Külön kenyér

Hát úgy-e, ha ezzel megússzuk? – de hát ezt reméljük – sóhajtott gondterhelten Nyers Rezső a Duna-parti Fehér Házban, amikor 1973-ban ismertette a szocializmus építésének újabb nem várt nehézségeit. A központi elvtársak egyetértően bólogattak, és jóváhagyták a döntést: hitel kell meg áremelés. És takarékosság.
Cservenka Ferencné, fontos döntéshozó központi elvtársnő, megnyugtatandó a sok borús férfiút, így szólt: a legfontosabb „biztosítani, hogy az állam határozatait az állampolgárok be is tudják tartani. Azt hiszem, mi olyan időket élünk, amikor ennek az elvnek érvényt tudunk szerezni, és minden állampolgár be tudja tartani a mi határozatainkat.” A proletárdiktatúra megfelelő hatalmi alapot nyújt.
És meghozták a döntéseket. Az árakat felemelték, a hiteleket felvették. „Minimálisra csillapítjuk a begyűrűzést.” De a válság csak éreztette hatását. Persze Kádár János még a szót is száműzte volna a szótárból. Válság nincs: távlat van. És megint megszületett a szakmai döntés: hitelek, áremelés, takarékosság. A „lakosság” általában nyugodtan, „annak szükségességét megértve” fogadta az árrendezést. (Mert hiszen nemcsak emelkedtek az árak, volt, ami csökkent!) Sőt egy csepeli lakossági fórumon azt is elmondták a miniszterelnöknek, hogy magasabb áremelésre számítottak!
„Bátor lépés! Köszönjük!” – kiáltotta oda valaki.
Aztán megint eltelt néhány év. A hozzáértő reformerek a marxista ideálok kergetésében megint a csőd szélére vitték az országot. Összeültek újra a Duna-parti Fehér Házban, s meghozták a felelősségteljes döntést: hitel kell (külföldi forrás) meg áremelés. Ja és a takarékosság! Mert a cserearány. Meg a világpiac. Begyűrűzött. A hetedik évtized utolsó évét írtuk. Bátor döntés született: az energia árát 34 százalékkal, ezen belül a távfűtését 40 százalékkal emelték! És a kenyér ekkor emelkedett 3,60-ról 5,40 forintra! A tej 5-ről 6-ra. S persze minden más is. Eddig terjedt a reformerek hozzáértése.
Szerencsére! – mondhatnánk, hisz a következő évtizedben végleg összeomlott a szocializmus tragikus kísérlete. De mégsem mondhatjuk, mert 2006-ban a központi elvtársak megint összeültek valahol, s eldöntötték: reformokra van szükség, hitelekre, áremelésre. Meg takarékosságra. És Nyers Rezsőnek volt igaza! „Hát úgy-e, ha ezzel megússzuk? – de hát ezt reméljük.”
És elemezték a helyzetet. Ott ültek a központi elvtársak, és megelégedve vették tudomásul, hogy a „lakosság a fogyasztói áremelések szükségességét nagyobb politikai feszültség nélkül tudomásul vette”. Mind tudták, hogy a legfontosabb ebben a helyzetben a „tömegpolitikai munka”. (2006: kommunikáció.) „Az árnövekedés közhangulatot alakító hatásával a tömegpolitikai munkában előreláthatólag hosszabb ideig számolni kell” – mondták. („Húzzunk bele!”) Az elemzés szerint: „Megfigyelhető, hogy szinte minden társadalmi rétegben megnőtt a bizonytalanság érzete, a jövő pesszimistább megítélése. Ezzel együtt jelentkezik egy nagyfokú várakozás, mit tesz a párt- és az állami vezetés a gazdasági nehézségek leküzdésére. Értelmiségi körökben tapasztalható a politikai közélet, a demokratizmus terén elért eredmények féltése.” Győri Imre elvtárs szól: Nem szabad, hogy megszorításokról beszéljünk! „Ha ezt az intézkedéssorozatot úgy érzékeljük, hogy most majd jönnek a megszorítások, esetleg még olyan kérdésekben is zaklatjuk a lakosságot, amiben pedig nem kellene, a közhangulatra negatívan hathat… Jó lenne megerősíteni azt a légkört, amit a külföldiek is észrevesznek. A nyugati híranyagok úgy jellemzik Magyarországot, mint »a láger legvidámabb tagját«.”
Kádár János itt rosszallóan nézhetett Győri Imrére, mert rögtön hozzátette:
„Persze, ezt mi így nem fogadjuk el. De a lakosság hangulata, a légkör jó.”
