A három éve kezdődött akadémiai kutatás, a globális klímaváltozás hazai hatásai és az arra adandó válaszok, röviden Vahava program keretében kezdtem foglalkozni az éghajlatváltozással – mondja Antal Z. László. – A program az idén márciusban zárókonferenciával ért véget. A kutatás vezetőjének, Láng Istvánnak az egyik célja az volt, hogy a magyar kormány az egyre egyértelműbb eredmények ismeretében behatóbban foglalkozzon az éghajlatváltozással, és hogy Magyarországnak is legyen ezzel kapcsolatos, a parlament által elfogadott nemzeti stratégiája. Sok ország rendelkezik már ilyennel. Amikor az idén tavasszal ismét az Egyesült Királyságban jártam, megkaptam az ottani kormánynak az éghajlatváltozással foglalkozó új programját.
– Hogyan foglalhatók össze a tapasztalatai?
– Megdöbbentő, hogy egy ilyen erős és tekintélyes ország, amelynek vezetői már hosszú évek óta foglalkoznak a kérdéssel, s ahol maga a miniszterelnök, Tony Blair politikai prioritásként kezeli a kérdést, milyen kevés eredményt tudott eddig elérni. Az óriási erőfeszítések – számos részletesen kidolgozott országos és helyi program, konferenciák sokasága, rengeteg erre fordított pénz, alapos kutatások – ellenére nem sikerült a kívánt eredményeket elérni, pedig a lépések megtételét elvileg megkönynyíti, hogy ott az állampolgárok többsége már tisztában van a veszély mértékével, és az ország vezetői is sokkal többet foglalkoznak az éghajlatváltozással, mint nálunk. A program fő célja a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, valamint a helyes válaszok megtalálása az éghajlatváltozás előidézte kérdésekre. Angliában két kifejezetten e célból létrehozott kutatóintézet működik évek óta a kormány megbízásából, a különböző minisztériumokban pedig mintegy ötszáz szakember foglalkozik csak a kérdéssel. Chris West, az egyik klímakutató intézet igazgatója azt fejtegette nekem, hogy miután Magyarországon később kezdtek foglalkozni a globális felmelegedéssel, a magyar társadalom gondolkodása még mentes azoktól a merev sémáktól, amelyek az ő törekvéseiket korlátozzák. Nem tartja lehetetlennek, hogy éppen a magyar tudósok fognak rátalálni a megfelelő „gyógymódra”.
– Elsősorban tehát új energiaforrásokra kell áttérni.
– Évtizedek óta azzal szembesülünk, hogy ez az, ami nem megy. Harminc éve látott napvilágot A növekedés határai című könyv a Római Klub kiadásában. A három szerző megírta az utóbbi évtized fejleményeit feldolgozó könyvét is, és ebben mélységes csalódásuknak adnak hangot, mert semmi sem történt az őrült növekedés megfékezésére.
– Halmozódik az elméleti tudás, de gyakorlati megvalósítás nélkül.
– Az egyik fő kérdés éppen az, vajon miért nem tudunk érdemben cselekedni, hogy az ember ne tegye tönkre a természetet s ezzel a saját életét. Az elmúlt évszázadokban tapasztalt gyökeres változások két fontos eleme is ide kapcsolódik. Adam Smith, a közgazdaság-tudomány atyja jegyzi a „láthatatlan kéz” mai napig elfogadott elméletét. Ez nem más, mint az önszabályozó piac teóriája, vagyis hogy a gazdaságot a kereslet-kínálat szabályozza, nincs szükség se állami, se másfajta társadalmi beavatkozásra, kontrollra. A másik momentum a gőzgép feltalálása volt. Ez hatalmas lökést adott a gazdaság fejlődésének, a közlekedésnek. Óriási energiák szabadultak fel, gyökerestül átalakultak a társadalmak, az emberi élet, sőt maga a föld is. Az egyre nyilvánvalóbb káros következmények miatt fékeznénk a változásokat, csak senki sem tudja, hogyan kellene.
– Többen hangoztatják, hogy olyan száguldó autóban ülnünk, amelynek elromlott a fékje.
