Lélekvesztő

Bizonyos értelemben Európa és Afrika találkozott azon a megbeszélésen, amelyet a hét elején tartottak Rabatban a két kontinens bevándorlásért felelős szakminiszterei. Mindkét fél tudatában van ugyanis annak, hogy Európa holnapja szempontjából meghatározó a világ legszegényebb kontinensének jelene. Hogy ez miként is fest, erről a múlt héten egy másik afrikai csúcstalálkozó próbált számot adni Gambiában.

Több nyugat-európai utazási iroda „az igazi Afrika – kezdőknek” szlogennel hirdetett meg szenegáli luxus nyaralóprogramokat az idei szezonra. Az afrikai vad romantikára pedig a jelek szerint sokan kíváncsiak, az óceánparti országok ráadásul most még bevezető áron elérhetők. Luxusszállodák, terepjárók, dzsesszmuzsika és a legjobb párizsi éttermek receptjei alapján készített fogások várják az egykori francia gyarmatra érkező turistákat, akiknek a többsége korábban legföljebb a bevándorlók vagy a Dakar-rali révén hallott az országról. Aztán – mint hazatérve az utazós fórumokban többen is elpanaszolják – a strandokon feltűnő koldusgyerekekkel együtt a turisták világába olykor tényleg beszökik valami az igazi Afrikából.
Szenegál mindemellett a szerencsésebb országok közé tartozik, hiszen arrafelé éppen nem pusztít sem háború, sem éhínség.
Talán a térség viszonylagos stabilitása is közrejátszott abban, hogy neves, távolról érkezett politikai vezetők is elfogadták a meghívást a június végi banjuli Afrika-csúcsra, melynek résztvevői olykor meglepő nyíltsággal beszéltek a kontinens legsúlyosabb problémáiról, a százezrek halálát okozó harcokról, a betegségekről, a szegénységről és a társadalmi különbségekről.
Utóbbi megértéséhez a Szenegálba nyugat–kelet irányban beékelődött Gambia fővárosában zajlott eseményen részt vevő magyar diplomaták beszámolója szerint nem is kellett a konferencia-központ parkolójánál távolabb menni, hiszen ott olyan luxuslimuzinok és -terepjárók parkoltak, amelyeket az európai és amerikai elit többsége is megirigyelne. Igaz, teszi hozzá egyikük, a csillogó-villogó járművek eredetét kár firtatni, hiszen Gambiában máig nem létezik forgalmi engedély.
Az évről évre megismétlődő csúcstalálkozó önmagában persze kevés ahhoz, hogy az ENSZ és a különféle segélyszervezetek folyton hangoztatott céljai rögvest megvalósuljanak, az idei rendezvény azonban több tekintetben mégiscsak eredményesnek tekinthető. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy ha csak néhány afrikai állam- és kormányfő részéről is, de végre megmutatkozott a helyi vezetők gondolkodásából eddig jószerivel teljesen hiányzó önkritika. A legmerészebb kijelentést ráadásul az Afrikai Uniót jelenleg elnöklő Mali államfője, Amadou Toumani Toure tette, aki egyenesen a kontinens országait vezető politikusokat hibáztatta a bajokért. A korrupció, a segélyek kisajátítása, az értelmetlen háborúskodás láttán nem nehéz igazat adni ezen szavaknak, ám egyelőre azon is kár meglepődni, hogy Toure beszédének sarkalatosabb pontjait hangos felhördülés követte egyes széksorokból.
A „fekete” és az „öreg” kontinens, vagyis Afrika és Európa kapcsolatairól mostanság leginkább az illegális bevándorlás kapcsán esik szó, melynek a fejlett világ részéről talán Spanyolország a legfőbb elszenvedője. A Marokkó északi részén fekvő Ceuta vagy Melilla spanyol városokban járva testközelből is megtapasztalható, miként fest két, egymástól nagyon távoli világ találkozása. A határ marokkói oldalán emelkedő szemétdombok, az út mentén fekvő autóroncsok és a túlontúl bonyolult adminisztráció láttán aligha jut eszünkbe, hogy Afrika egyik legsikeresebb országában járunk, igaz, a helyiek kedvessége, a lenyűgöző kulturális emlékek és a kuszkuszos, római köményes csirke részben feledteti velünk a nehézségeket.
