Szakszervezetek válaszúton

Forró nyarunk lesz, amelyben a már-már elviselhetetlen hőséget szokatlan intenzitású viharos hidegfrontok szakítják majd meg. A fent említett baljós állítás ezúttal nem rögtönzött meteorológiai jelentés, hanem a hazai belpolitikai állapotok tömör jellemzése. Gyurcsány Ferenc néhány hét alatt teljes egészében eljátszotta azt a bizalmi tőkét, amelyet az elmúlt két évben halmozott fel. Az általa vezetett koalíciónak szemmel láthatólag fogalma sincs arról, hogyan tegye rendbe az összeroskadt államháztartást. Az eddig bejelentett bevételnövelő intézkedések többsége az állampolgárok megsarcolásával egyenlő, míg a kiadások csökkentése terén még egyetlen épkézláb javaslat sem hangzott el.
Tökéletesen jellemzi a kormányon belüli káoszt az áfaemeléssel kapcsolatos zűrzavar, amelynek eredményeként jelenleg nehezebb dolog lenne eltalálni, mekkorák lesznek jövőre a fogyasztóiadó-kulcsok, mint azt, hogy ki nyeri végül a németországi futball vb-t. Ehhez még számítsuk hozzá azt a minősíthetetlen hangnemet és stílust, amelyet a kormány tagjai használnak az ellenzéki pártokkal és a társadalmi érdekképviseletekkel szemben. Nem csak arra a gyurcsányi felszólításra kell gondolnunk, amellyel a miniszterelnök Szlovákiába küldte a hazai vállalkozókat. Tarthatatlan állapot, hogy több millió embert érintő súlyos döntésekről kósza sajtóhírekből és egymásnak ellentmondó szóvivői nyilatkozatokból kell értesülnie az érintetteknek. Talán még a Debreczeni József-féle demokráciaképpel sem fér össze, hogy a miniszterelnök kedélyesnek álcázott szerkesztőségi beszélgetések segítségével akar nyomást gyakorolni a sajtóra, hogy támogassák a koalíció erőfeszítéseit. Érthetetlen, miért sugallják egyes kormányszereplők nyilatkozatai, hogy akik alapvető emberi jogaikat kihasználva szeretnének tiltakozni vagy demonstrálni a „reformok” ellen, azok nem hazafiak, hanem a béke és a nyugalom megbontói. Elfogadhatatlan, hogy a koalíció azzal teszi lehetetlenné az érdekegyeztető fórumokon történő vitát, hogy nem nyújtja be időben a kért szakértői anyagokat, nem tartja be a megállapodásokat és durva módszerekkel söpri le azokat, akik megkérdőjelezik a reformoknak nevezett népnyúzást.
Újra és újra felvetődik a kérdés: miért a munkavállalókat teszik felelőssé a kialakult válságért? A fedezet nélküli osztogatásnak és a kampányszerű „jóléti” intézkedéseknek nem ők az okozói, akik mindezt elfogadták, hanem azok a felelőtlen szocialista és szabad demokrata politikusok, akik ilyen áron vásárolták meg önmaguk számára a hatalmat. Nevetséges az elmúlt tizenhat év örökségére hivatkozni, különösen akkor, ha közben kiderült, hogy minél grandiózusabb hiányt tud produkálni egy pénzügyminiszter, annál nagyobb a valószínűsége, hogy bombabiztos tagja marad a Gyurcsány-kormánynak. Öt évvel ezelőtt a közép-európai térségben még Magyarországon voltak meg leginkább az euró bevezetésének feltételei, nem fenyegetett súlyos forintválság, és a benzin literenkénti ára is messze volt a háromszáz forinttól.
Egy olyan koalíciónak, amelyik a saját képviselőit sem tájékoztatja a tervezett lépésekről, és ahol hovatovább a kormányfő kampányblogja az egyetlen említésre érdemes hírforrás, nemigen van erkölcsi joga arra, hogy bárkitől is áldozatokat kérjen. Annál inkább elvárható lenne, hogy rajta kérje számon a társadalom mindazt, amit az elmúlt esztendőkben elmulasztott. Vannak ebben az országban szakszervezetek, munkaadói érdekképviseletek és civil szervezetek is tömegével, akiknek nem csupán alkotmányos joguk, hogy keményen kiálljanak a mögöttük álló tagság érdekeiért, hanem kötelességük is. Megtehetik, hogy megrekednek egy lagymatag, léggömbös-transzparenses demonstrációnál, ahol a szemerkélő esőben néhány unatkozó tüntető előtt olvasnak fel egy alázatos hangú petíciót. De lehet komolyabb, munkabeszüntetésekkel, a Kossuth teret megtöltő embertömeggel körített tiltakozássorozatot is szervezni, amelynek kemény hangvétele hamar megizzasztja a kormánytagok önelégültségtől átitatott homlokát. Meg lehet lépni, amit az előző parlamenti ciklus egyetlen igazán bátor és karakán érdek-képviseleti szervezete, a Magosz tett, amelyik traktorok ezreivel szállta meg Budapest legfőbb tereit, kinyilvánítva, hogy addig nem hátrál meg, ameddig nem kapja meg a neki járó uniós kifizetéseket.
