Múltidézés

Hirtelen úgy éreztem, hogy kinyílt egy ablak a világra. Eddig csak a kútágast láttam, az itatóvödröket, a kút melletti dézsákat és a baromfiudvarba vezető léckerítést. Találtam a padláson a limlomok között egy szakadozott térképet. Folyók, idegen városok, kusza erekként vasútvonalak piros szövevénye. A nagyvilág tárult ki előttem. Ez jelentette az első lépést az ismeretlen felé. Aztán megismertem mindent.
Előbb csak az idősebbek meséjéből, aztán a magam bőrén is megtapasztalva. Emlékszem még a bensőmet zsibongató izgalomra, amikor először átléptem az országhatáron. Ismeretlen városok, ismeretlen szokások – ámulatból ámulatba estem. Öreg ismerősöm, Imre bácsi mesélte, hogy nincs ennél varázsosabb pillanat. Hiába múlik el, visszatér az idővel.
Képeslapokat vásároltam, magam is fényképeket készítettem, álltam sokszor megigézve hatalmas épületek előtt, vízesések mellett vagy hegyek csúcsán. Sokszor olyan érzésem támadt közben, hogy sosem lehet betelni a látottakkal. Az ember mindig keresi az újabb és újabb látnivalókat, hogy minél szorosabbra ölelje magához a körülötte lévő ismeretlen világot. Tele volt a fényképalbumom, és csordultig megtelt a szívem is a csodákkal.
Évtizedekkel ezelőtt egyszer útba ejtettem régi ismerősömet, Imre bácsit, aki valaha megtanított ámulni. És megismerni a világ sok érthetetlen csodáját.
Akkor már öreg volt, házának folyosóján üldögélt egy párnázott székben, pokróccal letakart térdekkel, pedig nyár volt és meleg. Mellékuporodtam, és vártam a szokásos mesét a világ szépségeiről. De most elmaradt.
Csak azt mondta gyenge hangon Imre bácsi, a régi nagy utazó: „Eljutottam a felismerés korába. Mert az élet mindig visszakanyarodik velünk. Nem tudunk elfutni a haláltól. Vissza kell térnünk előbb az ifjúkorba. Olyan ez, mint a nagy körforgás…”
Azóta már ezen is többször elgondolkoztam. Aztán ahogy megöregedtem, megfejtettem a titkát is a nagy visszakanyarodásnak.
Ismét elővettem a múltkor nagy fényképgyűjteményemet, beleturkáltam, és újra csak ámultam, csodálkoztam és emlékeztem. Mert a szívünk bugyrában örökké élnek az emlékek. Egyik-másik fájdalmas és torokszorító.
És emlékezni jó. A kellemes pillanatokra. Nicsak! Ez itt egy fénykép a velencei Szent Márk térről. Egy kisvendéglő tarka abroszos erkélyén. A sarokasztalnál ültünk Herceg János délvidéki íróval, és a negyvennégyes véres bácskai eseményekről beszélgettünk, amelyről mindketten regényt akartunk írni. János a témát magával vitte a sírba.
Ez a másik kép pedig egy Selce nevű kis adriai halászfalu piacát idézi vissza az emlékezetembe. Amikor kezdő újságíró koromban először jártam a szigeten nyaralni, vonaton utaztam Fiuméig, onnan meg egy kis gőzösön tovább. Később minden évben visszatértem ide, annyira megkedveltem. Délutánonként kiültem a kikötő melletti kopott padra, s vártam a fiumei hajót. A régi emlékeket, hogy újra átérezzem a tengerrel való találkozás mindennél izgalmasabb pillanatát.
Azt a régit.
Egyszer mellém telepedett egy kikötői söprögető, és megkérdezte, mire várakozom.
„A hajóra!” – szóltam kurtán. Nevetni kezdett, a térdét csapkodva jókedvében. „Uram, ide már húsz éve nem jár hajó. Autóbuszunk van helyette. Gyorsabb. Csak hát nem olyan látványos!” Így foszlanak szét a régi emlékek. Már alig-alig marad valami a szívünk csücskében, amibe bele lehet kapaszkodni a múltat keresve.
Képek. Miami. Norvég fjordok. Csendes folyók. Tűzhányók. Mindhez köt valami. De melyik közülük a legkedvesebb, amelyhez érdemes lesz öregen is visszatérni? Amikor pokrócba bugyolált lábbal ülök majd az erkélyen egymagamban? Az élet szépségére gondolva? Aztán arra is rálelek.
Régi-régi gyermekkori emlék. Nyár volt, fűszeres bácskai nyár. Ültünk a mamával a konyhabejáró lépcsőjén, s valamin boldogan nevettünk.