Rendszerváltás a nyomorba

„Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja
magát félre vezetni már…”
Dante: Isteni színjáték, Paradicsom, 19. ének

A csomag célja az egyensúly megközelítése. Azonban egyes intézkedések hatása egyszerre javítja és rontja is az egyensúlyt, így a várt eredmény e hatások különbsége. A jótékony hatás például el is enyészhet, ha van más erős, befolyásoló tényező. És vajon van-e? Van bizony: pénzpiacnak, röviden piacnak hívják. Ez a piac pedig nem más, mint a frankfurti, a londoni, a New York-i vagy a budapesti képernyők előtt ülő fiatalemberek csoportja, akik a különböző államok hitelleveleivel, devizáival, valamint ezek mutatószámaival kereskednek a befektetési alapokba összegyűlő megtakarítások érdekében. Az alapok az általuk szerzett jövedelmekből híznak. Kornai János a csomagról szólva úgy határozta meg e piacot a Népszabadságban, hogy az „néhány száz vagy ezer pénzügyi szakértő állásfoglalásait és folyamatosan hozott döntéseit jelenti”. Ezek a döntéshozók pedig egy ország pénzügyi egyensúlyának javulását az adott ország fizetőképességének növekedéseként értelmezik, amiben a saját nyereségüket látják. Ez a dolguk, s a csomaggal beszedett többletet jól kidolgozott technikákkal próbálják megszerezni. És miért is hagynák a pénzt hosszú távú fejlesztésekre vagy szociális célokra, amikor épp saját érdekükben ösztökélték az államot az adóprés meghúzására?
Az alapkezelők az államnak nyújtott kölcsönök kondícióin keresztül a kamatlábat is alakítják, ezzel az eladósodott költségvetés nagy kiadási tételét, tehát az egyensúlyát is meghatározzák. Az adózó polgár olcsóbb államot remélve fizet majd többet, s nem is sejti, hogy az alapkezelő éppen drágítja az állam működését a saját hozamának növelésével. Végső soron a befektetési alapok több-kevesebb papírral, kisebb-nagyobb kamattal, de annyit emelnek ki az állam pénztárcájából, amennyit az elvisel. Egy ország adófizető képessége kiszámítható, a hatások szimulálhatók. Amelyik bajban van, azt a hitelminősítők megbélyegzik, tehát többet kell fizetnie a kölcsönökért. Így a legjobb hozamot a „kezelt baj” közepette lehet szerezni. A feladat nem túl bonyolult, mert a baj főleg hangulati tényező, a hangulat pedig egyszerűen kommunikációs kérdés.
A Gyurcsány-csomag indoklásában szó sincs arról, hogy a pénzügyi egyensúly a hiány finanszírozásának árán múlik, és nem az adóbevételen. Pedig hiába több a bevétel és kisebb a kiadás, ha a különbséget elviszi a drágább kölcsön. Tehát a költségvetési ügyekben az ok-okozati összefüggések iránya más, mint amiről a politika beszél. A képlet a következő: ha sikerül világvége-hangulatot kelteni, akkor a befektető jól jár, s kockázatra hivatkozva emelheti az államnak nyújtott kölcsönök kamatát. Ha emelkedik a kamat, akkor a visszafizetéshez több bevételhez kell jutnia az államnak. Több bevételt pedig az adóemelés hoz, illetve a szociális kiadások csökkentése. A közvélemény azonban fordított logika alapján tájékozódik, hiszen ezt kapja a sajtótól: baj van, eladósodunk, fizessünk több adót, mert akkor lesz egyensúly, és ha szebbek a mutatók, olcsóbb lesz a finanszírozás. Amikor tehát a gazdaságpolitika hitelességéről hallunk, az nem az egyensúlyt jelenti, hanem azt, hogy elfogadjuk a pénzpiac javára történő jövedelemátcsoportosítást. Meg kellene hát végre ismerni a pénzpiac kódolt fogalomkészletét!
Belátható, hogy az állam megszorító intézkedése önmagában nem segít a költségvetés egyensúlyán. Ehhez a pénzpiacnak le kellene mondania előnyeiről, befolyásáról. De miért tenné ezt, amikor az irányító joystick a kezében van? A piac közvetlen hatásához képest eltörpül a költségvetési intézkedések közvetett hatása. Naiv kérdés, hogy vajon a befektetésialap-kezelőket érdekelné az egyensúlyi mutatók szépsége? Nekik ugyanis más a szép. Ez pedig a romló mutató, amelynek következtében emelhető a kamat, így nagyobb a hozam az új kötvényeken. (Mivel ez rontja a régebbiek árát, tehát csökkenti a naponta kalkulált vagyonértéket, ezért mindez óvatosan, fokozatosan zajlik.)
