Szorításban

Évtizedek óta megszállottan építi a török–magyar kapcsolatokat. Székely kaput állított Rodostóban, most pedig Gebizben. Egy szál magában ötvenkét évesen végiggyalogolt Kis-Ázsián, csak hogy saját szemével győződjön meg egy különleges közösség létezéséről. Beder Tibor nyugalmazott csíkszeredai főtanfelügyelő a megmaradás esélyeinek kutatója.

– Hogyan talált rá Macarköyre?
– Laikusként érkeztem ebbe az országba, mint aki új világot fedez fel. Azért jöttem Törökországba, hogy megkeressem a macarköyi magyarokat. Szülőföldem Felső-Háromszék; az egyik szomszédos faluban, Zágonban született Mikes Kelemen, a másikban Kőrösi Csoma Sándor. Olyan, mintha ők velem utaznának. Elhatároztam, hogy Macarköybe gyalogosan jövök el, hogy útközben megismerjem a török népet, egyúttal azt a közeget, amelybe ez a falu beékelődött. Menet közben egyre inkább tudatosodott bennem, hogy a magyar a törökséghez közel álló népcsoport.
– Hogyan lehet megszervezni két ennyire hasonló, mégis különböző közösség találkozását?
– Könnyebben létrejött a kapcsolat a gebiziekkel, mint mondjuk egy dunántúli községgel. Kelet mindig izgatta a székely embereket. Bennük erős nemzettudat és Attila-kép él: hunok leszármazottainak tartják magukat. Él Kis-Ázsiában egy nép, amelyik ugyancsak a hunok utódának tekinti magát – ez már eleve összeköti őket. Erre a találkozásra az egész Kárpát-medence magyarjai felfigyelhetnek, hiszen üzenete van: amikor annyira egymásnak feszül a magyarság anyaországban és határon túl egyaránt, szükség van az összefogás jó példájára. Hogy még afelé is kinyújtjuk a kezünket, aki már nem tud magyarul, s közösen tudjuk megfogalmazni egymás számára a jövőt. A csángókra költött támogatás sem kidobott pénz, hiszen Európában egyedülálló kultúrát, nyelvezetet őriztek meg – ugyanez a helyzet a gebiziekkel is. Most néprajzosokra, nyelvészekre vár a kutatómunka: e településen találni olyan jelenségeket, amilyenek Törökországban máshol nincsenek: a tököt például a kukorica között termesztik, és errefelé megtalálható a gémeskút is, a különleges temetőjükről nem is beszélve. Fel kell tárni, pontosan mi őrződött meg a múltból.
– Minek köszönhető, hogy több száz év alatt nem tűnt el a gebiziek magyarságtudata?
– Ha Isztambul mellett maradnak, nem őrződött volna meg ez a kultúra, ám a havasi jajlán megmaradt. Ellenpélda a szudáni magyarok esete, akiket kiköltöztettek szigetükről az Asszuáni-gát megépítésekor, s most már a beolvadás veszélye fenyegeti őket.
– Hogyan jellemezhető a gebizi lakosság nemzettudata?
– Egy szóval: homályos. Hiába kerestem évekig, semmilyen dokumentumot nem találtam az ő magyarságukról, amely igazolná, honnan jöttek. Egyszer Romániában végiglátogattam egy iskola osztályait tatár származású tanár kíséretében, hogy megkérdezzem a gyerekektől, hányan ismerik az eredetmondájukat. Kilencven százalékuk ismerte. Ez az egyetlen, amit tudnak a macarköyiek is: az ő őseik 450 évvel ezelőtt jöttek ide. Családról családra száll ez a történet. Lehet, hogy nekem is szerepem volt másságtudatuk felerősödésében, az emberek mindig keresik a megkülönböztető jegyeket, miben térnek el környezetüktől. Nagyanyám örmény volt, ám ez sokáig nem foglalkoztatott; csak amikor bejártam Erdélyt gyalogosan, akkor kezdett ébredezni bennem a kíváncsiság. Olvasni kezdtem az örmény történelemről, és rádöbbentem annak a kultúrának az értékeire. Bizonyos értelemben kötődöm hozzájuk, de nem tudok semmit róluk, nem tudom a nyelvüket, de tudom a történelmüket. Gebizben ez az érdeklődés sincs meg, a történelmünket sem ismerik; de valahol a tudatuk mélyén ott van, hogy ők magyarok. Amikor mutatják a személyi igazolványukban a születési helyüket (Macar), akkor magukat is magyarként határozzák meg.
