Szelmenc, a kettévágott magyar falu

Kisberlinnek is hívják egy televíziós filmfeldolgozás metaforája nyomán Nagyszelmencet és Kisszelmencet, ahol immár tizenhat esztendővel a rendszerváltozás után sem omlott le a vasfüggöny. Zelei Miklós, a neves költő, író negyed századdal ezelőtt kezdte el kutatni elődeinek nyomát követvén Kárpátalja történetét és hétköznapjait. A sors szükségképpen vezérelte őt 1994-ben ahhoz a színmagyar faluhoz, Szelmenchez, amelyet a trianoni országcsonkítás szimbólumaként az Ukrajnához és Szlovákiához csatolt magyar országrészek, Felvidék és Kárpátalja határára sodort a történelem. Semmivel sem lehetett volna jobban megalázni a magyarságot annál, mint hogy a megerősített szovjet birodalmi határt jelző szögesdrót kerítéssel kettévágták a falut. Kisszelmenc ma Ukrajnához, Nagyszelmenc pedig Szlovákiához tartozik.

Zelei Miklós 2000-ben A kettézárt falu, az idén, a magyar kultúra napján pedig A 342-es határkő – Negyedszázad Kárpátalján című kitűnő, megrázó tényregényével hívta fel a világ figyelmét, s az alkotómunkával egy időben vált a szelmenci ügy misszionáriusává. Nagymértékben neki is köszönhető, hogy tavaly, december 23-án, hosszú huzavona után gyalogos határátkelőt nyitottak a kettéhasított falu határán. A költő 1975-ben határozta el, mindenképpen eljut Kárpátaljára, hogy megtalálja saját családi gyökereit. Először csak olvasott arról, hogy van Kárpátalján egy színmagyar falu, amelyet a trianoni ukrán–szlovák határ épp a közepén választ ketté. 1994 szeptemberében járt először ott. Amint a szétdarabolt falu szlovákiai felére, Nagyszelmencre értek, és átnéztek az Ukrajnába szakadt Kisszelmencre, úgy érezték, lidérces időutazás szenvedő alanyaivá váltak. Éppen dél volt, odaátról, az ukrán rádióból tipikus szovjet húsleveszene szólt. A szögesdrót másik oldalán nem egyszerűen egy másik ország, hanem egy távoli kontinens képe villant föl. Ekkor döntött: úgy halad tovább Kárpátalja felfedezésének nyomvonalán, hogy e kettészakadt, ma is színmagyar falu történetéről könyvet ír.
Első lépésben ide-oda cikázva a két falu között, mintegy kirakós játék gyanánt rakta össze kisközösségi krónikákból a kettészakadt nagyközösség történetét is. Vegyünk egy nagyszelmenci magyar család históriáját, amely egyszer csak véget ér a Szlovákiához tartozó Felvidéken, és folytatódik az Ukrajnához csatolt Kárpátalján, hogy aztán esetleg visszakanyarodjon az eredeti kiindulóponthoz. Így lassan összeáll a teljes kép. A szakadás kétféle módon, térben és időben is megtörténik. Időben úgy, hogy ha betérünk Nagyszelmencre, azt látjuk, hogy magán hordozza Kelet-Szlovákia jellegzetességeit, ami nem éppen kiemelt régió, de a település összképe alapjában véve megfelel egy mai, átlagos kelet-közép-európai falu mércéjének. Ám néhány méterrel odább, Kisszelmencen már úgy érzi magát az ember, mintha visszatért volna időalagúton az ötvenes évek egyik kifejezetten hátrányos helyzetű magyarországi községébe. A szögesdrót és az általa jelképezett határ térben is elválasztotta egymástól a két faluban szétszórt, a rokonságtudatot viszont ma is erősen éltető nagycsaládok tagjait, akik hagyományos úton semmiképpen nem juthattak egymásról friss információkhoz. Ha valaki föladott egy levelet egyik faluból a másikba, az a klasszikus szovjet módszer szerint megjárta Kijeven, Moszkván át a fél birodalmat. Átesve a legkülönfélébb levélcenzúrákon, olykor hónapokig késett. A határon átkiabálni viszont tilos, büntetendő dolog volt.
A népi leleményesség jól bevált formái mégis kijátszották a ma már abszurdnak tűnő drákói rendelkezéseket. A klasszikus módszer az éneklés, magyarán nótába foglalva üzenni. Megkönnyítette a falusiak dolgát, hogy jobbára a határ mindkét oldalán más vidékről oda sorozott, tehát magyarul nem tudó orosz, fehérorosz vagy ukrán, illetve cseh vagy szlovák katona állt. A gazda, ha üzenni akart a vasfüggönyön túlra, kiballagott a kertbe, s úgy tett, mint ha az udvar másik végén álló feleségének kiabálna, valójában a szögesdrót kerítés túlfelén, a saját kertjében dolgozó unokatestvérének, komájának, szomszédjának mondta el a legfrissebb híreket születésről, szerelemről, halálról, temetésről.
