Nyolcadik nap

Meg kellett halnia, hogy életben maradhasson. Ötvenhatos hős létére egyetlen ötvenhatos szervezetnek sem tagja. Színészi pályafutása során csak dicsérő kritikákat kapott, díjat sohasem. Dózsa László ma a Madách Színház tagja, jövőre lesz hatvanöt éves.

Ősszel milyen darabokban játszik?
– A Madách Színházban a Butaságom történetében játszom, a Karinthy Színházban pedig a Szeressük egymást-ban, Nóti Károly darabjában. Az Újpesti Színházban úgy volt, hogy Az öreg hölgy látogatását adjuk elő, aztán beugrott, hogy Csiky Gergelynek van egy A nagymama című színjátéka, és végül úgy döntöttem, hogy ezt rendezem meg, és játszom is benne. Annak idején az egykori Nemzeti Színházban ment Tolnay Klárival, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral. Néhány éve láttam az előadásukat, és az ember szinte nyúlna a telefonhoz, hogy játsszák ők a szerepeket, de már nem lehet.
– Melyek élete legkedvesebb szerepei?
– Nagyon szerettem O’Neill darabjaiban játszani, a Hosszú út az éjszakába Edmundot, az Amerikai Elektrában Orint kaptam még Ruszt József rendezésében, mert ő igazi alternatív rendező volt. Ma az alternatív színházcsinálást összetévesztik a tehetségtelenséggel, ha valaki nem tud mihez kezdeni, rendez egy Mrozeket. Ruszt titka abban állt, hogy igazi alternatív színházat csinált. Imádtam vele dolgozni. A rendezéseimben is gyakran felbukkan az ő és tanárom, Ádám Ottó szemlélete. Én is úgy rendezek, hogy egy hangos szó nincs a próbákon, nem kiabálom fel a színésznek az instrukciót, hanem odamegyek hozzá, és a fülébe súgom, hogy a többiek ne hallják, és a színész ne érezze, hogy most mindenki azt figyeli, végre tudja-e hajtani az utasításomat.
– Színészi, rendezői hozzáállása valójában az egykori Népligetben gyökeredzik. Meséljen erről az időszakáról.
– A Népliget komédiás világában nőttem fel. Anyám nagy hassal éppen jegyeket árult, amikor jöttek a szülési fájdalmai. A Műszínkör volt a család fő helye, ahol egyébként országosan ismert művészek is felléptek, így például 1942-ben eljátszották Moliere Duda Gyuriját Várkonyi Zoltánnal, Major Tamással, Gobbi Hildával. Édesanyám artista volt, és többnyire egy késdobáló számot adott elő, én meg hároméves koromban egy Józsi nevű oroszlánnal léptem fel. Nagyon szerettem azt a jószágot, mert olyan volt, mint egy igazi színészkolléga. Ha nagy volt a siker, Józsi mérges lett, csapkodott a farkával, de amikor nem volt nagy a taps, hozzám dörgölődzött, szabályszerűen vigasztalt. Csodálatos volt a Népliget, életem egyik legboldogabb időszakát éltem akkor, igazi komédiásvilág volt, ami össze sem hasonlítható a színházzal. A színházban árulás, áskálódás, hazudozás folyik, míg a komédiások között ilyesmi elképzelhetetlen. Amikor színész lettem, döbbenten tapasztaltam, hogy a színház szürke, kopott világ a cirkuszhoz képest. A miénk kőszínház volt, 1945-ben lebombázták, az elvtársak a többi részét is megsemmisítették. Ott volt például a Koller Cirkusz, amely a Kemény Henrik bábszínházával szemközt állt. Kedvenc bohócom Csoti volt. Most írunk egy könyvet író barátommal, Borbély Lászlóval, töviről hegyire elmesélem neki az életemet, és ezt az időszakot is megörökítjük. A könyv CD-mellékletében benne lesz az a dal is az én előadásomban, amit akkoriban Csoti énekelt, a Vándorcirkusz ócska padján ültem egyszer én. Küldetésnek tekintem megmenteni a Népliget komédiásvilágából mindazt, amit csak lehet, hiszen ez a miliő teljesen elveszett, az elvtársak gondoskodtak róla. Még ma is azt kérdezgetem magamtól, hogy miféle emberek lehettek azok, akiknek fájt a Népliget komédiásvilága. Még Hitler és Sztálin is becsülte a komédiásokat. Ma már rendkívül nehéz anyagot találni ebből az időszakból, szinte minden akkori komédiás meghalt, tíz éve kellett volna nekiállnom a könyvnek. A kommunista urak iránti mélységes gyűlöletemet a Népliget cirkuszi világának elpusztítása alapozta meg.