Mi, azaz a társadalom tagjai az üzlet tárgyai vagyunk számukra, ami nem más, mint az ember áruba bocsátásának korszerű módja. Manapság az a nagy üzlet, ha megszerezhető egy ország adózóképessége feletti ellenőrzés. Ezért ebből a szempontból különösen előnyös, ha az országot vezető politikus üzletember.
A költségvetés éves kamatszámlája körülbelül 900 milliárd forint. Ehhez képest, ha a kormány elküld tízezer közalkalmazottat, akkor csupán 35 milliárd forintot takarít meg. A tízezer új munkanélküli továbbgyűrűzve 60-80 ezer ember egzisztenciáját rendíti meg, amelynek eredményeképp kiesik húszmilliárd forint bevétel. Eközben az alapkezelő néhány gombnyomással eltünteti ezt a 35 milliárd forintot a hozamokban, miközben marad – sőt nő – a hiány. Jöhet tehát az újabb kötvénykibocsátás. A siker csak fokozza az étvágyat. Több zavar, több kényszer, több siker… – egészen a társadalmi feszültség határáig. A határ szimulációs modellekkel kalkulálható. Minél szolidabb egy társadalom, annál mélyebb eladósítással ér addig. Tehát, amíg mi az egyensúly reményében egyre több reálbérről mondunk le, egyre több adót, járulékot fizetünk, egyre kevesebbet költünk, addig az állam mégsem gyarapodik, s az egyensúly sem javul. A hiánymutató kibillenése beindítja azt a folyamatot, amelynek következtében a társadalom, azaz a „bennszülöttek” egyre több jövedelme áramlik a pénzpiacra. A nemzetgazdaság alanyai elszegényednek, nincs tőkefelhalmozás. Vagyonaikat pénzzé teszik, de a pénz inflálódik. A kényszereladás leszorítja a vagyon árát, ami előnyös az ingatlanalapoknak. A pénzpiaci és ingatlanalapok a társadalom hátán hidat vernek: az állami ingatlan az ingatlanalaphoz, az eladáskor kapott bevétel pedig a pénzpiaci alaphoz áramlik. A tulajdonosok akár azonosak is lehetnek. A befektetési alapok sikere így újra és újra jövedelemelvonást kíván a társadalomtól. Addig, amíg lehet. Tőkejövedelem nélkül ezt az elvonást nem lehet ellensúlyozni, a csökkenő reálbér és a kisebb foglalkoztatás pedig egyenesen garancia a csapdában maradásra. Tudják ezt az alapkezelők is, de ők rövid távon akarnak nyaralni a Bermudákon. Azonban hosszú távra rendezkednek be, az utánpótlásról nem kell gondolkozniuk: új és új fiatalok ülnek a képernyők elé, ők sem nyugdíjukig.
Magyarország e játszmában elveszítette vagyona döntő részét, s évtizedek óta e pénzpiac igényére rendezkedtünk be. Mitől lenne most, Gyurcsányék esetében más? A politika soha nem néz vissza arra, amit művelt. S hogy meddig tartható mindez fenn? Addig, amíg van vagyon és adósságvállaló képesség. Ezen az úton Magyarország jutott a legmesszebbre a többi rendszerváltó ország között. Sőt, most felgyorsítja lépteit. Akad még néhány stratégiai cég, itt vannak a belvárosi kormányzati épületek is. Azután jöhet az utcák eladása is a parkolási cégek útján, majd jön a hídpénz a Lánchídon – hiszen így is épült… Azután az egész összeomlik és a befektetők ölébe hullik a sok lakás, iroda. Begyűjthető a lerázott gyümölcs. Az egyik nagy pénzmegtakarító a napokban csendben ki is vásárolta az állam részesedésének döntő hányadát a Földhitel- és Jelzálogbankban. A kosarat csendben tették a fa alá.
