(mi van Natasával…)

Én nem tudom, miképpen tudnék megfelelni annak a szeretetnek és érdeklődésnek, amely olvasóink körében Natasa kutyám iránt megnyilvánul. Van abban valami fenségesen mulatságos, hogy biztosra vehető: azok, akik itt Csopak környékén eme érdemdús(?) spánielről rám ismernek, jobboldali érzelmű polgárok, s Natasát mintegy a konzervatív világszemlélet megtestesítőjének tekintik. Ebben valójában és egészében igazuk is van, én magam kiskutyámnál hagyománytisztelőbb lényt nem ismertem és nem ismerek: amit egyszer szokásként kialakított (mint azt, hogy itt fekszik a lábamnál a hintaágyon), abból nem enged, legfeljebb kiterjeszti a szokásjogot, mondhatni exkalációba kezd, és a végén én örülök, hogy egy kis helyem nekem is marad.
Konzervatív vonás benne az is, hogy a szeretet és a ragaszkodás vezérli, általában mindenkit és mindent szeret, csak a kutyákat nem, főként akkor nem, ha én egy-két jó szót szólok hozzájuk, holmi simogatásról már nem is beszélve. Ha, mondjuk, enyelegni kezdek egy borjú méretű dán doggal vagy kaukázusi őrzőkutyával, Natasa halált megvető bátorsággal nekiugrik, s olyan dühödt vicsorgásba kezd, hogy egy pitbull is megirigyelhetné. Ha a nagykutya netán viszonozza az agressziót, Nati azonnal a lábam közé menekül, onnan néz rám szemrehányón, hogy na, látod? Persze a dogok nem veszik komolyan, elnéző, férfiúi mosollyal fogadják a spániel hebrencskedését, a gyávábbja hátra is lép egyet-kettőt, de lehet, hogy ezt csak udvariasságból teszi. Ugyanis a kutyáknál a férfi-nő viszony emlékeztet a lovagkor hagyományaira, a félelmetes külsejű német juhászok között több a Don Quijote, mint hinnénk.
Azért döntöttem úgy, hogy szólok néhány szót Natasáról, mert minap telefonon felhívott egy idős (kilencvenkét éves úr) azért, mert hasonló korú feleségét aggasztja a kutyus körüli csend. Talán csak nincs valami baj? Istennek hála, nagy baj nincsen. A minap ugyan orvosnál jártunk, ahol egy kifüggesztett táblázat alapján megállapítottam, hogy Nati, aki október 30-án lesz tízéves, valójában egy hatvan esztendő körüli hölgy, bár kifejezetten gyerekesen viselkedik, jobban mondva úgy, mintha a kislányom lenne.
Amikor valahova indulok, megkérdezem tőle, hogy itthon maradsz-e a jó hűvösen… A vagy szóra azonnal a nyakamba ugrik, így közölve, hogy akár a pokolba is velem tart. (Remélem, nem kerül rá sor.) Ha, mondjuk bevásárolok, türelmesen várakozik az autóban az üzlet előtt, s minden alkalommal, amikor kijövök, az ajtóhoz tódul, hogy vajh, mit hoztam neki. Intelligens teremtmény, de a festékboltból is édességet vár, a múltkor belekóstolt egy pemzlibe, amit a teraszlépcső kifestésének céljából vásároltam.
Erről jut eszembe: igazi nő, rettenetesen kíváncsi. Bármit csinálok, azonnal jön, a munka tárgya fölé hajol és megszagolja. Amikor festeni kezdtem a teraszt, gondosan bezártam az odanyíló ajtót, ám kiskutyám ravaszul a hátamba került, s beletappancsolt a fehér betonfestékbe, azóta mindig tudom, hol, merre jár.
A minap a kertben árkot ástak, Natasa azonnal belement, olyan izgatottan, mint aki biztosra veszi, hogy odalent kincset talál. A munkásokat egyébként fölöttébb szerette, különösen akkor, amikor reggeliztek és ebédeltek. Egészen elbűvölte őket azzal, hogy a legjobb étvággyal ette az uborkájukat.
Jelenleg antibiotikum-kúrán van. „Kezelés!” – mondom, s Nati felugrik az ágyra, jobbra vagy balra biccenti a fejét, hogy a fülcseppentés könnyebben menjen. Semmit se szeret jobban, mint azt, ha kezelem. Néha kétségbeesek attól a bizalomtól, ami felém árad belőle. Ilyenkor átérzem saját kicsiségemet és tehetetlenségemet.
Merthogy minden bajtól megóvhatom-e, én nem tudom…