Olyasmi történt Kabulban a közelmúltban, amit több mint harminc év óta nem látott az afgán főváros. Divatbemutatót rendeztek. A hetvenes évekig kell visszamennünk az időben, hogy erre Afganisztánban példát találjunk. A divatparádé Kabul egy luxusszállodájának pazar kertjében zajlott le. A tradicionális, népi elemeket tartalmazó ruhaköltemények afgán és olasz tervezők közös munkái voltak. A közönség soraiban ott ültek a dúsgazdag afgán elit tagjai és a külföldről hazalátogatott kiválóságok. A kifutón azonban – a vendégek nagy szomorúságára – nem lehetett afgán lányokat látni, a modellek mind külföldről érkeztek. „Megkerestünk nem egy családot, hogy engedélyezze leányának a részvételt a bemutatón. Mindenhol elutasításba ütköztünk. El akartuk kerülni a botrányt, így tiszteletben tartjuk a muzulmán ország hagyományait” – mondta az egyik szervezőnő.
2002-ben már megtörtént, hogy egy afgánra rendkívül ízléses ruhái miatt felfigyeltek a divatdiktátorok. Persze, mondani sem kell, férfi az illető: Hamid Karzai, az ország azóta már elnökké választott politikusa. Karzai kék és zöld selyemruháiban, fején a szürke, bárányból készült piciny sapkácskával valóban jól festett az egyenöltönyös, egyennyakkendős, fantáziátlan világhatalmasságok között. A divatszakemberek meg is választották az év legjobban öltözött politikusának, igaz áttörést az otthoni, szigorú világban neki sem sikerült elérnie.
A kabuli divatbemutató esete kiváló párhuzamként kínálkozik az afgán demokrácia térnyerésének elemzéséhez. Senki sem vitatja, hogy valami kétségtelenül történt az elmúlt öt évben. Ám ez nem az igazi, amelyre a Nyugat is olyannyira várt. Visszatérve a divatparádéra, először is igen kis helyre, a NATO uralta főváros elitszállodájának kertjére korlátozódott az esemény. Az érdeklődők csekély száma jelzi, hogy inkább csak a társadalom legfelső rétegeiben érződik igény erre „a nyugati stílusú előadásra”. Ha egyáltalán tudtak „a történelmi rendezvényről”, a nagy tömegek évszázados hagyományaikat úgysem fogják feladni egy-két divatosabb ruhadarabért. Nem is beszélve a nőkről, akiknek amúgy sincs szavuk. Így a világot bejárt hír igencsak korlátozott hatást tudott kiváltani, csakúgy, mint a demokratizálás eddig lezajlott folyamata.
Több száz éve ellenáll a változásoknak az afgán társadalom, ebből az utolsó kétszázban fegyverrel küzdött a sorban elbukó külföldi modernizációs kísérletek ellen.
Egy szakértő szerint most is ugyanezt a háborút vívják, csak más-más szereplőkkel. 1839-ben és 1878-ban az angol gyarmatosítóknak kellett megtapasztalniuk, hogy bármennyire is elmaradott ez a társadalom, azért harcolni, azt tud. Az 1979-es szovjet invázió majd tíz év alatt a britekéhez hasonlóan megszégyenült. Most is demokráciát és jólétet ígértek az afgánoknak, modern, virágzó állammal, ám a jelek szerint a lakosság jó része ragaszkodik az errefele jól bevált feudális viszonyokhoz.
A jelen lévő nyugati országok haderőinek és politikusainak jó ideig csak győzelmi jelentéseket kellett írniuk. Most azonban, csaknem fél évtizeddel az afganisztáni beavatkozás után, amellyel egy hónap alatt kisöpörték a tálib uralmat az országból, egyre borúlátóbbak a megfogalmazások. Míg a tavalyi parlamenti választásokat a demokrácia fényes győzelmeként értékelték az amerikai kormánymegfigyelők, addig ma már inkább arról esik szó, hogy milyen nehézségekbe ütköznek a katonák. Az ország jelenleg a negyedik külföldi megszállását kénytelen elszenvedni. A stratégiája már rég készen áll, hogy ennek is ellenálljon, és távozásra kényszerítse az országba hívás nélkül érkezetteket.
A megszállók mindig is gazdagabbak, jobban felfegyverzettek voltak, mint az afgánok. Ezért hagyták, hogy elfoglalják az országot, még a nagyobb városok megtartására sem fordítottak különösebb energiát. A hegyekbe visszahúzódott gerillák viszont sosem hagytak nyugtot a megszálló erőknek, állandóan összetűzéseket provokáltak ki, a sziklák mögül rajtaütéseket hajtottak végre, csapdába csalták az ellenséget. Az idő az afgánoknak nem számít: lehet öt, de akár tíz év is, a lényeg az, hogy egy percre se hagyják nyugton a betolakodókat. Az idegen erők veszteségei egyre nőnek, mindaddig, amíg a távozás mellett nem döntenek.