Folytatták az elemzést: a dolgozók „fontos követelménynek tekintik a gazdaságpolitikai döntések maradéktalan végrehajtását, a vezetők felelősségérzetének, a párt, az állami szervek ellenőrző szerepének a növelését. Megértik, hogy fontos feladat a gazdasági egyensúly minél előbbi helyreállítása.”
Senki nem kérdezi: ki a felelős a gazdasági egyensúly durva megbomlásáért? Nem, mert a tömegpolitikai munka lényege: elhitetni, hogy maga a lakosság a felelős. Többet fogyaszt, mint amennyit megtermel. Leginkább a tanár meg az orvos, a nővér, a vasutas. Nem takarékos. Kádár hunyorog: „Az igazság, elvtársaim, az, hogy – úgy nem merem mondani, hogy népünk – mi, magyarok magasabb színvonalon élünk, mint amilyen színvonalon dolgozunk. Ez az igazság!” (Ezt kell ismételni: felébreszteni a rossz lelkiismeretet.)
Azért vigyázzunk! – mondja Lázár György. Ő is miniszterelnök, aki a kommunikációról beszél: „Ha most takarékoskodni kell, ez azt jelenti, hogy eddig pazarlás volt. Azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy nem helyes ez a párosítás.”
Hát igen: a kórház, az iskola… – ábrándozik az operatív bizottság vezetője.
Tovább. Azért vannak feszültségek is. „Helyenként erősödik a demagógia és a vezetőellenesség is. Egyes vélemények szerint a gazdaságpolitikai döntések meghozatalánál a vezetés kapkod, nem számol kellően az intézkedések hatásával. Többen a gazdasági problémákért kizárólag a vezetőket teszik felelőssé. Munkájukat esetenként koncepció nélkülinek, egy részüket tehetetlennek minősítik.”
Kapkodás? Ugyan. Régen tudjuk: „Ahol programot tudnak adni, kevesebb a bizonytalanság, nagyobb az aktivitás.” A menekülés is program, a túlélés, nekünk, magyaroknak, micsoda örök program: túlélni saját Kártevő Sándorainkat… Igen: aktivitás. Győri elvtárs nem is tudja, mennyire fején találta a szöget.
És mozgósítható a párttagság. Annak is van aktivitása. A kommunisták, akik „előbb megértették az intézkedések szükségességét, állásfoglalásaikban nagyobb fokú tudatosság tükröződött, aktív politizáló munkájukkal segítették a pártonkívüliek meggyőzését, az áremelések elfogadását”.
Az agitáció és a propaganda. A tömegpolitikai munka. A sajtó, a rádió, a televízió. A KISZ, a Hazafias Népfront, a szakszervezetek. A tömegpolitikai munkában (kommunikáció) kellő hangsúllyal magyaráztuk az árrendszernek a gazdaságban betöltött szerepét. Sikerült elfogadtatni a fogyasztói áremelés, az árszerkezet alakításának indokoltságát.
Az agitációs kiadványok. „Fokozódott az önálló politizálókészség a járási, üzemi, intézményi pártszervekben.” Beszéljük meg! Egyenes beszéd! Körbe-körbe. „Agitációs munkánk gyengesége, hogy teret hagyott az illúzióknak.” Változhat a hang.
Fock Jenő szól közbe: „Ennek megvan a veszélye, hogy túlmagyarázzuk, hogy az emberek azt hiszik: ezzel a gazdasági problémáinkat meg tudjuk oldani. Ezzel az áremeléssel. Az a véleményem, hogy most már hagyjuk abba a magyarázást.”
(Milyen destruktív ez a Fock elvtárs. Nem lenne jobb, ha egy Fockkal kevesebb lenne? Nem érti ez az agitáció lényegét. Semmit sem ért.)
És a belső ellenség? Nem alszik. „Gazdasági nehézségeink okainak elferdítésével, az intézkedések, valamint az irányító szervek, vezetők becsmérlésével, meg nem történt tüntetések, kitalált akciók híresztelésével, röpcédula-terjesztéssel, firkálással, névtelen levelekkel, fenyegető, esetenként terrorcselekményeket kilátásba helyező telefonhívásokkal próbálnak nyugtalanságot szítani.” Fokozott védelmet a vezető elvtársak családjának! Firkálnak! Röpcédulákat terjesztenek! Itt is egy:
„Mi, a Ganz-Mávag dolgozói, munkásai, munkásőrei tiltakozunk a vörös rezsim újabb gaztette ellen, igen, tiltakozunk a drasztikus árdrágítás ellen.
Tiltakozunk a vásárlók megkárosítása ellen.
Félévenként emelik az árakat, inflációt csinálnak úgy, mint 1946-ban.