– A gyerekkori fájó emlék is hozzájárult tehát, hogy forradalmár lett. Hol harcolt ötvenhatban?
– A Szövetség utca és a Rákóczi út sarkán, az akkori Divatcsarnoknál volt a fő állásunk, de rengeteget mászkáltunk. A harcosok ide-oda jártak, többször átmentünk a Köztársaság térre, a Futó utcába, a Corvin közbe vagy végigmentünk a Rákóczi úton. Elég sokáig tartottuk magunkat, de az oroszok nehéztüzérséggel annyira szétlőtték a vastag falakat, hogy végül meg kellett adnunk magunkat. A tankokkal és bombázókkal szemben nekünk kalasnyikovunk volt, meg persze Molotov-koktélokat is gyártottunk. Onnan lehet tudni, ha valaki nem igazi ötvenhatos, hogy azt meséli: kanócot dugott a palackba. Kanócot a fenét! Lekaptuk az ingünket, sálunkat, zokninkat, kettészakítottuk, jól meggyúrtuk, a csomós része tömítette el az üveg nyakát, emlékszem, az egyik forradalmár lány a saját haját vágta le, és azt dugta bele. Nem kellett feltétlenül benzin sem, jó volt a petróleum is, bár leginkább kevertük a kettőt. Meggyújtottuk, és egyből dobni kellett, lehetőleg a tank szellőzőnyílásába.
– Milyen érzés volt eldobni, és látni, hogy a tank lángra kap, majd felrobban?
– Sikerélmény. Elképesztő, hogy az ember ilyenkor nem gondol a bent lévőkre. Készítettek erről felmérést: amikor a katonák tudják, hogy egymásra kell lőniük, öntudatlanul mellélőnek. De mi csak egy acélszörnyet láttunk, amely el akar pusztítani bennünket. Aztán később, amikor szembesültem összeégett holttestekkel, rettenetesen megviselt a látvány, az égő katonák a mai napig gyakran visszatérnek álmomban.
– Harc közben félt a haláltól?
– A gyerekek nem félnek. Ezért volt az, hogy a huszonévesek már nem igazán rohangáltak a tankok között. A harcok férfivá érlelik az embert. Később a Sára Sándor rendezte Nyolcvan huszárban éltem ezt át. Ültem a lovon, és nemcsak én, de a ló is átvette a támadás előtti harci izgalmat, pedig csak egy filmfelvétel volt. A szervezetem mozgósította azokat a reflexeket, amelyek 1956-ban is működtek bennem. Eleinte egyáltalán nem hazaszeretetről van szó, hanem arról, hogy ki a vagányabb. A hősiesség akkor jön, amikor az ember mellett meghal az egyik pajtása, és utolsó szava az: „Éljen Magyarország!” Erre felkapja az ő kalasnyikovját is, öt géppisztollyal beáll egy lőállásba, és addig tüzel, ameddig csak bír, mert ekkor bekapcsolnak a génekbe kódolt harci reflexek. Ötvenhattal kapcsolatban sok a handabanda, a hazugság, bár néha nem szándékosak a túlzások, ferdítések. Valójában sok Corvin köz volt. Persze mindenki a saját lovát dicséri. Az önéletrajzi könyvben ezért is szeretnénk egy olyan fejezetet, amelynek megírásához a Hadtörténeti Múzeum közreműködését kértük. Összegyűjtjük azokat az embereket, akik az Erzsébet hídtól a Keleti pályaudvarig harcoltak, hogy minél pontosabb történelmi képet adhassunk a város ezen részén történtekről. Sok olyan embert ismerek, akikről máig nem tud a közvélemény, számkivetett, perifériára szorult öregek, főleg azok az ötvenhatosok, akik sosem nyitották ki a szájukat, sosem verték a mellüket, és ma sem állnak sorba kitüntetésért. De nehéz dokumentálni. Mert hogyan lehet dokumentálni, amikor kamasz gyerekeket falhoz állítanak, és gépágyúval szétlőnek, mint a bajtársaimmal együtt engem is? Bármily hihetetlennek tűnik, de minket négycsövű gépágyúval mészároltak le november 5-én. Az utcai harcok során nincsenek hadifoglyok, akiket elkapnak, azonnal kivégzik, aztán mennek tovább. A lövedékek szétcsapták a nyakamat, aztán a bajuszos katona, aki a tüzet vezényelte, még egy brikettet is ránk dobott. Közben folyt a vérem, de meleg, kellemes érzés volt, és ekkor pillantottam meg, hogy az a brikett valójában tojásgránát. Az előttem lévő halottban robbant fel. Két repesz a tarkómba fúródott. Máig nem szabad kiszedni, mert megbénulhatok a fél arcomra. De ekkor még nem haltam meg, a lövés sem fájt, sőt a gépágyú hangját sem hallottam. Amikor Szász Péter megrendezte Steinbeck Egerek és emberek című darabját, az általam alakított félkegyelmű Lennie kivégzését mindig vaktöltényes géppisztollyal játszatta el Harsányi Gáborral. Iszonyú hatása volt, a közönség menten halálra rémült, dübörgött az egész Játékszín.