Ez egy kívülállónak akár mulatságosnak is tűnhet, valójában mindannyiunk szégyene kis és nagy Európában, hogy mindez megtörténhetett, sőt, a rendszerváltozás után, 2005-ig így folytatódhatott – tűnődik Zelei Miklós. Az úgynevezett kirakós játékhoz az is hozzátartozott, hogy ha teszem azt, egy kisszelmenci magyar meg akarta látogatni Nagyszelmencen élő testvérét, először ki kellett váltania az útlevelet Szlovákiába. Elment a falujától húsz-harminc kilométernyire fekvő Ungvárra, ahol várakozott egy vagy másfél napig. Amikor kiállta a sorát, és átlépte a szlovák határt, harminc-negyven kilométeres út megtétele után visszaért szinte ugyanoda, ahonnan elindult, és közben utazott hatvan-hetven kilométert. Ha valaki Nagyszelmencről akart Kisszelmencre menni, az út akár több száz kilométernyire is felduzzadhatott. Ugyanis akkoriban a szlovák állampolgárok csak érvényes vízum birtokában utazhattak Ukrajnába. Így először Eperjesre kellett eljutniuk, az ukrán konzulátusra, ami több mint száz kilométer. Beadták a kérelmüket, hazamentek, két hét múlva, amikor elkészült a vízum, újra bementek Eperjesre, aztán újra hazatértek. S csak mintegy kettőszáz kilométer megtétele után indulhattak el végre Felsőnémentibe, a szlovák–ukrán határállomásra. Az út végén megérkeztek szinte ugyanoda, ahonnan elindultak, csak épp a szögesdrót másik oldalára. Amikor eltörölték a vízumkényszert, akkor a húszméternyi utat már meg lehetett úszni hatvan kilométerrel.
Ugyanezt a kálváriát végig kellett járnia Zelei Miklósnak az első Szelmencről szóló könyv, A kettézárt falu bemutatóján, amely 2000 áprilisában játszódott. A határnyitási kérelemhez csak a szlovák belügyminisztérium járult hozzá, de vérlázító cinizmussal felhívta a figyelmet arra, hogy az ukrán oldalon technikai problémák várhatók, hiszen egy határt nehéz egyoldalúan megnyitni. Ezért úgy tartották meg a könyvbemutatót, hogy elkezdték Kisszelmencen, aztán busszal fölkerekedtek, s kerülő úton átérve a határ túlsó oldalára, folytatták Nagyszelmencen. Ez lavinaszerűen indított el egy folyamatot, amelynek eredményeként petíciók születtek, Kis- és Nagyszelmencről külön-külön és együtt is. Azokat is elutasították. Mivel Zeleiék állandóan gondoskodtak az elektronikus és az írott sajtó jelenlétéről, a falu világhírű lett.
Az idegen nagyhatalmak nyomásának meglett az eredménye: a gyalogos határátkelőhely megnyitása. Igaz, hogy mindez már tavaly szeptemberben megtörténhetett volna, hiszen addigra fölépült az állomás, egy könnyűszerkezetes építmény, de a szlovák és az ukrán hatóságok gondoskodtak arról, hogy a magyarok el ne bízzák magukat – mondja keserűen Zelei Miklós. A Nyugat újabb nyomására volt szükség ahhoz, hogy december 23-án végül beadták a derekukat, s a gyalogos átkelőhely megnyílt. Ám nehogy bárki is valamiféle teljes happy endben reménykedjen. Ugyanis a határállomás, bár elvben napi tizenkét óra hosszat nyitva van, használati ideje mégis lerövidül napi tíz órára. Ugyanis Kisszelmencen hivatalosan a kijevi időszámítás, Nagyszelmencen pedig közép-európai időszámítás van érvényben. Amikor Kissszelmencen, ukrajnai mértékkel mérve reggel nyolc van, és kinyit a határállomás, akkor Nagyszelmencen, közép-európai idő szerint csak reggel hét van, és ott még zárva van. És amikor Nagyszelmencről este nyolckor még haza lehetne menni Kisszelmencre az oda látogatónak, akkor Kisszelmencen már este kilenc van. Minden nap két órával megrövidítik az embereket, ami annyi, mint évente harminc nap. Egy ostoba, egyetlen méltányos mondattal megszüntethető adminisztratív anomália évi egy hónapot vesz el azoktól, akik a két faluból látni szeretnék egymást.
Zelei Miklós hozzáteszi még: Szelmenc egyszerre Trianon jelképe és a magyar többfelé vágottságnak legszemléletesebb példája. Egy 99,9 százalékig magyar falu a nyelvhatár közelében kétfelé hasítva, mindkettő idegen országban. Hiába hangoztatják mind Szlovákiában, mind Ukrajnában, hogy nem nyomják el a magyarokat, állításukat ékesen cáfolja a szégyenteljes vasfüggöny. 2003 októberében, amikor a kettészelt székely kaput avatták a faluban, akkor oda nyomultak az emberek a szöges- dróthoz, s úgy tapadtak hozzá az arcukkal, ahogy a klasszikus lágerfelvételek ábrázolják a foglyokat. „Elismerem, nagy különbség, hogy Szelmencen, 2003-ban legalább nem lőttek. Mégis, ugyanaz az ikonográfia: a szögesdrótnak feszülő emberarcok, emberkezek, embertestek és előttük a katona: ne tovább.”