– A polgári forradalmak eredményeképpen a gazdasági növekedést korlátozó struktúrák leomlottak, és helyettük olyanok épültek ki, amelyek az őrült rohanást segítik elő. A piac fokozatosan levetette azokat a társadalmi korlátokat, amelyek szabályozták a gazdaság működését, de a gazdasági növekedésnek is vannak határai. A szociológiai kutatások egyik irányzata azzal foglalkozik, hogy a különböző tevékenységeknek milyen a társadalmi beágyazottságuk, vagyis mennyire hatékonyak a szabályozó mechanizmusok az egyes tevékenységek ellenőrzésében. A veszéllyel egyébként már többen a kezdet kezdetén tisztában voltak, így például Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című alapművében világosan leírta a várható következményeket. Szerinte a kapitalizmus feltétele, hogy kiszámítható és racionális legyen. Igen ám, de megemlít két olyan tényezőt is, amely irracionális. Az egyik maga a vagyonszerzés, amely a piaci gondolkodás szerint az emberi boldogsághoz vezet. Transzcendens és merőben irracionális vágy. Mint írja: „A vagyonszerzés nem az anyagi életszükségletek kielégítésének eszköze, hanem az emberi élet célja.” És ez kizökkenti az embert természetes valójából.
– Arnold Toynbee történész a mohóságban, kapzsiságban, régies szóval a bírvágyban látta minden baj gyökerét.
– Ez a fajta növekedés valóban nagyon hasonlít a függőségi állapothoz. Az orvosok, pszichológusok, szociológusok alapvető kérdése ma az, hogy miként lehet kezelni a függőséget. De most már szinte az egész emberiség betegségéről van szó. A modern ember annyira magába szívta az anyagias szemléletet, hogy valamiféle örök igazságnak tűnik fel számára. A régi korok emberei a természet közelében éltek, vigyáztak az állatokra, növényekre, sokkal jobban rá voltak utalva a környezetükre, ügyelniük kellett rá, hogy megőrizzék életfeltételeiket, különben nem lesz ennivalójuk. Ez erős kontrollt jelentett. Ráadásul a legtöbb európai ma úgy képzeli el az életet, hogy a születéstől a halálig tart. Eddig minden kultúrában a gondolkodás szerves része volt a túlvilághit és az, hogy az embernek számot kell adnia a tetteiről, az életéről. Ma ezek a kérdések másként vagy egyáltalán nem merülnek fel, s ez is hozzájárul a féktelen növekedéshez.
– Az európai kultúrában óriási erő rejlik, talán ez reményt adhat a gyógyulásra.
– A válságtudat terjed, s úgy érzem, formálódni kezdenek azok az erők, amelyek segítenek megtalálni a fékeket. Egyesek szerint a megoldás már meg is született, csírájában létezik valahol. Egyelőre még a rendszer foglyai vagyunk, de a veszély inspirálja az embereket, hogy kreatívan gondolkodjanak a jövőről. Paradox a helyzet. Szidják a politikusokat, hogy nem tesznek semmit, csak beszélnek az éghajlatváltozás elleni harcról, ugyanakkor az emberek sokkal jobban félnek a kormány esetleges intézkedéseitől, mint az éghajlatváltozás következményeitől.
– Még nem beszéltünk az Egyesült Államokról, amely tagadja az éghajlatváltozást.
– Londonban tavasszal jelentette be a kormány, hogy nem tudja betartani a szén-dioxid-kibocsátásnak azt a csökkentését, amelyet a kiotói egyezményben aláírt. Az Egyesült Államok kritizálása a felelősség elhárításának sajátos módja, ráadásul szakértők számításai szerint 60–80 százalékos csökkentést kellett volna előírni, ehhez képest az a bizonyos 12,5 százalék minimális törekvés. De még ezt sem sikerül elérni! Az angol demokrácia nagyszerűsége is megkérdőjeleződik e krízishelyzetben. A kormány nem korlátozhatja a választók fogyasztási szokásait, bármennyire tudatában van az egész országot fenyegető következményeknek. Egyébként a pártok a következmények pontos ismerete ellenére belekényszerülnek a növekedési hajszába. Aki a fogyasztás csökkentéséről beszél, az bukásra van ítélve.
– A láthatatlan kéz elmélete is megdőlt.
– Sok bajt okozott ez „a láthatatlan kéz”. Az Evening Standardben jelent meg egy cikk arról, hogy szélsőséges időjárási helyzetben Londont elöntheti a Temze, ezért a kormány elhatározta, gátakat épít. De az igazi okokat keresve pontosan lehet tudni, hogy a gátakat másutt kellene felépíteni. A legtöbb gazdasági előrejelzés további növekedést feltételez, és azzal biztat, hogy évtizedek múlva talán még jobban fogunk élni. Ritka az olyan tanulmány, amely arról szól, hogy a mai életszínvonal tarthatatlan. A föld energiáinak 85 százalékát a világ lakosságának mindössze 15 százaléka használja fel. Ez az aránytalanság is tarthatatlan. Az érintett országok ezt sem fogják sokáig tolerálni. Óriási a felelősségünk velük szemben, hiszen ők már csak azért sem érhetik el a mi fogyasztási szintünket, mert ehhez nem elegendő a föld energiakészlete.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
