Emlékeznek még a titkos demográfiai forgatókönyvekre? Pár éve kisebb vihart kavart (népességfogyási kérdések ebben az országban mindig csak kisebb viharokat tudnak kavarni), amikor kiszivárgott, hogy hatalom közeli liberális értelmiségi műhelyek is felismerték a folyamatban lévő közép-európai demográfiai katasztrófa középtávú következményeit, s mindenféle szcenáriókat gyártottak (s bizonyára gyártanak ma is) a totális összeomlás elkerülésére. Nem egyszerűen arról a belátható jövőről van szó, amikor a gyermekvállalási kedv vészes apadása miatt hazánkban egyszer csak több lesz a nyugdíjas, mint az aktív kereső (eltartott máris több van), aminek következtében kivénhedt gebeként csuklik össze a most ismert, jólétinek csúfolt társadalombiztosítási rendszer, állami és magánnyugdíjpénztárastul.
Ez is nagy gond, a legégetőbbek egyike, ami szorosan összefügg a mának élő, fogyasztáselvű, hedonista vulgár-európai kultúra közeli végnapjaival. A kalandos fantáziájú forgatókönyvírók azonban azt a realisztikus helyzetet elemezték, amikor nem arányaiban, hanem abszolút értékben csökken hat-hét millióra e 93 ezer négyzetkilométernyi terület összlakossága, sőt a megmaradt populáció is aggasztóan rossz korösszetételben, kifosztva és eladósítva próbál vegetálni, túlélni a Kárpát-medence kellős közepén.
Már nem emlékszem az egyéb javaslatokra, csak arra, hogy igen haloványak, valószerűtlenek és alibiszerűek voltak – az egyetlen komolyan számba vett orvoslási mód a betelepítés volt. Ezen akkor komolyan megdöbbentem, de később azt láttam, hogy például a polgári jövőkép sem optimista e tekintetben. A legderűlátóbb kijelentés e tárgyban Orbán Viktor szájából hangzott el, és arra vonatkozott, hogy a határon kívüli, Kárpát-medencei magyarság az anyaország demográfiai tartalékát képezi. Mit mondjak: noha legalább nem tétetett különbség ilyen magyar meg olyan magyar között, nem dobott fel különösebben ez a forgatókönyv sem. Nem nagyon illeszkedett ugyanis a „boldoguljon mindenki a szülőhelyén” sokat emlegetett, magasztos elvével: úgy is lehetett érteni, hogy végső esetben a határon túli magyarokkal lehet feltölteni az anyaországi űrt. Orbán valószínűleg nem így értette, de a betelepítést mint módszert azért nem zárta ki kategorikusan: márpedig a vadliberális forgatókönyvektől, amelyek mondjuk gazdag kínaiakat „vásárolnának be” a lélekszámban és gazdasági ütőerőben egyaránt feltöltendő területre, ez csak annyiban különbözik, hogy szekérvárszerűen gondolja koncentrálni egy kisebb felületen a csatából megmaradt „emberanyagot”.
Megdöbbenésem oka az volt, hogy a jelek szerint tudósok és politikusok egyaránt belenyugodtak a defenzívába, a megváltoztathatatlannak hitt vereségbe. Nem valamiféle szalonherderizmusról van itt szó, „hol nemzet süllyed el”, meg hasonló frázisok. A demográfusok mostanság elegánsan semlegeseknek mutatkoznak a nemzetfogalommal szemben: úgy képesek tekinteni a népességmozgásokra, a szaporodási meg fogyási tendenciákra, mint szenvtelen biológus egy halott ízelt lábúra. A Kárpát-medencei fogyatkozás immár nem magyar ügy, hiszen minden teljesen vagy részben asszimilált népcsoport osztozik benne, a sváboktól a zsidókig. Mintha nem az itt élő népességnek, hanem magának a földnek, a tájnak ment volna el az életkedve. Ilyenkor szokás a történelmet, a háborúkat meg a totalitárius rendszereket emlegetni; de hát 1990 óta, a visszanyert szabadság légkörében sem fordult meg a tendencia, sőt inkább felgyorsult az apadás. Illyés Gyula valaha még azon búslakodott, hogy lelassult a növekedés: a statisztikai gyarapodást ő a kitolódó életkor miatt már távlatos csökkenésként értelmezte. Azóta a romlás minden tekintetben abszolút: az egykézés vagy a gyermektelenség nem kivétel, hanem hovatovább törvény. Az elillant kollektív életkedv ugyanakkor egész generációk önző élethabzsolásával párosul: a szerzett jogok homokjába dugva a fejüket megfeledkeznek a jövendő nemzedékek iránti kötelességükről, hogy világra segítsék és felneveljék őket. A liberalizmus erre nem ad, de nem is keres választ: az egyéni szabadságjogok abszolutizálása emberöltők távlatában puszta percfilozófia, s végeredményben a piaci fundamentalizmust szolgálja, az atomizált fogyasztó rövid távon hasznot hajtó embereszményét nevelve ki. Ami nagyobb baj: nincs válasza e minden eddiginél aggasztóbb sorskérdésre a konzervatív alternatívának sem. A szocialisták meg nem is törik rajta a fejüket – nyilván törvényszerű, hogy ők adják a kormány túlnyomó részét.