Létezik az általános sztrájk intézménye is, amikor valamennyi nagyobb munkavállalói szervezet egyszerre kezd összehangolt munkabeszüntetést. Ebben az esetben tanárok és buszsofőrök, vasutasok és köztisztviselők fognak össze, nemegyszer milliós tömegeket mozgósítva, és akár napokra megbénítják az érintett ország mindennapi életét. Egy ilyen általános sztrájk jól szemlélteti, mekkora szolidaritás és együttműködési készség létezik az eltérő ágazatokban dolgozó munkavállalók között. Kiderülhet, hogy milyen önvédelmi reflexekkel rendelkezik a társadalom egy választási ígéreteit be nem tartó, az embereket megsarcoló hatalmi csoportosulással szemben.
Ez azonban még mindig nem a végső stádium. A francia fiatalok tüntetéssorozata például azért torkollott összetört kirakatokba, rohamrendőrökbe, forradalmi lázban égő párizsi utcákba, mert a Villepin-kormány egy, a számukra súlyos hátrányokat jelentő munkaszerződést akart törvénybe iktatni. Ám nem kell Franciaországig menni, hogy hasonló feszültségre találjunk példát. 1990 őszén Magyarország a polgárháború szélére sodródott a taxisok és árufuvarozók előre be nem jelentett blokádja miatt. Mindenki emlékezhet arra, milyen lelkesen támogatta az MSZP és az SZDSZ a taxisokat, miközben alattomos célzások sorát tették arra, hogy az Antall-kormány állítólag erőszakot fontolgat a tüntetőkkel szemben. A rendszerváltás kezdetén a legitimitását kereső hazai szakszervezetek szintén a taxisok oldalára álltak, nem titkolva, hogy egyetértenek a kormány politikájával szembeni tiltakozások ultraradikális kifejezésével. Ugyanezek a szakszervezetek – élükön a több esetben MSZP-s parlamenti képviselő által vezetett MSZOSZ-szel – később mélyen hallgattak a Bokros-csomag idején, hogy aztán az Orbán-kormány megalakulása után annál inkább felfedezzék a harciasságukat. Hol a munka törvénykönyvének módosítása miatt zendített rá a kórus, hol pedig a vasutasok szakszervezete kezdeményezett egy heteken át tartó, országbénító sztrájksorozatot.
Valljuk meg őszintén, az előző kormányzati ciklus dolce vitája nem volt ok a tiltakozásra. Most azonban, amikor a Medgyessy– Gyurcsány-kormány pazarló országlása miatt ezermilliárdokkal kellene befoltozni a költségvetési lékeket, lesz alkalom arra, hogy az MSZOSZ a vele többnyire együttműködő közalkalmazotti-köztisztviselői szakszervezetekkel egyetemben bebizonyítsa, valóban komolyan gondolja a munkavállalók védelmét, és nem csupán egy önmagában rokonszenves hangvételű nyilatkozat erejéig próbál szembeszállni Gyurcsány mindenkit fenyegető lépéseivel. Hasonlóan igazolhatja a kormánykoalíció is a demokrácia iránti elkötelezettségét a hozzá alázatos médiával egyetemben. Például azzal, hogy nem fogja sértegetni és egymásra uszítani a társadalom egyes demonstrálni akaró csoportjait. S az újabb orbánviktorozás helyett inkább elismeri: nem szükséges a Fidesz „aknamunkája” ahhoz, hogy akár egyszerre több millió embernek legyen elege abból, már megint a zsebeiben turkálnak a jobb jövőre hivatkozva. A hetvenes évek óta megy már ez a szöveg, és sajnos azt is megtanulta mindenki, hogy milyen elviselhetetlen fájdalmat tudnak okozni a családoknak az efféle megszorítások.