A magyar politika nem számol egy egyszerű ténnyel: a pénzügyi és nem pénzügyi vállalatok mérlegének tükörkép jellegéről. A pénzügyi vállalkozásokban a jövedelemtermelő az aktívát jelenti, az eszközt pedig más adóssága képezi. Mindenkit a saját mérlegének egyensúlya érdekel. A pénzügyi vállalatok érdeke tehát a jövedelemtermelő eszközeik gyarapítása, a nem pénzügyi vállalatoké pedig az adósság gyarapítása. Csakhogy az erős nemzetközi vállalatokat nemigen lehet eladósítani, a gyenge helyi cégeket pedig kockázatos. A lakosság terhelése költséges, elaprózott munka, ezért az eladósítás célpontja az állam, azaz a költségvetés. A sziszifuszi feladatot az állam adószedéssel éri el, a pénzpiac pedig átveszi tőle a munkavállalók által összekapart jövedelmet egy egyszerűsített hitelezési mechanizmussal. Elfogadott nézet, hogy állam nem mehet tönkre. Ezért a hitelei mindig megújíthatók, elvileg végtelenül, legfeljebb egyre drágább feltételekkel. A sok államadósság azonban a hitelezők az egyre erősebb érdekérvényesítésére alkalmas. El tudják érni, hogy a költségvetés csak szedje az adót a tűréshatárig, s az állam költsön minél kevesebbet. Eközben kényelmesen elmagyarázzák az államnak, hogyan kezelje a társadalmi feszültséget, miközben így kényszereladásokkal a közjavakat is magukhoz vonják.
Ázsiában nem ez a filozófia. Malajzia húsz év alatt meghússzorozta nemzeti jövedelmét, mostantól 2020-ig pedig megnyolcszorozza. Tajvan, Dél-Korea negyed- század alatt a legnagyobbak közé emelkedett. Ott az erőforrásokat nem a nagy nemzetközi pénzügyi konglomerátumok szedik össze és osztják el. A vagyont a bankrendszer és a befektetési alapok nem kebelezhetik be értékpapír és ingatlan formájában. A hitelintézetek kiszolgálják a vállalkozások termelő, kereskedő aktivitását, s a sok helyi céget a pénzügyi eszközök összekapcsolják az együttes teljesítésre. Itt a bankok szinte együtt élnek a reálgazdasági szereplőkkel. Gyors a döntés, a cselekvés, a fejlődés. Az ázsiai gazdaságszerkezetben a vállalkozások nincsenek kiszolgáltatva a banki, pályázati folyamatok lassúságának, egyedi voltának, amely eleve kizárja a cégek százai gyors, innovatív együttműködését. Szemben például Magyarországgal, ahol a cégek külön-külön kuncsorognak pénzért a bankoknál, pályáztatóknál, ahol a pénzpiac nem a vállalkozások kiszolgálásában, hanem az állam eladósításában és megfejésében, és az adóslevelek gyarapításában érdekelt. Itthon nem lehet cégek százai kooperativitását kívánó végtermékkel megjelenni a piacon. (Így szűnt meg Magyarországon minden saját fejlesztésű, saját gyártású végtermék, így épül le az összes, egyébként jó adottságra épülő tevékenység.)
Az ázsiai finanszírozási kultúra nem tetszett az IMF-nek, a nagy tőkealapok egy összehangolt támadással próbálták meg tönkretenni. Nem sikerült. Manapság pedig már példaképek e gazdaságok. De nem nekünk. Mi még mindig az IMF talán utolsó nagy tisztelőjeként hozzuk döntéseinket.
Senki sem elemzi a Bokros-csomag előtti és utáni folyamatokat tárgyilagosan, a nyilvánosság előtt. Senki sem akar az OECD kritikájára emlékezni, amely szerint a csomaggal a munkajövedelmeket a tőkének csoportosítottuk át, de ez túlzott és felesleges volt. A Valutaalap 1995 őszén, tehát hónapokkal a csomag után még további bércsökkentést, áremelést, a privatizáció további fokozását követelte (átcsoportosítás növelését) egy igen pozitív jövőkép ígéretével. Ma megnézhető, teljesült-e az ígéret. Nos, az ellenkező történt, ám a politika mégsem vonta le a következtetést.
A belföldi munkahelyek megszűntek, a hazai tőkét kizárták a privatizációból. A leszorított bér és a sok jól képzett munkanélküli vonzotta a nemzetközi tőke betelepülését, azaz a családok fizették meg a nagy társaságok beáramlásának árát. Jött a portfóliótőke is, és csendben kiszorította a jegybankpénzt, s helyébe lépett a forint ruhájába öltözött deviza. Az érkezők a költségvetés nehéz helyzetére tekintettel nem többet, ellenkezőleg, kevesebbet adtak a közösbe. Kivonták magukat az adózás nagy részére alól – off-shore jogosultsággal. A portfóliótőke a csúszó leértékelés alatti határidős ügyleteken hatalmas nyereséget produkált. A prosperitás látszata valójában a hazai gazdaság leépülését, a verseny kizárását, az érkezők gyors gyarapodását, sok esetben a monopolhelyzet élvezetét és a pénzügyi rendszer teljes átalakítását jelentette. Ma már évi négy-öt milliárd euró jövedelemkiutalással fizetjük e folyamat árát. Összehasonlításképp: évente négy-öt milliárd euróból működik az egész Európa Unió apparátusa.
