Kilépek a drezdai Frauenkirche kapuján, és elsodor az ár. A város lakossága megzavart hangyabolyként lepi el az utcákat, a fiatalok nemzeti trikolórban, a lányok vállán fekete-vörös-sárga festék, a fellobogózott autók fülsüketítőn dudálnak: Argentína kiesett, Németország a továbbjutó. Örömmámor.
Minden a vb-ről szól, a háború óta tartó penitenciával felhagyni nem tudó, bűntudatos ország a falbontás után most először igazán egy és egész. „Berlin, Berlin, ich fahre nach Berlin” – visszhangozzák a második világháború legkegyetlenebb szőnyegbombázását túlélt utcák az óvárosban.
Valóban Berlinbe megyek. A Tegelre, hogy hazahozzon a Fokker. Véget ért a kultúrút: szűk egy hét alatt végiglátogattuk a keletnémet rész kultúrvárosait, végignéztük a legszebb kastélyokat, gyűjteményeket és múzeumokat, azokat, amelyek a július végén Pestre érkező, nagyszabású kiállítás anyagát kölcsönzik. A 25-én a Magyar Nemzeti Galériában nyíló, Luthertől a Bauhausig – Német nemzeti kincsek című gyűjtemény várhatóan 2006 csúcskiállítása lesz Magyarországon, és bebizonyítja majd: Luther éppúgy keletnémet, mint a Bauhaus, s mindketten túlélték a honeckeri búcsúcsókkal pecsételt kort.
Őrületes illat: akár a gyűjtemények, a kastélyparkok is virágoznak, a Németországban nagy hagyományú múzeumpedagógia eredményeként a díszkertekbe cipelt kis óvodások úgy kapkodnak a szirmok után, mintha lepkére vadásznának. Az 1990-ben az UNESCO világörökségi listájára felvett potsdami parkvilágot a brandenburgi választófejedelmek és porosz királyok alapították, a négyszáz éves kastélyok és kertek ma is látogatók millióit vonzzák. Mint azt Tilman von Stockhausen marketingigazgató elmondja: a jegybevételek ma is komoly részét képezik az államilag támogatott Berlin-Brandenburg porosz kastélyait és kertjeit kezelő alapítványnak, amely az újraegyesítést követően megkezdte a kultúrörökség helyrehozatalát. A tóparti Márványpalota után a Schloss Cecilienhofba tartunk, amely az utolsó koronahercegnő, Cecilie emlékét őrzi: Vilmos koronaherceg neje nemcsak sok gyermeket szült, hanem gyönyörű is volt, aztán elege lett férje háborúzásaiból, és az első világháború végén elvált tőle. Tudni érdemes, hogy a vadászkastélyok hangulatát őrző Cecilienhofban tanácskoztak anno a szövetségesek Németország további sorsáról, miután az elmebeteg szobafestő ’45-ben maga felé fordította a fegyvert a rommá lőtt fővárosban. Potsdam kastélyai közül az 1763 és 1769 között Nagy Frigyes (portréja látható lesz július végétől a Nemzeti Galériában) utasítására épült Neues Palais, vagy az 1745-től két éven át felhúzott, a német rokokó építészet csúcsát jelentő Sanssouci-kastély ma is lenyűgöző. Potsdamban szinte semmi sem emlékeztet a vörös évtizedekre: a város inkább a porosz pompáról és a rizsporos parókákról regél.