– A magyar tudományos közélet szkeptikus a törökmagyarok létezésével kapcsolatban.
– Olyan ez, mint a finnugor elmélet vagy a dákoromán folytonosság teóriája: sokan doktoráltak már belőle, ezzel bármilyen elmélet hivatalossá válik, mind többen fogadják el. Én is úgy vélem, a finnugor elmélet a magyarságtudatunk gyengítésére szolgált. De ha sok is a bizonytalan pont a gebizi magyarság létében, akkor is mindent meg kell tennünk, hogy magunkhoz kapcsoljuk őket, a tett gesztusértéke miatt is. Sikerült meggyőznöm Csíkszentdomokos vezetőségét, hogy vegye fel velük a kapcsolatot: ez sem akármilyen község, Márton Áron a szülötte, s arra már az egész székelység felkapja a fejét, ha Csíkszentdomokos székely kaput állít Törökországban. Pedig a tavalyi rodostói kapuállítás sem ment egykönnyen. A magyar kulturális miniszter, Bozóki András egészen feldicsért, értesülvén a tervekről – ebből tudtam, hogy baj van. Azt javasolta, tegyünk plakettet a rodostói Rákóczi-múzeum falára. Megírtam neki, rendben, meglesz a plakett, csak azt nem közöltem vele, hogy három lába lesz annak. Elmagyaráztam Bozókinak, mi a különbség egy plakett és egy székely kapu üzenete között. Nem az oda látogató politikusoknak kell emléket állítani márványtáblán, hiszen az kit érdekel. A lényeg a gesztus. Mikes Kelemen képviselte a bujdosók között a székelységet, az ő sírja Törökországban maradt, maradványait nem hozták haza. Annyival tartoztunk Mikesnek, hogy legalább emléket állítsunk neki. Székely szimbólumokkal a kapun: a holddal, a nappal, a csillagokkal. Kihozni sem volt egyszerű a kaput Törökországba: először ki kellett hogy utaztassak Rodostóba százötven gyermeket, akikkel megtanultuk a török himnuszt és még négy török dalt. Azokat elénekelték ötezer ember előtt. Addig szóba sem akartak állni velünk a rodostóiak, mondván, románok vagyunk, mit akarunk itt. Ám amikor a gyerekek elénekelték a himnuszukat, mindenkinek potyogtak a könnyei. Aztán Zágonban lovas bandériummal fogadtuk a rodostói polgármestert, s mutattuk neki, az ő neve, Aygün (Holdnap) minden székely kapura föl van írva. Komoly népi diplomácia előz meg egy ilyen eseményt. S a népi diplomáciában sokkal több lélek van, mint a hivatalos formájában. A mostani gebizi ünnepségben is évek szervezőmunkája van. Ők sem értették eleinte, mit akarok tőlük, csodabogárnak tartottak.
– Gyalogosan Törökországban című könyvében összeveti törökországi tapasztalatait saját székelyföldi életével. Mondhatnánk: a határon túli kisebbségi létforma viszonyítási rendszerében áll a török útja.
– Háromszéki születésű lévén, gyermekkoromban elvittek a Rika erdejébe, Réka királyné sírjához. Meghatározóan hat az emberre Attila feleségének legenda szerinti temetkezési helye. Tudom, hogy a valóság más, de gyermekkoromban belém rögzült ez a tudat, hogy minden székely szerint ott van eltemetve Réka, s Benedek Elek is így írta, tehát ott kell lennie a hagyomány alapján. Az egész Székelyföld tele van ősmondákkal. Régebben egy odavalósi gyermek úgy nőtt fel, hogy ezeket a történeteket elmondták neki. Az Erdővidéken kezdtem a tanítást, majd a Sóvidékre kerültem s onnan Csíkba. Földrajzot és geológiát végeztem. Rengeteget vittek minket kirándulni, a táj belém ivódott, úgy voltam ezzel, mint a székely ember a medvével: kiáltott az ember az erdőben, gyere, János, mert medvét fogtam; hát hozd ide!; nem lehet, mert nem enged. A táj varázsa magához köti az embert. Egyetemista koromban körbegyalogoltam Kolozsvár környékét. Úgy éreztem, a gyalogjárás visz közel a táj emberéhez. Tanítottam, közben szenvedélyemmé vált a gyaloglás, bejártam egész Erdélyt. Ilyen előzményekkel 52 éves koromban olvastam el az Élet és Tudomány cikkét, s amikor Erdély már a lábaimban volt, megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy érdemes volna gyalog elmenni Macarköybe. Nem sportteljesítmény volt ez, nem bizonyítási kényszer: nekem olyan természetes volt gyalogolni, mint ahogy az ember levegőt lélegzik.