Ma is ez a stratégia. Az „idegeneknek” két nagy csoportja van Afganisztánban: az egyik a 20 ezer főt számláló nemzetközi koalíció, amely zömében amerikai és kisebb részben brit haderőből áll. A terrorizmus elleni harc a fő feladatuk, az akciójuk elnevezése Tartós Szabadság (Enduring Freedom). Ők ezentúl a déli tartományok – a Pakisztánnal határos pastu övezet, benne a két legveszélyesebb tartománnyal, Kandahárral és Helmanddal – biztonságáért lesznek kénytelenek felelni. Kemény feladat, ugyanis erre a területre összpontosulnak a porukból újjászervezett tálib egységek fegyveres akciói.
„Sokkal súlyosabb harcokra kell számítanunk, mint korábban hittük” – jelentette ki a déli vidék parancsnoki tisztét átvevő brit David Richards tábornok. A magas rangú katonai vezető nem cifrázta szavait: „Ha nem változik a helyzet, és nem sikerül rövid időn belül javítani a közbiztonságon, akkor az ország a teljes anarchiába süllyedhet.” Az évből eltelt hét hónapban 900 felé közelít az összecsapásokban, merényletekben meghalt afgánok száma, míg a nemzetközi haderők vesztesége 70 fő körüli. Főként a pastu övben lezajlott támadásokban tavaly egész évben 1100, míg egy évvel előtte 850 volt a halottak száma. E számokból is látszik az erőszak fokozódása.
Az afganisztáni nemzetközi koalíció szakértői is egybehangzóan elismerik, hogy az utóbbi időben az ellenállók parancsnokai sokkal jobban vezetik csapataikat, kifinomultabb módon és keményebben harcolnak. A jelentések szerint az ütközetek után a halottak mellett fekvő vagy az elhagyott fegyverek újak, de mindenképp jó állapotban vannak. Persze csak kézifegyverekről van szó. „Az ellenség továbbra is veszélyes, és némely esetben az ellenállása meglepő” – szögezte le véleményét Thomas Collins ezredes, amerikai katonai szóvivő.
Leegyszerűsítő néven táliboknak nevezzük az afgán gerillákat, holott már rég nem csupán a vallási fanatikusokról van szó. A tálibok is változtak, például átalakult a véleményük a máktermelésről, amelyet tűzzel-vassal majdnem kiirtottak az országból. Az amerikaiak 2001-es megjelenése akadályozta meg őket abban, hogy szinte egész Afganisztánban felszámolják az ópiumtermelést. Mára a tálibok rájöttek: a megtermelt heroin-alapanyag zöme nyugati fogyasztóknál köt ki, hadd rothassza ez a mákony az ő társadalmukat. A tálibok mellett az ellenállás soraiban megtaláljuk azt a parasztot, akinek mákültetvényét felgyújtották a kabuli kormány emberei. Csatasorba állnak a nemzeti érzéssel teli emberek, akik már a szovjet megszállás alatt fegyverrel harcoltak szabadságukért. És ott vannak a fiatalok képviselői is, akik meg akarják mutatni, hogy ők sem alávalóbbak az idősebb nemzedéknél. Formálódik egy széles alapokon nyugvó nemzeti ellenállás.
A gerillák harci sikereit néhányan összefüggésbe hozzák azzal a hírrel, amely szerint Omar molla tálib vallási elöljáró a katonai parancsnokságot Dzsalaluddin Hakkanira, a szovjetellenes gerillák legendás vezetőjére bízta. Példaértékű a múlt héten Dél-Afganisztánban lezajlott támadásuk, amelyben két falut foglaltak el, és 300-400 fős alakulatukkal két napig tartották azokat a kormányerők és a nemzetközi szövetségesek nyomasztó túlerejével szemben. Igaz, ebben a kamikazeakcióban százszámra vesztek oda az afgán ellenállók. Nem véletlen, hogy Afganisztánból manapság egyre gyakrabban kapunk hírt iraki típusú öngyilkos merényletekről. Egyes jelentések szerint Hakkani lett a parancsnoka azoknak a fiataloknak is, akik Irakból tértek haza – az arrafelé dívó harcból kaptak kiképzést –, mégpedig igen jelentős számban.
