A csángó név a szó eredete szerint annyit jelent, mint csatangoló, melynek synonimái: csapongó, ácsongó, ácsorgó, barangoló, azaz állandó lakhelylyel nem biró, egyik helyről másikra vándorló. A történelmi emlékek s egészen újkori tények is bizonyitják e magyarázatot. A barczasági székelyeket s később a hétfalusiakat is – Kállai szerint – a magyar királyok rendelték, vagy ők önként vállalkoztak határszéli fegyveres őrségre, s később ottan megtelepedvén, állandó lakhelyekbe húzódván, utóbbiakon rajtuk maradt mai napig is a csángó elnevezés. Menynyiben talál a moldvaországi csángókra ez értelmezés: kivándoroltak-e azok, vagy tán még a honfoglaláskor ott maradtak, sokkal számosabban, mint ma vannak, e kérdést döntse el a nyomozó történelem. De egészen ráillik azon itthon élő havasi letelepülőkre, kik a tulajdonos községektől erdős területet bérelvén ki, ottan nomád pásztor életet éltek, baromtenyésztéssel foglalkoztak kizárólag, s a haszonbér egy része abból állott, hogy évenként egy-egy darabot az őserdőkből irtani tartoztak, hogy ezáltal a községek legelője szaporodjék. E csatangolók a birtoktalanok közül s a hadi szolgálat elől menekülőkből időről időre szaporodván, helyen helyen megnépesedett általuk az ősvadon, egyre szaporodott az irtványos helyeken a pásztorkunyhók száma, ezek közé barmaiknak is aklot építettek, s lassanként a társadalmi életnek állandó formája fejlett ki az állandó hajlékok elszórt sorai közt. A czivilizáczió felé haladó fejlődésnek e még nem egészen bevégzett műfolyamát határozott alakban tárják az utas szemei elé azon paradicsomok, melyek a Gyimesi-szorosban, a Moldvába siető Tatros völgyében több mint 2 mfd hoszszú vonalban elterülnek – itt-ott csoportokban, másutt puskalövésnyi távolban egymástól, s a mellékvölgytorkolatokban egyenként tűnve fel a havasi lakok, melyek körül ledöntött s czövekekre gúzszsal kötözött fenyőszálfák kerteket öveznek, s ezek mellett közvetlenül az irtványok szűz földébe vont első barázdák hirdetik az első lépést a pásztoréletből a földművelésre való átmeneteiben. Ma már a rengetegnek, hová szorongó lélekkel indul be az utas, 3–4000 állandó lakója van, kiknek oláhos öltözetéhez oly meglepő ellentétet képez az ajkaikról fölhangzó tiszta magyar beszéd, mely egész a vámsorompóig kísér, s kedvessé és otthonossá teszi a havasok zord világát. És a sorompónál a műveltség harmadik fokozatát is feltárja ez elrejtett világ. Az egyik vámkülzettől a másikig, a vámterületen a mi csángóink lova és szekere szolgál a kereskedelem közvetítőjéül. […]
Íme a Kárpátok rengetegeiben mélyen egy darab székely míveltségtörténet! De egyszersmind becses mozaikja nemzetiségtörténetünknek is, mert e csángók sorsa nemcsak azért érdekel, hogy bennük nemzetünknek elszórt, csatangoló elemét látjuk társadalommá tömörülni, hanem azért is főképp, mert a székelység művelődésképességét s fajerejét látjuk bennök megdicsőülni. Ez emberek ugyanis egész nomád életükön át folytonosan az oláh juhpásztorokkal érintkeztek, a vámhoz és azon át kijáró moldva-oláhországiakkal voltak összeköttetésben, életmódjuknál, az ország belsejétől elszigetelt helyzetüknél fogva a beolvadásnak kitéve, sőt arra utalva: s ők megőrzék, magukra hagyatva, ösztönükre bízva, nemzetiségük legfőbb kincsét, a nyelvet és érzelmet oly híven, mintha éppen ma távoztak volna az ősi székely háztól – barmot legeltetni.
Hogy öltözetük oláhos jelleget öltött, ezt életmódjuknak, a havasi nomád életnek lehet tulajdonítani. De ez nyelvük és vallásuk megőrzése mellett nagyon elenyésző, harmadrendű körülmény.
E szívósság, e példátlan nemzeti erény mentheté meg csupán oly sok század nyomásai alatt a Brassó vidéki csángókat s ez különösen a külföldieket is… Soká tarthatják-e még magokat odakünn? Nagyon kétes.
(Kozma Ferenc: A Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota, 1879)
origo.hu
Gulyás Gergely a főváros csődjéről: „Ilyen még Demszky idején sem volt!”