– Romániai magyarként nem volt egyszerű átlépnie a török határt.
– A kommunizmus idején sokszor kérvényeztem, hogy engedjenek el Törökországba, de szóba sem álltak velem. A kérdés csak az volt, honnan induljak, a hová sosem volt kérdéses: Macarköybe. Zágont, a hűség példáját választottam indulási pontul, azt a helyet, ahol a Kárpátok vonulata, mint egy íj, feszül kelet felé. Mikes hűségével és Csoma Sándor kitartásával indultam útnak az Ojtozi-szoroson keresztül, végiggyalogoltam Moldván, a csángó falvakon. Mindenképpen el akartam jutni a törökországi Magyarfaluba. Akkor éreztem, hogy minden lépéssel nő a lábam. Elértem Dobrudzsán, Bulgárián át a török határt, de ott nem engedtek át. Akkor visszamentem Zágonba, s elgyalogoltam Szatmárig, mert nem akartam leállni. Jött a nyolcvankilences fordulat, s 52 évesen végre végigjárhattam az utamat Dél-Bulgárián, Trákián át Gebiz-Macarköyig, átlagosan napi 40 kilométert gyalogolva. Sosem tudtam, hogy honnan indulok, a nap végére hová érkezem, mit eszem, s hol fekszem le. Nem akartam korlátok között mozogni. Annyit tudtam csak, hogy Macarköy felé kell mennem; s ha olyan helyszín akadt az utamba, ahol magyar vonatkozású emlékek találhatók, akkor azt mindenféleképpen meglátogattam, mint Rodostót, Bursát, ahol Kossuth partra szállt, Kütahyát, Kossuth emigrációjának színhelyét.
– Milyen tanulságai voltak egy székelyföldi értelmiségi számára a macarköyi útnak?
– Számos helyen elhangzik, hogy manapság a székely ember már nem olyan, mint amilyennek Tamási Áron leírta. Jött nemrég az árvíz, amely bebizonyította, hogy a székely ember, biza, sok szempontból mégiscsak olyan. Példa volt erre, hogy Romániában mindenütt karba tett kézzel várták az állam segítségét a katasztrófa után – míg a székelyek kalákába álltak össze, és hetekig egymásnak dolgoztak. Ha helyzetbe kerül a székely, olyan lesz, mint amilyennek leírták. Magyarország is számtalan példáját adta a hősiességnek. Nem igaz, hogy nem lehet kihozni abból az országból azt, amit ki kellene – csak helyzetbe kell hozni. Amikor nincs helyzet, akkor olyanná válik, mint amilyen most. A kisebbség – vagy ahogy Kossuth mondta Kütahyában: a kevesebbség – mindig helyzetbe van hozva. De én semmi szín alatt, senkinek nem vagyok kisebbség, hiszen arányait tekintve még mindig a magyarság képviseli a többséget a Kárpát-medencében. Ha bemegyek egy színromán faluba, akkor is a többséget képviselem. Fontos megismernünk a gyökereinket; erre példa Törökország. Van egy mondásuk: „Büszke vagyok arra, hogy töröknek születtem.” Én miért ne lehetnék büszke a magyarságomra? Van mire, s ha egyébre nem, a nyelvemre biztosan. Ha semmire sem büszke az ember, úgy jár, mint a falevél: oda fújja a szél, ahová akarja. Sokkal jobban élhettem volna, ha nem magyarként, hanem románként határozom meg magamat életem során. Például mindennap meg kell harcolnom azért, hogy a nevemet Tiborként tarthassam fenn, s ne Tiberiu legyek. Mindig azért küzdöttem, hogy Erdély valamelyik sarkában mi, erdélyi magyarok legyünk a legfontosabbak, ne pedig a románok. Kell lennie egy helynek, ahol én vagyok a legfontosabb, és az a Székelyföld kell hogy legyen. Ez viszont nem megy konfliktusmentesen. Ki kell állnunk az érdekeinkért.
