is.
Az erdész emberek panaszolják: tettes sosincs.
Vitatkozom velük, sőt állítom, hogy vannak tettesek. A liberális oktatásügy, a hátszelet adó sajtó és a bolsevik talajból kinőtt mentalitás: ha éreznem kell, hogy semmihez nem lehet közöm, akkor be fogom bizonyítani, hogy tényleg nincs. És a dühöngők bizonyítják. Egyre többen. Naponta. Törnek, zúznak, ütnek, lőnek, hiszen ami ott van az utcán, a parkban vagy bárhol, mind a másé, és mostantól még inkább így lesz, mert otthon is azt hallják: azok a rohadékok munkát sem adnak, fiam…
Így aztán kuss van a pusztítás okáról, a mértékéről pláne – valószínű, hogy nem is készült róluk kimutatás –, a rendőrök meg úgy lehetnek az ilyen erdei dorbézolással: ahol ennyi a gyilkos, a bankrabló, a drogdíler, nem szaglásznak részeg fanyűvők után.
Hagyjuk hát a rendőröket. Már csak azért is, mert nem tegnap kezdődött mindez, és kiteljesedésének sem az volt a csúcsa, amikor Magyar Bálint elrendelte, a tanár nem árulhatja el a szülőnek, hogy gyermeke drogozik. A csúcs a mostani rendelet, amely lehetővé teszi, hogy egy lány, ha leteszi az érettségi vizsgát, és úgy hozza kedve, még aznap sterilizáltathatja magát a legközelebbi kórházban. Nem kell hozzá, csak a személyi, amely igazolja, hogy elmúlt tizennyolc éves, meg persze egy olyan orvos, aki nem tagadja meg a műtétet, és azért nem, mert fél, hátha elküldik.
Szeretnék emlékeztetni arra: egy jó évtizeddel ezelőtt a baloldali magyar sajtó háborogva cikkezett arról, hogy a cseh egészségügy pénzt ajánlott azoknak a cigány lányoknak és asszonyoknak, akik készek sterilizáltatni magukat. Ha cinikus volnék, azt mondanám, a magyar rendeletről azért hallgatnak, mert kormányuknak ez nem kerül semmibe.
Nekünk bezzeg! Fekete Gyula megjósolta harminc éve, ha nem szülnek az anyák, nem lesz, aki megkeresse a nyugdíjravalót. Az elvtársak lehurrogták, sőt a szellemükben fölcseperedett újak immár hatalmon lévő nemzedéke újabb törvényt hozott. Hogy ennyi gyerek se legyen?
Vagy ha van, ne tanuljon – erre Vekerdy Tamás, a pszichológia doktora biztatja a szülőket, tanácsokat adva a nyárra a női hetilap rendszeres rovatában. Arról ír június 28-án, ne erőltessük szünidőben az olvasást. Másik ajánlata: „Ne tanultassuk a gyereket akkor se, ha megbukott… Semmi baj egyébként: osztályt ismétel. A boldog eötvösi iskolában – az első világháború előtt – az osztályt ismétlő is simán mehetett egyetemre, ha leérettségizett. […] Nem, ne törjünk jó jegyre, ne mondogassuk, hogy te többet tudnál, csak lusta vagy stb. Ha van ambíciónk, a gyerekkel közösen csak annyi legyen, hogy: átcsusszanjon. Ez elég!”
Mire, kedves Vekerdy doktor? Hogy buta kelet-európai maradjon? Olyan munkakerülő, aki előbb-utóbb rákap az alkoholra vagy a drogra? Aki tör, zúz, fákat vág ki, és cimboráival padokat tüzel a budai hegyekben? Aki ha szólni kell, képtelen összeeszkábálni egy érthető magyar mondatot? Ez a cél, kedves Vekerdy?
Ön nagyon jól tudja, hogy az arab gyerekek többsége fújja a Koránt, a haszid zsidó iskolákban vitatkozás-tanórák vannak, és mi alapján vitatkoznak? A Talmud alapján. És akkor még nem szóltam az indiai gyerekekről: legtöbbje tud angolul, és megtanulják az egészséges élet meg az indiai gyógyászat, az ajurvéda alapjait. Vagy ott vannak a japán iskolák, ahol olyan kemény nyelvi és matematikai oktatás folyik, hogy követelményeit látva nálunk föllázadnának.
Az ön rendszere, az önöké, Vekerdy doktor, megbukott. Sokba volt, és látni azt is, hogy tendenciái nem csak a lelkeket rontották meg. Az az erfurti diák, aki pisztollyal megy iskolába, hogy lelődözze társait és tanárát; a szabolcsi kisiskolás, akinek szülője megüti a gyermekét oktató tanárt, bizonyítják, a szisztéma rossz. Kísérletük nem sikerült, önök túlhaladott emberek, a reakció képviselői. Az oszlásnak indult múltat védik, de nem sokáig, az egészet el fogja takarítani a közeledő keleti szélvihar.