Tiltakozunk a sok ezer vietnami élősdi itt-tartózkodása ellen. Tiltakozunk az ország örökös megszállása ellen.
Tiltakozunk a 350 ezres ávós-rendőr hadsereg ellen.
Éljen a haza, oroszok menjenek haza.
Tartsák meg a 180 forint fizetésemelést, hagyják a régi árakat.
Legyenek átkozottak azok, akik az inflációt, áremelést csinálták.
Tönkreteszik az ország gazdasági életét.
Mi, munkások és munkásőrök elkeseredett forradalmi hangulatban vagyunk.
Ganz-Mávag dolgozói és munkásőr-parancsnoksága.”
Nem okoz zavart. „Az árintézkedésekkel összefüggő izgatásos bűncselekmény miatt a hatóságok 16 fő ügyében folytattak eljárást.”
Folyik a fellazítás. „Felbomlási folyamatról” beszélnek. Kérdezik, ki a felelős a kialakult helyzetért? A KGST-t okolják az életszínvonal csökkenéséért, a túlzott fegyverkezést, a szakszervezetek konformizmusát. Átfogó válságról beszélnek.
Határozati javaslat: „A sajtó, a rádió és a televízió a jövőben differenciáltabban, kevesebbet, de elemzőbben magyarázza a fogyasztói árintézkedésekkel kapcsolatban felmerült kérdéseket, ne vállalja magára a helyi agitáció feladatát, ne foglalkozzon a szélsőséges, egyedi esetekkel… Az agitációs munkában növelni szükséges a személyes, szűkebb körben megvalósított találkozásokat, a szóbeli tájékoztatás és a meggyőzés alkalmait.”
Minden rendelkezésre álló eszközt be kell vetni. „A tömegpolitikai munkával olyan szemlélet kialakítására kell törekedni, amely az adott gazdasági helyzetet tárgyilagosan értékeli, s a termelésben, a gazdálkodásban, a munkában és az életviszonyokban végrehajtott változásokat szükségszerűnek és hasznosnak ítéli meg.”
Szükségszerű és nem szükségállapot! „Az intézkedéseket nem úgy kell megtennünk, mint egy szükségállapotban lévő ország intézkedését.” Kádár elvtárs szóljon a lakossághoz. Milyen jó lenne, ha mindennap megtehetné. A megyei első titkár elvtársak is felvetették.
Már-már optimista hangulat kerekedik. Fog ez menni. A párt iránti bizalomra lehet támaszkodni.
Ez nagy, ismert – mondja Tömpe András.
Termékenkénti politikai munkára (agitációra) van szükség – teszi hozzá Grósz Károly. – Külön a cipő, külön a gáz, külön a kenyér. Agitáció. Például: „Legyen jobb kenyér, legyen sokfajta kenyér és adják drágábban.”
Csak a mindig pesszimista központi elvtárs szól közbe: „nehogy elbízzuk magunkat, s kipróbáljuk, mennyit bír ki még a tömeg a továbbiakban”.
Kádár János is gondterheltnek tűnik: „Nehogy olyan benyomás keletkezzék, hogy ezzel a lépéssel megoldottuk a népgazdaság problémáit… Hangsúlyozni kell: a szocialista társadalom átmenet a kapitalista és a kommunista társadalom között. A szocialista társadalomban árutermelés folyik, s ahol árutermelés folyik, ott piaci törvények vannak.” Már megfogalmazódott benne a létszámleépítés gondolata is. Jobban kvalifikált, kisebb létszámú és jobban fizetett gárda kell! Persze a legtöbb baj az értelmiséggel van. (Kivált a humán értelmiség… Tanárok!) „A legkényesebb réteg: sok a felesleges ember, jobb lenne kevesebb…” (Semmi haszna: majd az oktatás reformja.)
Már szedelőzködnek, amikor megcsörren a telefon. Ideges hang számonkérőn:
– Igaz-e, hogy sztrájkolnak a csepeliek, ózdiak, dunaújvárosiak? Tudnak-e arról, hogy az áremelkedés ellen röpcédulákat szórnak Dunakeszin és Budapesten? Mindezekről miért nem beszélünk?
– Ki volt az a marha, aki idekapcsolta? Több fegyelmet! Ennyire azért ne legyünk rugalmasak.
„Hát úgy-e, ha ezzel megússzuk?” – idézi fel Nyers Rezső hat évvel korábbi szavait valaki a díszes társaságból már a folyosón. Kényszeredetten nevetnek, s ki-ki beül nagy fekete Mercedesébe, hogy a budai lankák felé vegye útját.