– Amikor egy magyar utazó Törökországba érkezik, megdöbbenve tapasztalja, milyen erős itt a nemzettudat, a népi kultúra.
– Budapestet én is fővárosomnak érzem, akármennyire nem számítanak ott rám. Úgy érzem, ahogy Sütő mondta, a magyar nyelv erdőrengetegébe értem. Az egyik lányom is ott él, ő szokta mondani, nem is érti, hogy állhat Magyarországon ilyen alacsony szinten a nemzettudat. A gyermekeiket a Székelyföldre hozzák feltöltekezni. Becsapottnak érezzük magunkat minden szinten, de ez felerősítette a székely nemzettudatot, meg akarják különböztetni magukat a nemmel szavazó magyarországi magyartól. Ezt mi sosem tudjuk megbocsátani annak a politikai vezetőnek, aki a nemre buzdított, és nemzeti tragédiát idézett elő. Pedig nekünk egyetlen gesztus is elegendő. Ez a gondolkodás vezetett Macarköybe. Tizenhat éve építem a kapcsolatot a magyarság és Törökország között. S ha a székely embertől megkérdezik, lehet-e valamit érdek nélkül csinálni, azt mondja, lehet, de csak érdekből.
– Hogyan készült el az a székely kapu, amely ma Gebiz főterét díszíti?
– Farkaslaka adta a fát, és Csíkszentdomokoson faragtak belőle kaput. Sajnos a magyar állam nem vállal elég szerepet a külföldi magyar vonatkozású emlékek megmentésében. Ott van például Rodostó: fáj nekem, hogy az örmények által megvásárolt városrészből a magyarság legszebb történelmi utcáját lehetett volna létrehozni. Ki lehetett volna tatarozni a házakat, szállodákat, vendéglőket berendezni – ma minden Törökországba látogató magyar oda járna. Az én szemem előtt tűnt el legalább tíz régi épület Rodostóból, már betonházak vannak a helyükön a Magyar utcában, tavaly dőlt le a Mikes-ház, a cigányok elhordtak mindent, most meg a Bercsényi-ház dől össze. A Rákóczi-múzeum mellett beépítetlen terület van: ott kis befektetéssel magyar intézetet lehetne létrehozni. Ennek a helynek tudatalakító szerepe lehetne. A magyar történelem egyik legnagyobb búcsújáró helyévé válhatna. Huszonegy év beírásait böngésztem végig a rodostói Rákóczi-múzeum vendégkönyvében: azon a helyen mindenki magyarrá válik. Négy héten keresztül vizsgáltam, mennyi ideig tartózkodik a múzeumban egy magyarországi és mondjuk egy felvidéki csoport. Egy határon túli társaság átlag egy órát; egy magyarországi húsz-huszonöt percet. Ez azzal is magyarázható, hogy szorításban élünk, nem vallhatjuk be nyíltan nemzeti érzéseinket. A magyarországi mindenképpen magyar, ha akar, ha nem, nem kell külön erőfeszítéseket tennie érte. Érdekes az is, hogy egyre csökken a látogatók száma, tavaly ezer főnél kevesebb magyar ment Rodostóba, míg Ciprus szigetére legalább negyedmillióan.
– Összességében elégedett a székelyföldi küldöttség gebizi látogatásával?
– Életem jelentős napjai ezek: valamit elkezdtem, aminek most a végére érhettem. A stafétabotot továbbadtam Csíkszentdomokosnak, életképes közösség viheti tovább ezt az ügyet. Amikor a székely ember kivágja a fát, az meghal. Amikor faragni kezdi, a fa lassan feléled, mert a székely ember lelke beköltözik a fába. Lelke lesz a fának, a székely ember lelke tovább él a fában. Ez a kapu a székely ember lelkét jelképezi: aki átmegy alatta, átvesz valamit a székely lelkéből. Minél többször megy át, annál közelebb kerül a testvériességhez.