Mindig tizenkettő

Könyvesház

Néhány napja hozta a posta Bratka László új könyvét, Az időjáró jelentéseiből című novelláskötetet a szerző szívélyes dedikációjával, s még végigolvasnom, megköszönnöm sem volt időm és alkalmam, amikor jött a hír, hogy az író ötvenhét éves korában elhunyt, maga is „időjáró” lett.
Bratkát az irodalmi közvélemény elsősorban a mai orosz irodalom (Pelevin, Jerofejev, Szorokin) fordítójaként tartja számon, kevesebben tudják, hogy több figyelemre méltó novelláskötetet is közreadott, többek között az Ecce volt, hol nem volt (1998) és a Felhős (2001) címűeket.
Az új kötet novellái ugyanazt a bizarr, keserédes, sokszor álnaiv, még többször rezignált hangot ütik meg, mint a korábbiak. Az író számára általában, és ez Bratkánál sincsen másként, az élmények feneketlen kútja a gyermek- és az ifjúkor. Az ötvenes meg a hatvanas évek, melyeket az ifjabbak már csak bizonytalan híradásokból és történelemkönyvekből ismerhetnek, ám arról sejtelmük sincs, nem is lehet, milyen volt ezeknek az esztendőknek az íze és a bűze, a hamva meg az aromája, merthogy volt, ahhoz kétség nem férhet.
Találkozhatunk Bratka írásaiban pályamunkásokkal, akik egy világvégi vityillóban főzik a slambucot meg az öhömöt, miközben egy titokzatos „cicógyerök” figyeli őket. Bekukkanthatunk egy hajdani fizikaórára, ahol a gravitáció legyőzése a téma, és feltűnik Kancsali Vencel, „aki táltos volt, és amikor elsőben számolni tanultunk az ujjainkon, neki mindig tizenkettő jött ki…” Részt vehetünk egy „családlátogatáson a Gagarin fellövése körüli időben”, és kilátogathatunk a Népligetbe egy ádáz focimeccsre, olyanra, amilyen sem a játszótereken, sem a faluszéli libalegelőkön régen nincsen már. Aztán ott a kultúrház – egy levitézlett korszak emblémája –, mely „a hatvanas évek elején épült az akkor divatozó álfunkcionalista tundra-megalit stílusban”, törzsközönsége a textilgyári munkásszálló „szűzgarázs lányaiból” és „gyári ifikből” verbuválódik, akik végigszenvedik jobb híján az „NDK-testvérkerületek” műsorait, a „folklór-gezemice körítést”, a nóta- és népdalesteket meg a belvárosból szalajtott kabarésztár „szerecsenmosdató megideologizálásait”, aztán – ki-ki vérmérséklete szerint – a Dühöngőben leissza magát, vagy szíve választottjával nekivág az éjszakának, ahol szemrehányás-kémlelők, macskakísértetek és időjárók bolyonganak.
Hallhatunk Micsurinról, archetipikus éjszakákról, találkozhatunk Westi Kornél menedzserrel, és megtudhatjuk, hogyan dolgozik a Naprendszeri és Belsőföldi Jelenfelügyelő meg a Jövőtervező Folytonos Tanács, bár azt sem árt tudni, hogy immár „szemesnek sem áll a világ”, és ahogy egy baranyai néptanító mondja a szerzőnek, épp időjárása közepette: „Ja, jó uram, a sehonnanból megyünk a sehovába mi, sehonnai finom úriemberek. Egész életünk ennek a traumának a feldolgozására megy el, ráadásul úgy, hogy közben emlékeinkből és terveinknek élünk…”
(Bratka László: Az időjáró jelentéseiből. Kortárs Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 2000 forint)