Másnap már Wittenbergben ébredek. Aránylag fiatal város, mondja Stefan Rhein, a Luther-emlékhelyeket kezelő alapítvány ügyvezetője: első írásos emléke 1180-ból származik. Ablakom a sétálóutcára nyílik; nyílhatna akárhova, akkor is szinte magam előtt látom Luther Mártont, ahogy tekintélyt parancsoló méretével az általa alapított egyetem felé halad. A helyiek már előző este figyelmeztettek: vigyázzunk a Luther-lakomákkal, mert a névadó nagyon szeretett enni, ami meglátszott rajta, tessék csak megnézni az időskori portréit. Mindenesetre a róla elnevezett vacsora, a Luthermal (és a hozzá felszolgált, erős Luther Bier) valóban nehezíti a gyomrot, a kultúrturista legalább elalvás helyett késő este is a templomok között kószál. A fakaput persze vasra cserélték, nehogy az új idők új reformátora egyszer új iratot szegezzen rá. A Luther-ház ma a világörökség része, a helyiek pedig csak egyszerűen Németország kulturális világítótornyaként emlegetik. Luther, a nemzeti hős, a német írásbeliség atyja 1508-tól 1546-ban bekövetkezett haláláig élt itt. A csaknem 1800 négyzetméteren berendezett Luther-múzeumban Martin Treu Luther-szakértő vezetésével tekintjük meg ötszáz éves, eredeti bútorait, kéziratait és Lucas Cranach híres műveit (ha épp nem Drezdában vannak a nagy Cranach-tárlaton). Cranach, a festő több házat is birtokolt a városban, s éppúgy Wittenberg kultúrtörténetének része, mint Luther vagy Melanchton (a reformátor Philipp Melanchton közreműködésével emelte az európai szellemi élet központjává a wittenbergi egyetemet).
Bauhausban ébredni egészen más, mint a wittenbergi főutcán. Luther szelleme helyett az ember a nővért várja, mert az épület belülről semmiben sem különbözik egy hazai kórháztól, ráadásul kábé negyven fok van a szobákban, hála a méteres üvegablakoknak. Szóval első blikkre csalódás. Másodikra még inkább. Paul Klee, Moholy-Nagy László nyomait fürkésszük a dessaui Bauhausstrasséról nyíló Meisterhaussiedlungban. Már nem csodálkozunk, hogy Potsdam, Wittenberg után itt is az világörökségben sétálunk. Az épületeket, a gyűjteményt és az intézményben található tankollégiumot felügyelő Bauhaus Dessau Alapítvány képviselője, Werner Möller úr az irányzat felkent papjaként meghökkentő lelkesedéssel beszél a húszas– harmincas években létrehozott remekekről. Arra gondolok, milyen jól járna minden kultúrkincset kezelő intézmény, ha ilyen elhivatott, fanatikus munkatársai volnának. Hála neki(k) is, a stílus most Pestre tart, néhány porosz Frigyes és wittenbergi Luther mellett jól megfér majd egy minimalista Bauhaus szék, Bauhaus ruha, Bauhaus cukortartó.
Halle. Frankesche Stiftungen. A hallei alapítvány neve August Hermann Franckéra utal, aki a városnak majdnem ugyanazt jelenti, amit Luther Wittenbergnek: az 1663-ban született lutheránus teológus megvilágosodása után a hallei pietizmus alapítójaként vált híressé. Nem csak irányzatot alapított, árvaházat is. Mint azt Penelope Willard igazgató asszony mondja, a franckei árvaház a korabeli Európa árvaházainak példaképévé vélt, a buzgón vallásos, ám emberszerető Hermann Francke a szegények felkarolása és a fiatalok nevelése mellett kötelezte el magát. Árvaháza ma is áll, összekapcsolva a Luther Egyetem hallei karaival és a Francke-házban háromszáz esztendeje alapított néprajzi-természettudományos gyűjteménnyel; az épület kiállítótermeiben most időszaki kiállítás emlékezik meg a kor Indiába küldött protestáns misszionáriusairól. Hátul, a belső udvarban felbecsülhetetlen értékű történelmi könyvtár látogatható, amely kiindulási pontként szolgált a több száz éves hallei–magyar kapcsolatok felderítéséhez.
Lipcsében néprajzzal folytatjuk; az art deco formavilágát hangsúlyozó Grassi Múzeumban működik a Lipcsei Múzeum néprajzi, iparművészeti és hangszertörténeti részlege. S megint múzeumpedagógia: akár a potsdami kastélyparkban, itt is óvodások sertepertélnek körülöttünk, velük külön múzeumpedagógus foglalkozik, a néprajzi múzeum távol-keleti kunyhói és mongol jurtái között bujkálnak éppen, miközben a mongol rizspálinkát megfelelő szertartással körbekínáló vezetőnket, Ingo Nentwig Kelet-Ázsia-szakértőt hallgatjuk. A hangszerkiállítással a magyar Fontana Eszter, a gyűjtemény vezetője ismertet meg. Büszkén mutatja a világon sehol máshol nem látható, egyedi hangszercsodákat (köztük a firenzei Bartolomeo Cristofori, a csembaló és a zongora feltalálójának eredeti hangszereit), amelyek az instrumentális zene reformátoraiként egyszerűen megváltoztatták a zenéről való gondolkodást. Goethe és Bach szobrai között sétálunk a lipcsei estében, a házgyári blokkokba torkolló, ódon, macskaköves utcákon mégsem csodálkozom a Stasi Museum felirat láttán.