Évek múltán végre a belföldiek is beállhattak a sorba jövedelmért, 2002-ben, 2003-ban nőttek a reálbérek. Ezután, 2004 májusában az IMF értékelte a magyar gazdaságot, és jó szokásához híven ajánlásokat fogalmazott meg. Sikeres, prosperáló gazdaságról értekeztek, és levonták a következtetést: sürgős megszorítások kellenek! Ugyanaz történt, mint 1995-ben: jött a világvége-hangulat. Csomagot a népnek, ha baj van, ha nincs baj, csomagot! És hogy mikor van baj, mikor nincs? Ennek eldöntése a sajtó feladata, amit úgy hívnak: kommunikációs stratégia.
Pillantsunk bele a Valutaalap ügyvezető igazgatósága 04/59. számú, két évvel ezelőtt kelt levelébe. Azt írták, hogy Magyarország látványos eredmények nyomán lépett az unióba, nagyszerűek a reformjai, a privatizáció, a külgazdasági nyitás, a bankrendszer egészsége, a piacok rugalmassága. Találtak persze rossz irányba mutató tényeket is: nőttek a reálbérek az állami szektorban és a minimálbér is, amely káros az inflációra és a fizetési mérlegre (a külföldi pénzügyi kapcsolatokra) és a versenyképességre. „A piacok egyre növekvő aggodalommal figyelték a külgazdaság és a költségvetés alakulását, általában a gazdaságpolitika hitelességét.” Az IMF igazgatói hozzátették, hogy a hitelesség hiányában a pénzpiac túlzott aktivitással mozgatta az árfolyamot, és megemeltette a kamatlábat. Vagyis vegyük észre, hogy a pénzpiac befolyásolta a kamatlábat és az árfolyamot, de túlzottan a maga kedvére növelte a hozamát, rángatta az egyensúlyi mutatókat. Hát, restrikció kell – szerintük –, hogy a piaci játékosok ne rángassanak, hanem a jóllakottak nyugalmával terelgessék mutatóinkat. Mindezért az IMF megfogalmazta határozott elvárásait: az ország a bérszint visszafogásával növelje a versenyképességét, mert „Magyarországon elengedhetetlen az egyensúlyhiány megfékezése, a pénzpiaci szereplők általi sebezhetőség mérséklése”. Ez a lényeg. Vagyis a reálbérmérséklés vezet az egyensúlyhoz azáltal, hogy akkor a pénzpiac békén hagy bennünket. A Valutaalap úgy akarta megregulázni a pénzpiaci spekulációt, hogy a magyar bérek miatt ne is legyen szabad megtakarítás, amire bárki ácsingózik. Az IMF kiemelte levelében: bár már 2003-ban kellően ambiciózus költségvetési kiigazításra került sor – tegyük hozzá, hogy körülbelül 500 milliárd forint volt –, de még újabbak kellenek. Azt írták, nagyszerű dolog tudni, hogy a politika kész végrehajtani a Valutaalap elvárásait. És fel is sorolták azokat: az állami kiadások csökkentése, a nyugdíjreform folytatása, a szociális juttatások és támogatások átalakítása, az oktatás- és egészségügy reformja, a lakástámogatás szigorítása, az állami bérek határozott visszafogása, mert „a kormánynak élen kell járnia a bérek visszafogásával” (…), valamint a földgáz- és elektromos áram árának költségfedezeti szintre történő emelése, a vonatkozó támogatások megszüntetése”. Lám-lám, itt sorakoznak a 2004. május 10-i IMF-levélben a Gyurcsány-csomag elemei!
Mert akkor még jól ment. Vagyis ha rosszul megy (1995), azért, ha jól megy (2004), azért, de csökkenteni kell a polgárok életszínvonalát, fogyasztását. Ehhez a „nagy baj van” forgatókönyv a legalkalmasabb. Ha 2004-ben erre áll át a politika, akkor 2006-ra megbukik. Ehhez persze kellett keresni alkalmas személyt, és ki kellett várni az alkalmas időpontot. Itt tartunk most.
