Megosztott Mexikó

Az a szűk többségű, alig több mint kétszázezer szavazaton múló mexikói választási győzelem, amelyet Felipe Calderón és pártja, a 2000 óta kormányzó Nemzeti Akciópárt ünnepelhet, fordulatot ugyan nem jelez az Egyesült Államokkal való kapcsolatban, a baloldal térnyerésének köszönhetően azonban feszültségekkel terhelheti a két ország viszonyát.

Néhány hétnek még el kell telnie, amíg elcsitul a választásokat kísérő felzúdulás Mexikóban. A Demokratikus Forradalom Pártjának (PRD) kampányfőnöke, Jesus Ortega bejelentette, felkészültek, hogy Mexikóváros főteréről, a Zócalóról kiinduló tiltakozó megmozdulásokat tartsanak, ameddig nem tisztázódnak kielégítően a választások körüli visszaélések. Ennek ellenére elnökjelöltjének, Andrés Manuel Lopez Obradornak tudnia kell, az azték nyár nem kedvez a demonstratív hevület számára. Ha Mexikóváros volt főpolgármestere az eddig nyilvánosságra hozott amatőr videofelvételeken kívül nem hoz fel döntő bizonyítékot, a Szövetségi Választási Intézet (IFE) aligha másítja meg a hivatalos számadatokat. Az országban nem először merül fel a választási csalások gyanúja. A számítógépes szavazatszámláló rendszer rejtélyes összeomlása és újbóli feltámadása 1988-ban az addig hátrányban lévő Carlos Salinast, a 71 éven át, 2000-ig kormányzó Intézményes Forradalmi Párt (PRI) jelöltjét hozta ki győztesnek. A baloldal akkor is több héten át húzódó tüntetéssorozatba kezdett.
Mexikó 2001. szeptember 11. egyik mostohagyermeke. Az Egyesült Államok már az 1823-as Monroe-doktrína óta tesz fiaskóízű kísérleteket, hogy a kontinens egészét befolyási övezetébe vonja. Ez merült fel újra George Bush hivatalba lépésekor is a 2000-es választásokat követően. Még Texas kormányzójaként a későbbi elnök kevés diplomáciai tapasztalata szinte kizárólag Mexikóra korlátozódott. Az Egyesült Államok amúgy izolacionista külpolitikájának szimbolikus, irányjelző gesztusa volt, amikor 2001. szeptember 6-án Vicente Fox részesült az első hivatalos állami meghívásban. Öt nappal később minden egész újra eltört, George Bush militáns szókincsfejlődése pedig déli szomszédját sem kímélte meg attól, amit Washingtonban nemzetbiztonságnak neveznek. A hivatalos amerikai kérelem ellenére Mexikó 2003-ban elutasította, hogy részt vegyen Irak megszállásában. Közben Latin-Amerika Nestor Kirchner Argentínájától Hugo Chávez Venezuelájáig a vörös különféle árnyalataiban játszik. Ahol pedig nem a baloldalé a hatalom, mint Peruban, az ellenzéknek a kormányzathoz hasonló befolyása van.
Calderón ezért főként azzal érvelt a választási hadjáratban, hogy „Rayo de Esperanza” („Reménysugár”) – amivé ellenfele egyszer kikiáltotta magát – Chávez-szerű „diktatórikus fordulatot” hajt majd végre az országban, amelynek könnyen áldozatául eshet a Nemzeti Akciópárt által elért látványos gazdasági fejlődés. Calderón szavazói főként az ország északi iparvidékének középosztálybelijeiből állnak, akik felemelkedésüket nagyrészt a leköszönő elnök gazdasági reformjaitól remélhették. A Coca-Cola egykori menedzsere, Vicente Fox érezhetően javított helyzetükön. Szinte önmagáért beszél, hogy a fogyasztói index alapján becsült, 1992-es 5,4 millióról sikerült megdupláznia létszámukat a nagyrészt olajfűtésű társadalomban. A lehetséges pártbeli utód, akinek egyéniségéről közeli munkatársai csak annyit jegyeznek meg, valószínűleg öltönyben és nyakkendőben született, alighanem folytatja a reformokat és azt a többé-kevésbé lojális politikát, amely Mexikó mozgásterét mindig is behatárolta a nagy testvér árnyékában. Kénytelen lesz viszont megküzdenie a csekély szavazati különbség sugallta társadalmi szétszakítottsággal.