– Nem volt ez kissé durva rendezői húzás, ismervén az ön történetét?
– Inkább baráti gesztus volt. És érdekes módon sosem hallottam a géppisztoly hangját, mindig csak a villogást láttam. A hallásom ilyenkor kikapcsolt, mint az igazi kivégzésemkor. Később én is megrendeztem a darabot, és csupán azért alkalmaztam egyszerű pisztolyt, mert géppisztolyt nem tudtunk szerezni. Tervezem, hogy újból színpadra állítom, de szigorúan Kaufmann dramaturgiájával, mert rejtélyes módon csak az működik igazán.
– Miután lelőtték, mi történt?
– Elvesztettem az eszméletemet, és bevittek a Szövetség utcai kórházba, aztán amikor az ÁVH-sok szedték össze a sebesülteket, átvittek a Mosonyi úti rabkórházba, amelyről mindenki tudta, hogy vallatóhely is. Az egyik pufajkás annyira szétrúgta a fejemet, hogy kitört belőle egy csontdarab. Ekkor haltam meg, azaz a klinikai halál állapotába kerültem. Aztán bedobtak egy tömegsírba, rám dobták a meszet, a nyoma ma is látszik a hátamon.
– A klinikai halál állapotában tudatánál maradt?
– Mindenben őszinte vagyok, állandóan vizsgálom magamat. A klinikai halál állapotában semmiféle fényesség nincsen, alagút és egyebek. Akik ilyesmit látnak, többnyire vallásosak. Ezt azért állítom ilyen határozottan, mert gyerekkoromban is átéltem a klinikai halál állapotát, amikor agyhályogműtéten estem át. Az ember megfoghatatlan anyagi részecskékké válik, és ez az átlényegülés a világ legcsodálatosabb érzése.
– Hol van ilyenkor az ember?
– Mindenhol. Milliárdnyi apró pontban. Olyan ez, mint az örök utazás. Semmiféle isteni nincsen ebben. Az ember hirtelen szétszóródik a mindenségben. Kiszabadul a test börtönéből. Nem akar visszamenni belé, mert gyűlöli a testét. Csak a fájdalom szava hívja vissza, vagy az, hogy valamilyen elintézetlen ügye van. Az orvosok gyakran nem értik, hogy a beteg, bár minden szerve működhetne, mégsem tér vissza, szerintem ez lehet a magyarázat. Engem anyám szava hívott viszsza, miközben láttam is őt, amint sírt. Zokogva kérdezte: „Hol vagy, Laci fiam?” Anyám elmondta később, hogy ekkor a Hegedűs Gyula utcában tartózkodott, valóban sírt, és nem tudta, hol lehetek. Elviselhetetlen fájdalom töltött el, néztem a testemet, undorodtam tőle, véres húscafat, de visszatértem belé. A melegség megszűnt, egyszeriben hideg lett: zuhogott a novemberi eső. Ekkor szólalt meg az egyik sírásó: „Te, a srác még él!” Ez a sírásó ma túl van a nyolcvanon, nagyon jó barátságban vagyunk. A könyvemben ő is megszólal. Az életüket kockáztatták, amikor kihúztak a tömegsírból, és elvittek a Szabolcs utcai kórházba, ahol két fantasztikus orvos dolgozott: Mednyánszky professzor és Kárpáti doktor. Aztán amikor felvettek a színművészetire, azt mondja nekem a főiskola gégésze: „És hogy van a szilánkod?” Kárpáti doktor volt, ekkor tudtam meg tőle, hogy nyolcórás műtéttel hoztak vissza az életbe. Félelmetes találkozás volt.
– A bajtársai közül ki maradt még életben?
– Senki.
– Miután felépült, miért nézték el önnek, hogy életben maradt? Nem próbálták becsukni, újból kivégezni?
