(mit irigyelnek tőlem…)

Én nem tudom, létesíthetek-e személyes kapcsolatot egy általam kreált lénnyel, jelesül Tárnoki nénivel, aki – mint tudjuk – budapesti átlagpolgárként megnyerte Gyurcsány Ferencnek az országgyűlési választásokat. Említettem már, hogy az átlagpolgár, akit némelyek az utca emberének is neveznek, Gyurcsányt illetően kissé elbizonytalanodott az utóbbi időben, mondhatni azért, mert a mézesmadzag a sült galambbal együtt kicsúszott a szájából, maradt bár a szlogen változatlan, hogy fizessenek a gazdagok.
Tárnoki néni azonban elvi ember. Nem tartozik az ingadozók közé, miként valószínűleg a többi állampolgár sem, aki csak akkor kétkedik az MSZP-ben, amikor éppen nincsenek választások. De nem ez a lényeg. Elhatároztam, hogy felkeresem a Fini-Mini Market felett lévő félszoba-konyhás lakásában az öreg hölgyet, és személyes kérdéseket teszek fel neki a saját ténykedésemmel kapcsolatban.
Kissé meglepődve fogadott orchideákkal díszített szaténpongyolájában, s amikor bemutatkoztam, rám villantotta SZTK-protézisének stabil mosolyát. „Nagy kópé maga, de sebaj, hazug ellenzéki sajtóra mindig szükség van, bármily becsületes, bölcs és bátor a kormányzatunk. Ki vele! Mit akar?” „Ha Tárnoki néni megengedi, elmesélek egy rövid történetet, s arra kérem, vonja le belőle a megfelelő tanulságokat.” „Kezdje!” „A Magyar Nemzet úgynevezett Nézőpont oldalán szoktak megjelenni az írásaim, és ennek az oldalnak az a mottója, hogy »…a dolgot őt magát nézzük…«”. „Bocskay–Bibó-implantátum” – bólintott Tárnoki néni. „Tehát – folytattam – bátorkodtam e jelmondat szellemében arról írni, hogy meghibásodott gázkészülékemet a serény magyar mesteremberek micsoda tortúra árán tudták megjavítani. A dolgot őt magát nézve arra akartam felhívni a figyelmet, hogy vannak bizonyos problémák a magyar gazdaság dübörgésével és az úgynevezett szakértelemmel. Eközben elejtettem egy mellékmondatot, amelyben utaltam rá, hogy éjjel egyig olvasni szoktam, s nem szeretem, ha reggel kilenc óra előtt zavarnak, ám ezt a magyar mesteremberek nem vették figyelembe. Erre egy Magyar Nemzet-olvasó, aki nem a dolgot őt magát nézte, hanem engem, kissé megdorgált kései ébredésemért, mivel úgymond ez a középrétegbeli henyeség joggal ingerli azokat, akik a nép kialvatlan fiaként kora hajnalban a metrón kénytelenek tülekedni. A magukat bölcs öniróniával »panelprolinak« vagy az »utca emberének« nevező választópolgárok az ilyen dolgok miatt idegenkednek a középosztálytól és netán a Magyar Nemzettől. A kérdésem az, kedves Tárnoki néni: súlyos (politikai) hibát követtem-e el azzal, hogy utaltam rá, miszerint éjjel egytől reggel kilencig alszom. Ez sérti a magyar dolgozókat?” „Ez egy rossz értelmiségi attitűd, valóban sértő.” „Ön meddig alszik?” „Tízig – felelte. – Nyugdíjas vagyok.” „Én is” – mondtam. „Emlékszik ön arra a munkásmozgalmi jelszóra, hogy nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás?” „Hogyne!” „Ennek szellemében én nyolc órát alszom. De ön tudtommal horgászik is, teniszezik, bridzsel és olvas…” „Az olvasás a munkámhoz tartozik. Bocsánat!” „Ezt adja be egy panelprolinak” – mondta gúnyosan Tárnoki néni. „Ön igazságos, mint Gyurcsány. Miért van az, hogy az emberek a szociktól semmit nem irigyelnek, sem vagyont, sem kényelmet, sem házi uszodát, sem nagypolgári életvitelt, tőlem pedig mint középrétegtől még a templomi ingyengyertyát is irigylik?” „Ne csodálja!” – mondta Tárnoki néni. „Miért ne?” „Gyurcsánynak például nincs semmi vagyona. Az uszoda sem az övé. Soha sem hivalkodik. A szegények pártján áll.” „És én?” – kérdeztem reménykedve. Tárnoki néni bizonyos szánalommal mosolygott rám: „Mit akar kérdezni?” „Azt, hogy ön szerint van-e undorítóbb az irigységnél, amire a szocialisták stratégiája épül mindenkoron, s amit ők szociális érzékenységnek neveznek?”
Tárnoki néni szeme sem rebbent, miközben így felelt: „Én nem tudom…”