Gigantikus Marx-pofa néz be a buszba, amikor felrezzenek a pirosnál. No persze. Karl-Marx-Stadtba értünk. Chemnitzet 1953-ban „keresztelték” át Marx-várossá, 1990-ben a lakosság megkérdezésével döntöttek a régi név visszaállításáról. A várost a demokratikus köztársaság jól kipofozta, mint Kádárék Tatabányát, a gigantikus Marx-fej meg a rendszerváltók nyakán maradt. Persze nem ezért jöttünk ide, hanem a híres chemnitzi modern művészeti gyűjteményért. Chemnitztben alakult meg a fiatal művészek által a múlt század elején alapított „Brücke”, a Híd, és a város melletti Rottluf faluban született, a község nevét felvevő Karl Schmidt-Rottluf is. Átfogó gyűjteményes kiállításának a közepén állunk, Jörg Ivandic, a múzeum dalmát származású szóvivője arról mesél, hogy az 1884-ben született Schmidt-Rottluf élettörténete jól példázza a bornírt huszadik századot: a nácik kitiltották képeit a német múzeumokból, menekült a városból, később berlini műhelyét bombatalálat érte, majd a kommunizmusban újból nemkívánatos művész lett.
A lendületesen fejlődő ipara miatt a század elején Németország egyik leggazdagabb városának számító Chemnitz városatyáinak volt mit a közös tejbe aprítaniuk: néhány év alatt teleépítették a belvárost, a zöldövezetben pedig csodavillák sora nőtt ki a földből. Ilyen az art decós Villa Esche is: az Esche család rezidenciáját a belga Henry van de Velde tervezte.
Elbflorenz. Az északi Firenze, az Elba Firenzéje következik, azaz következne, ha eredeti bájából maradt volna valami. Az a hamvazószerda a második világháború végén szinte nyomtalanul törölte el a föld színéről a szépséges Drezdát, ami akkor maradt, csak rom volt és csontpor. A romokat a méltán híres kommunista városépítészet ledózerolta, a mai tágas terek és sugárutak, ormótlan betontömbök pöffeszkedve takarták el a Frauenkirche kőkupacát. Ma Drezda újra áll. No nem a régi, nem az Elbflorenz, mégis ide vezetnek a német magaskultúra gyökerei, és itt ér véget az utunk is. Áll a Frauenkirche is, lenyűgöző méretei mellett eltörpül az ember, s amikor az Abendmal végén tuttiban szólal meg az orgona, összerezzen a lélek.
Martin Roth, a drezdai állami művészeti gyűjtemény főigazgatója a Rezidenzben a pesti kiállítás fogadtatását találgatja, az elmúlt évek sztárkiállításai előtt kígyózó sorokból kiindulva szorgalmasan bólogatva biztosítjuk a sikerről. Az Elba bal partján álló Zwingerben később órákon át nézzük a Cranach (apa és fia) -kiállítást, és még hátravan a Német Higiéniamúzeum, amely az embert a biológiai-társadalmi-kulturális viszonyrendszerben tárgyalja. Christoph Wingender sajtófelelős végigvezet a múzeum állandó és időszaki tárlatain, megdöbbentő, hogy a prűdnek hitt németek milyen nyíltan foglalkoznak a születés-kapcsolatalakítás-szexualitás kérdéseivel…
Ülünk este az Elba-parton, az aranyangyalokat nézzük, amelyekről a szőnyegbombázás után azok a torokszorongató képek készültek, s a Frauenkirche, a Semper Oper, a Residenz és a Zwinger sziluettjeit, autók dudálnak közben köröttünk, Argentína kiesett, a németek a fellegekben járnak – még nem tudják, s mi sem sejtjük, hogy nemsokára gyászolni fognak –, aztán eljönnek hozzánk, hogy ennek a gigantikus kultúrkincsnek néhány szilánkját Luthertől a Bauhausig a magyar kultúrbarátok előtt is felvillantsák.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