– A vallatási jegyzőkönyvemben az állt: „Nem vallott. Kivégezve. Eltemetve.” Rajta volt a vérem is, amit azonosítottak később. Tehát egyszerűen nem léteztem. Bár Dózsa Lászlóként éltem, aki Budapesten született 1942. november 10-én. Persze nem voltam bolond, ügyeltem rá, hogy ne legyen személyi igazolványom. Eleinte vagonokat pakoltam a postán, ehhez szerencsére nem kértek papírt, aztán a Rózsahegyi házaspár színitanodájába jártam. A főiskolára 1963-ban vettek fel Rózsahegyiék ajánlása alapján. Érettségim nem volt, de elmeséltem Tiszeker Lajosnak, az akkori tanulmányi titkárnak – ma ő az igazgató – a történetemet, mire azt mondta, majd a balettintézetben leérettségizem. Amikor az elvtársak ráeszméltek arra, hogy élek, már nem tehettek semmit, mert hát kétszer nem lehet kivégezni valakit, ez már túl kompromittáló lett volna.
– Hogyan kezdte a pályát? Engedték játszani?
– Nádasdy Kálmán nagyon tehetségesnek tartott, és miután elvégeztem a színművészetit, Ruszt Józsefnek javasolt, aki fiatal kezdő színészeket keresett az Amerikai Elektrába. Így indultam el. Pedig a környezetemben mindenki tudta, hogy ötvenhatos vagyok. Aztán rengeteg elismerő kritikát kaptam, de színházi kitüntetést furcsa módon egyet sem. De nem is várhatok, mert harminc éve ugyanaz a színházi nómenklatúra működik. Sosem tagadtam meg a múltamat, annál kevésbé, mivel amikor 1957-ben kikerültem a kórházból, és a Dózsa György úton a Hősök tere felé sétáltam, több százezer ember lepte el a környéket, éppen május elseje volt, és először azt hittem, hogy győzött a forradalom, hiszen hónapokig eszméletlen voltam, de aztán döbbenten hallottam, hogy Kádárt éltetik. Inkább haltam volna meg, gondoltam magamban. Nekem máig keserves csalódás magyarnak lenni. Mindenki tudja, hogy 1956 után milyen szörnyű vérengzések voltak, és az emberek mégis képesek az utódpártra szavazni.
– Ráadásul a forradalom ötvenedik évfordulóján.
– Sajnos ma egyetlen karizmatikus magyar politikus sincsen, ezért aztán egy pártnak sem vagyok a híve. Egy évtizede még nagyra tartottam Pozsgay Imrét és Boross Pétert, de sajnos ma már egyikük sem játszik szerepet a politikai életben.
– Nagy Imréről mit gondolt a harcok közben, illetve mit gondol ma?
– Nagy Imre a kivégzése előtt emelkedett hőssé, mert vállalta a forradalmat, és nem kért kegyelmet. Tudtommal mások kértek, és meg is kapták. De amikor a harcok folytak, egyáltalán nem kedveltük Nagy Imrét. Malétert még kevésbé, mert hallottuk, hogy lövette a Corvin közieket. Különös belegondolni, hogy ha akkor nem Maléter a honvédelmi miniszter, és a reguláris magyar hadsereg és különösen a magyar légierő felveszi a harcot az oroszokkal, hónapokat nyerhettünk volna, és talán másként alakul a forradalom és a magyarság ügye.
– Tagja valamelyik ötvenhatos szervezetnek?
– Többször is hívtak, de sosem akartam szervezetileg elkötelezni magam. Meg egyébként sem attól ötvenhatos az ember, hogy tagja egy szervezetnek. Nekem bőven elég, hogy az ország ötvenhatos forradalmáraihoz tartozom. A kitüntetésemet is úgy fogom fel, hogy a bajtársaimmal együtt kaptuk, a díj az övék is. És külön büszkeséggel tölt el az Újpestért Díj, hiszen Újpesten tartotta magát legtovább a forradalom. Mostanában sokat gondolkodom a magyar történelmen, de a magyar nyomorúságból nem látok kiutat. Bár Thornton Wildernek van egy könyve, A teremtés nyolcadik napja, amely máig nagy hatással van rám. Az amerikai író azt írta meg, hogy az emberi lélek, ha lassan is, de fejlődik, és nem lesz párt, kormány, vallás, ideológia, szóval mindaz, ami barbárrá teszi az embert, hanem egységes lesz az emberiség. Hiszek a wilderi nyolcadik napban.