A hét elején itt, Rabatban, az északnyugat-afrikai fővárosban ültek tárgyalóasztalhoz a két kontinens illetékes szakminiszterei egy másik csúcstalálkozón. A megbeszélésen arra a megállapításra jutottak, hogy az illegális bevándorlás problémája csakis a gazdag európai országok segítségével orvosolható. Egyetértettek abban is, hogy a nyomorgó emberek leginkább a szegénység, valamint hazájuk alulfejlettsége és instabilitása miatt vágnak neki lélekvesztőiken a kockázatos útnak.
Mindkét oldalon tudják, igen nagy a baj, hiszen Európa immár nem tud és nem is akar újabb és újabb tömegeket befogadni, a szegény országokból elinduló afrikaiak viszont akár az életüket is készek kockáztatni azért, hogy a Földközi-tenger északi oldalán végre elérhessék álmaikat. Franciaország, Nagy-Britannia és a többi célország viszont rendre visszautasítja a vízumkérelmeket, így hát nem marad más, mint a törvények áthágása. Ez azonban csak az elmúlt fél évben legkevesebb ezerháromszáz ember életét követelte, akik mind a tengerbe vesztek. A héten újabb ostrom indult Melilla ellen, ahol három menekült halálát állítólag a várost védő éles szögesdrót kerítés okozta.
A szigorodó törvények és a durvának tűnő kitoloncolások ellenére kár tagadni, Európán egyértelműen látszik a segíteni akarás szándéka, ami azért persze nem önzetlen. Ennek megértéséhez leginkább talán Nicolas Sarkozy a politikai korrektségtől szerencsére letisztult szavai segítenek minket hozzá. A francia belügyminiszter úgy fogalmazott, „Afrika és Európa sorsa összekapcsolódott. Afrika mai kudarca Európa szerencsétlensége lesz holnap.”
Európa tehát lépéskényszerbe került, amit jól mutat az is, hogy pénzügyi támogatásainak jelentős részét célirányosan az afrikai országok határvédelmének fejlesztésére szánja. Uniós vezetők szájából ezzel párhuzamosan mind többet hangzik el az igény arra is, hogy a huszonötök végre dolgozzanak ki egy közös, kiforrott bevándorlási modellt, ami alighanem egyet jelentene a jelenlegi törvények megszigorításával.
A dialógus mindazonáltal nem egyoldalú, hiszen a déli kontinens nyitottabb gondolkodású vezetőinek többsége is tett lépéseket az elmúlt években a „két világ” közti viszony elmélyítéséért.
Első lépésként az Európai Unió tanulmányozásába fogtak, azt gondolják ugyanis, hogy a huszonöt európai ország szoros politikai, gazdasági és kulturális együttműködése jó példát mutathat a közösség afrikai megfelelője számára is. Az Afrikai Uniót a volt gyarmatok önállóvá válása után, 1963-ban alapították meg, akkor még Afrikai Egységszervezet néven (OAU), az addig létező afrikai regionális tömbök összevonásával. Jelenleg Marokkó kivételével – amely 1985-ben lépett ki az általa megszállt Nyugat-Szahara tagsága miatt – tagja minden afrikai ország. A szervezet célja az afrikai államok gazdasági együttműködésének megteremtése és a köztük támadt konfliktusok kezelése. Ezenkívül feladatai közé tartozik az országok szolidaritásának és együttműködésének az előmozdítása, valamint a gyarmatosítás maradványainak felszámolása. A közös munka azonban még gyerekcipőben jár, noha Moammer Kadhafi líbiai vezető nemrégiben úgy fogalmazott, forrásai lehetővé tennék, hogy Afrika olyan erős legyen, mint az Egyesült Államok vagy az Európai Unió. Szavai talán túlzóak, ám a békét is magában rejtő összefogás előremutató kezdeményezés. A múlt heti banjuli csúcs fontos lépésnek tekinthető ebbe az irányba.
Ez a találkozó persze nemcsak Európáról és Afrikáról szólt, hanem arról is, miképpen lehet olyan sikeres politikát teremteni, amely elsősorban a helyiek érdekeit igyekszik érvényesíteni a zavarosban halászó külföldi szándékok ellenében. A konferencia egyik díszvendége a venezuelai elnök volt, aki a tőle megszokott latin-amerikai dinamizmussal beszélt hallgatóságához. Hugo Chávez az Afrikai Unió híveinek szívéhez szólt, hiszen lelkesítő szónoklatában az országok együttműködését, a közös beruházások megvalósítását ajánlotta. A példákat saját környezetéből hozta, hiszen, emlékeztetett, Dél-Amerikában sikerrel működik a közös bank vagy éppen a „pánspanyol” televíziós állomás.
Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök szavai egészen más gondolkodásmódról árulkodtak, szerinte ugyanis pont a teljes szuverenitás az, amelyet egyetlen országnak sem szabad feladnia. Banjuli beszédét egy igen kínos incidens zavarta meg, előadása közepén ugyanis a hangosítás felmondta a szolgálatot, amit a szervezők technikai problémákkal magyaráztak, ám a teheráni delegáció úgy vélte, szabotázs történt. Azt azonban még hallani lehetett, amint Ahmadinezsád óva intette az afrikai országokat, hogy modern kori gyarmatosítás áldozatává váljanak, aminek következtében az erősebb államok a megmaradt értékeiket is lerabolják.
Nagy változásokról az elméleti vitákon túl persze egyelőre szó sem lehet, hiszen Afrika 53 országából körülbelül húszban jelenleg is harcok folynak, hihetetlenül sok áldozattal, akikről továbbra is hajlamos megfeledkezni a nyugati közvélemény. Afrikában az ellentétek mélyről fakadnak. Éppúgy küzdenek ott egymás ellen a keresztények, a muzulmánok és az animisták, mint az érdekellentétbe ütköző szegény földművesek és állattartók, a hadurak, s olykor a szomszédos országok is. A káosz persze sokaknak kedvez, s mint tudjuk, a háborúnál nincs is jobb üzlet. Éppen emiatt azonban Afrika mégiscsak érdekes a fő beszállító, vagyis a fejlett világ számára, s persze ne feledjük azt sem, hogy a terrorizmus számára sincs jobb melegágy a zűrzavarnál.
Az afrikai vezetők gambiai csúcsértekezletén a résztvevők négy, a kontinensen dúló konfliktust emeltek ki, mondván, jelenleg Szomáliában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, a szudáni Dárfúrban és Elefántcsontparton tarthatatlan a helyzet. (Vagyis például a polgárháborúból kilábaló Libériáról, Sierra Leonéról, az Úr Ellenállási Hadserege nevű lázadószervezet támadásaival küzdő Ugandáról vagy az etióp–eritreai konfliktusról nem is esett szó.)
A fegyverkezés ráadásul gyakran az éhezők és a betegek megsegítésére szánt pénzekből folyik szerte Afrikában, s a segélyszervezetek megfeszített munkája ellenére ma is huszonötezer ember hal éhen naponta, többségükben ezen a kontinensen. Az ENSZ szerint a világ tizennyolc legszegényebb országa közül tizenkettő Afrikában található, melyek szinte mind katonai konfliktus helyszínei, vagy azok voltak az elmúlt években.
Ami ugyanakkor a legsúlyosabb szegénységről és az oktatás színvonaláról festett összképet illeti, bármily meglepő, de némi javulás tapasztalható. Az ötvenhárom afrikai ország közül immár ötvenben megoldott az alapszintű oktatás, szemben az öt évvel ezelőtti harmincöttel. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy minden gyerek megtanulhatja a számolás és betűvetés művészetét, bízzunk azonban abban, hogy a papíron lefektetett statisztikák pozitív elmozdulást mutató számai között szerepel néhány valós adat is. Kismértékben a szegénység is csökkent, néhány számsor azonban ijesztő romlást jelez. A déli Botswanában például jelenleg mindössze 36 év a várható élettartam, hússzal kevesebb, mint 1970-ben volt, Dél-Afrika pedig 1990 óta 35 helyet csúszott vissza a szegénységi listán. Mindkét országban az AIDS, Afrika leggonoszabb gyilkosa a bajok fő okozója. Végül még egy megdöbbentő adat: az ENSZ gyermekalapja, az UNICEF szerint az utóbbi 10 évben kétmillió gyermek halt meg világszerte katonai konfliktusok közvetlen következményeként, 20 millió pedig arra kényszerült, hogy elhagyja lakhelyét. Mondanunk sem kell, a legtöbb áldozatot az ő esetükben is az afrikai harcok követelték; a három legveszélyesebb ország pedig az összeállítás szerint Szudán, Uganda és Kongó.
Nem meglepő, hogy most is biztosan az jár sokak fejében, miként kezdhetnének új életet egy egészen más világban, valahol távol Afrikától.