Mindez attól aktuális, hogy a Columbia Egyetemen megrajzolták bolygónk 2025-ös demográfiai térképét. Barnával jelölték a szaporodó területeket, kékkel a fogyókat. Dél-Amerikában alig van kék – ami van, az főleg az Andokban. Fogyásra kell számítani továbbá Afrika éhségövezeteiben meg a túlnépesedett Szumátrán – de az elkékült sáv igazából Észak-Eurázsia: Japántól Oroszországon át Nyugat-Európáig. Kína és India nagyon barna, de fokozott növekedés várható Párizs környékén, a Benelux országokban és a brit szigeteken is – nyilván nem függetlenül az élénk bevándorlástól. A legsötétebben kékek pedig: Portugália, Olaszország és az egész Kelet-Európa, a mohamedán Albánia és Bosznia kivételével. Magyarország egész területe olyan mélykék, akárcsak Ukrajna, vagy mint Erdély magyarlakta vidékei. (Ennyit a demográfiai tartalékról.) S ne feledjük: 2025-ben már azok lesznek nemzőképes korban, akik mostanában születnek – feltéve persze, ha megszületnek.
Magyarország törölve? Az amerikai demográfusok véleménye majdnem ez. Úgy tűnik, a nagyvilág immár tisztában van velünk, hiába erőlködik a handabandázó kormány. Pedig nélkülük is elég nagy a baj. A történelem meg a kultúra egymásra rakódó válságai száz év alatt egyszerre fosztottak meg bennünket Isten és a fejlődés hitétől, a nemzeti, a vallási és a gazdasági-politikai kohéziótól. Szétzúzták a retrográdnak ítélt rendszereket, de semmi pozitívat nem tettek a helyükbe: ez a sanda globalizmus hosszabb távon egyelőre sötétebbnek és ártalmasabbnak tetszik Európa számára, mint némelyik sokat szapult diktatúra. Ilyen világrendben a megváltoztathatatlanba megadóan belenyugodni: fölöttébb „trendi”.
Amit Gyurcsány most összeizzad, összehazudozik és összecsomagol, kissé hátrább lépve teljesen értelmetlen áldozat, mert az idejétmúltat, a fenntarthatatlant próbálja helyreállítani, igencsak obskurus és alkotmánytalan eszközökkel. Csak vért, verejtéket és könnyeket ígérhet – cserébe viszont garantáltan nem ad semmit. Nem azért, mert tehetségtelen kormányos – noha kétségkívül az is elég nagy csapás az országnak. Azért nem ad semmit, mert nem is adhat. Olyan önfelszámoló garnitúrát működtet fantáziátlanul, hogy az még a trianoni politikai generációhoz képest is kismiska. Ha már elkerülhetetlennek látja népszerűtlenkedni meg adóprést működtetni, a kilátástalannak látszó lyuktömögetés helyett dönthetett volna úgy, hogy államférfi lesz: szövetségre lép a jövendő generációkkal, és ellenszegül a demográfiai fátumnak. Alárendelhetett volna minden más érdeket (a sajátjait is) e nemzetmentő – vagy ha úgy tetszik: országmentő – célnak, s a puszta kísérletet is díjazta volna a felelős polgár. Nem ezt tette: tandíjat szed és minden módon ellehetetleníti a gyermeknevelést – de hát senki nem gondolta komolyan, hogy ő lehet ama kívánt államférfi. Kérdés, elérkezik-e, de reméljük a legjobbakat. Nem tudom, miért érzem úgy: a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat nem mi fogjuk elnyerni…
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