Tavaly ősszel, november 21-én a Bankszövetség megjelentetett egy gazdaságpolitikai helyzetértékelést, javaslatokkal együtt (az IMF is így jár el). Ebben megdicsérték fejlődésünket. Érzékeltették, hogy jól mennek a dolgok, le is vonták a következtetést: a reálbéreket csökkenteni kell. A gazdaság stabil – mondták –, tehát az egészségügyet, a nyugdíjakat, az önkormányzati rendszert, a közszolgálatot és a közlekedés finanszírozását meg kell reformálni. Azt írták: „az államháztartás hiányának zömét az adósságfinanszírozó hitelek kamatterhe tette ki”. Majd jött a konklúzió: a magyar gazdaság az ezredforduló után letért a fenntartható növekedési pályáról. A letérés kétségbevonhatatlanul annak következménye, hogy „a fiskális politika agresszív keresletnövelésbe kezdett”. Máshol pedig: „a költségvetés a GDP 6 százalékának megfelelő többlet-vásárlóerőt pumpált a gazdaságba, nagyjából annyit, amennyi többletjövedelmet a gazdaság növekedése ugyanezen időszakban produkált.” Tehát akkor hol a probléma? Elintézhetnénk azzal, hogy ez egy zagyva szöveg. Kitetszik azonban belőle, hogy szükség van egy mumusra a cél igazolása érdekében. Ezek pedig: a túlzott jövedelem, a túlfogyasztás, amit a magyar polgár nem engedhet meg magának – függetlenül a tényektől. Ezt pontosan idézzük: „A kontinentális Európa szociális szempontokat előtérbe helyező gazdaságpolitikájának átalakítására egyre erőteljesebbek a külső és a belső kényszerek. Ez azt követeli meg, hogy a szociálpolitikai és gazdaságpolitikai szempontok ne keveredjenek egymással, s a fiskális, monetáris és fejlesztéspolitika elsősorban a kompetitív keretfeltételek biztosítására törekedjen. Ez a nemzetközi feltételrendszer határozza meg alapvetően a hazai gazdaságpolitikai feladatokat is. Ezek figyelembevételével törekedni kell arra, hogy a gazdasági fejlődés ne belső ösztönző tényezőkön alapuljon, mert az kvázi importhelyettesítő hatással jár, ami korlátozza a technológiai fejlődést. A meghatározó nemzetközi folyamat a globalizáció, ezért nélkülözhetetlen a kompetitív előnyök fenntartása, erősítése.” Nincs félreértés, meg is erősítik: „a liberalizált nemzetközi tőkeáramlás következtében a korábban érvényes közgazdasági mechanizmusok megváltoztak”. Vagyis a közgazdaság törvényeit fel-, az új direktívákat pedig kifüggesztjük.
A fenti sorok azt jelentik, hogy a szociális és a hazai szempontok – lásd az emberek élete – nemcsak másodlagosak, de kifejezetten háttérbe szorítandók, mert veszélyeztetik a kívülről érkező modernizálást. A globális tőke határozza meg a magyar gazdaságpolitikát. Nincs visszabeszélés, a parlamentben sem. A magyar fejlődés ne a hazai vállalkozásokon alapuljon, mert az „importhelyettesítő”. Jegyezzük meg, és akkor ki akar itt fizetésimérleg-egyensúlyt?! Ez az ország csak fogyasszon annyit, amennyit a globális tőke eltűr és ide beszállít. S mivel az elmúlt években túlzabáltuk magunkat, és túlságosan magas a bérünk, át kell állni a fogyókúrára. (Tűrhetetlen a budapesti 2,2 svájci frank/ óra minimálbér, fel is mondják a munkáltatók. Amikor a zürichi átlag 32 svájci frank/óra, a világ hetven városában pedig az átlag 9,5 svájci frank/óra). Ez a bérszint veszélyezteti az egyensúlyt, a versenyképességet?
2006 első negyedévében az áruk és szolgáltatások külkereskedelmének hiánya 317 millió euró volt. E három hónap alatt 6,4 milliárd euróval – 1700 milliárd forinttal – nőtt az ország bruttó adósságállománya, azaz a pénzügyi műveletekből hússzor nagyobb mértékben, mint az áru és a szolgáltatások forgalmából. A nettó növekedés pedig csupán 1,8 milliárd euró. Vagyis az egyensúlyt érintő hatalmas befektetések és pénzmozgások zajlanak, amelyhez képest a belső fogyasztás, a reálbér, az adó hatása marginális. De vajon kik egyensúlyoznak tehát itt ekkora számokkal?
Mindeközben a magyar Országgyűlés – beleértve az összes ellenzéki és kormánypárti képviselőt – vak és süketnéma gyülekezet benyomását kelti. Szerencsénkre az unióban más a helyzet. Ott el kell számolni. A konvergenciaprogrammal is. Majd ott leskelődünk.