Olümposz

Az antik istenek szent hegyén, a majd’ háromezer méteres csúcs közelében a legrekkenőbb nyárban is megmarad csíkokban a hó. A sziklák és kanyonok uralta természet zord és fenséges, a többi pedig már Odüsszeusz leleményes népének a dolga: hozzáteszik a mészkőhöz meg a mítoszhoz, ami idegenforgalmi szempontból hozzátehető. Odafenn a Sztavrosz-menedékházból megmutatják az orom alatt Zeusz gigantikus trónszékét; odalenn, a völgyhasítékban meg Zeusz patak vájta fürdőkádját – s csöppet sem látszik zavarni őket a szembeszökően más léptékű ülepméret. A természetes kádhoz több kilométernyi betonösvényt építettek a hegy lankáira kapaszkodó Litohoro városától, hogy a strandpapucsos turista is osztozhassék az istenadta kultúrélményben. S amikor az idegen rákérdez a járda alól hallható csobogásra, szemrebbenés nélkül mondják: ha már egyszer betonoztunk, egyúttal alácsempésztük a város ivóvízellátását megoldó vezetéket is. Magyar ember persze sejti, hogy mindez fordítva eshetett ebben az édesvízben szegény országban: előbb volt a ciszterna, s annak a tetejét nevezték ki turistasétánynak…
Az Olümposzról letekintve mindenesetre megérti az ember, hogy a görög mitológiában Kronosz fiai miért épp három részre osztották fel a világot. A szárazföld, amelynek uralmát a villámos Zeusz tartotta meg magának, kiválóan ellenőrizhető a magasból: a tengerparti lapály nyolc-tíz kilométernyi sávban éldegélő népe joggal hihette, hogy a fenti halandók a lenti halhatatlanok életének minden mozzanatába beletekinthetnek. Odébb pedig a nagy sós víz érzékelhetően egészen más kategória: nem csoda, ha a kezében háromágú villát szorongató Poszeidón meglehetős autonómiát vívott ki magának az Olümposztól is. A világ harmadik harmada pedig az egészséges lelkületű görög nép képzeletvilágában az élet fonákja és folytatása, a Hadész uralta alvilág.
Hellén földön – köszönhetően a szinte egyeduralkodó ortodoxiának is – a halálfelfogást sem a merev kontinentális véglegességtudat jellemzi. Litohoro szélén a temető márvány sírkövei csak öt-tíz évig szolgálnak, mielőtt porrá őrölnék őket. A két fényképet azonban, amely fiatalon és idősebb korában ábrázolja a megboldogultat, tengerészládára emlékeztető fadobozra mentik. Ez őrzi majd aztán a sírokból exhumált csontokat, amiket az erre szakosodott mesterek vörösborban mosnak meg, a koponyát pedig kóccal ki is bélelik, mielőtt a kegyeleti ládákat befogadó kriptaépületben helyeznék el őket. Itt még úgy ötven évig pihennek, mielőtt lekerülnének az alagsorba. Ettől fogva sorsuk Hadész homályába vész, ám a temetkezési szokást firtató kérdésre a gyászoló görög néni döbben meg: „Maguk képesek örök időkre a földben hagyni a halottaikat?”
A kultúrák tobzódásában persze aligha véletlen, hogy az olümposzi főistenekből éppúgy tizenkettő van, mint Krisztus apostolaiból. A XXI. század politikával fertőzött embere pedig hajlamos afféle kormánykabinetnek tekinteni a szent hegy isteni populációját, ahol Zeusz a miniszterelnök, Poszeidón a tengerészeti, Arész a hadügyminiszter. Héphaisztoszé az ipari, Hermészé a kereskedelmi s az esztétikumcentrikus Aphroditéé a kultusztárca. Hadész a kegyeleti bizottmány elnöke, Héra a házelnök, Hespia a családügyi biztos. Külügyminiszter nincs, mert a görög világon túl nincs civilizált élet. Ebben az ógörög világrend hasonlít a mi kormányzati szisztémánkhoz: itt is, ott is súlytalan a külügyi tárca. S nem hallgatható el a másik nyilvánvaló párhuzam sem: Zeusz is puccsal lett főisten, miután atyját, Kronoszt letaszította az Olümposzról…