A NATO ISAF (Nemzetközi Biztonságot Segítő Erők) elnevezésű missziója az idén ősztől Kabulon kívül a tartományok helyreállításban, az úgynevezett PRT-programokban is részt vesz. A NATO-csapatok összesen 12 ezer főt számlálnak, ám a feladatuk bővülésével elképzelhető, hogy létszámukat duplájára emelik. Civilek is tartoznak majd a helyreállító egységekbe, iskolákat, közösségi intézményeket építenek, hidakat, utakat újítanak fel, kisebb beruházásokat valósítanak meg, üzemeket teremtenek. A magyar erők ebben vesznek részt, mégpedig az ősztől az ország északi részén fekvő Baglan tartományban. Száznyolcvan fővel kell biztosítaniuk a fejlesztésekhez szükséges békés állapotokat a majd ötöd magyarországnyi területen, ahol körülbelül egymillió ember él. Etnikailag, vallásilag olyan színes a tartomány képe, mint maga Afganisztán.
Embert próbáló munka lesz, az biztos. Azért is, mert a NATO-követelmények teljesítésében igencsak vannak lemaradásaink, és a különböző béketeremtő missziókban is eddig a munka könnyebbik végét próbáltuk megfogni. A hírnév helyreállítása miatt kellett tehát elvállalni a baglani PRT-missziót: a magyar katonák immár nem más nemzet parancsnoksága alatt, nem csupán őrjárati feladatot látnak el a fővárosban, hanem önállóan tevékenykednek egy egész tartományban. A tervek szerint októberben vesszük át a térség helyreállítási munkálatainak biztosítását a hollandoktól, a németalföldi katonákat a déli tartományokba helyezik át. Mindenesetre az ellenzéki képviselők is megszavazták két évre a magyar egység nagyobb szerepvállalását Afganisztánban, ami előreláthatólag 10 milliárd forintjába fog kerülni a magyar adófizetőknek. Bár a szakértők hangsúlyozzák, hogy a baglani térség katonailag „közepesen veszélyes”, de mint a brüsszeli NATO-központban állítják, az iraki Al Hillahnál azért veszélyesebb.
„Fel kell készülnünk az áldozatokra” – ez volt talán a legfigyelemreméltóbb mondata a múlt héten Budapesten több mint harminc ország és nemzetközi segélyszervezet az afganisztáni PRT-misszióval kapcsolatos teendőkről tartott tanácskozásának. Ezzel ugyancsak egybevág Francesc Vendrell, az Európai Unió afganisztáni különmegbízottjának minapi értékelése: „Fontos a közvélemény felkészítése az afganisztáni veszteségekre.” A magyar külügyminiszter, Göncz Kinga kicsit finomított a megfogalmazáson: őszerinte fel kell készülnünk „a támadásokra”, ugyanis a külföldről érkezett terroristák és a drogkereskedelemben érdekeltek „ki fogják próbálni az európai katonák erejét”. Már csak azért is, mert az afgán ellenállók szerint épp a NATO-csapatok „puha célpontok”, ha az afgánok következetesen megvalósítják stratégiájukat, akkor az európai közvélemény nyomására bekövetkezhet a kivonás elrendelése.
A magyarok számára rossz előjel, hogy a baglani előkészítő csoport munkáját a helyszínen előzetesen tanulmányozó kis csapatot szállító buszra páncélöklöt lőttek ki. A gránát célt tévesztett, de ennek ellenére két hétig kellett várnunk a hír hazai közzétételére. A legkeményebb szocialista éveket idézte a honvédelmi minisztérium reagálása a hír elhallgatásáról: a gyors közlés csak pánikra adott volna okot. Csak bízhatunk abban, hogy hazánk honvédelmi illetékesei alaposan tájékozódtak az erővédelmi eszközökről (force protection), amelyekkel ellátnák az afganisztáni magyar csapatokat. Itt felderítő egységekre, pilóta nélküli repülőgépekre, bombafelderítő és megsemmisítő eszközökre kell gondolnunk. Csak az a kérdés, vajon kitől kapjuk ezeket a fegyvereket. Ugyanis a NATO-erők egyik elöljárója is arra panaszkodott, hogy az atlanti szervezet sem rendelkezik megfelelő eszközökkel a küldetésük teljesítésére.
Hát még ha a drogbárók magánhadseregeinek kereszttüzébe kerülnek katonáink! A feladatok közt szerepel ugyanis a máktermelés megakadályozása. Ha valamiből, hát ópiumból van elég a közép-ázsiai országban: Afganisztánban évről évre új rekordok dőlnek meg a máktermelésben: az ország biztosítja a világ heroinfogyasztásának 90 százalékát, a mák pedig az afgán bevételek becslések szerinti 60-70 százalékát adja. Addig hiába vannak különböző dollármilliárdos programok a más jellegű növények termesztésére, míg egységnyi földterületen a mák termesztése tízszer több pénzt hoz a gabonánál. Az ország klímája – forró nyár, hideg tél – a máknak kiváló, ráadásul még igazán művelni sem kell.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
