A kormány három fronton indított totális támadást a kistelepülések ellen. Elképzeléseik véghezviteléhez módosítani szerették volna az alkotmányt, az önkormányzati törvényt, és el kellene fogadtatni a közoktatási törvény módosítását is. Az első két esetben a parlament kétharmados támogatására van szükség, az oktatás kérdésénél azonban elég az 50 százalék igenlő szavazata is. A Fidesz és a KDNP nem járult hozzá az alkotmánymódosításhoz, valamint az önkormányzati törvény tervezett megváltoztatásához sem. A közoktatási törvény elfogadását azonban nem tudják megakadályozni. Ahogy Hargitai János, a KDNP országgyűlési képviselője, a Fidesz falutagozatának elnöke mondja, az ellenzék nem támogathatja azokat az elképzeléseket, amelyek a kistelepülések önkormányzatiságának teljes kiüresítését, végül pedig – a kistérségi összevont testületekbe való beolvasztásukkal – a települések önállóságának végleges megszüntetését célozzák.
Lamperth Mónika területfejlesztési miniszter és Veres János pénzügyminiszter már a parlamenti szavazást megelőzően is úgy nyilatkozott: hiába nem szavazza meg az ellenzék, a kormány – a rendelkezésére álló kényszerítő eszközök bevetésével – valóra fogja váltani elképzeléseit, amennyire csak lehetséges. A kényszerítő eszköz ez esetben a pénz: a források elosztásához ugyanis nem kell kétharmados parlamenti többség. Ez a fajta kényszerítés pedig valóban hatásos települési, illetve kistérségi szinten. A végsőkig kizsigerelt, eladósodott, forráshiányos falvak, kisvárosok védtelenek. Ha azt mondja az állam, hogy nem ad pénzt, csak bizonyos feltételek teljesítése esetén, az önkormányzatoknak nem marad más lehetőségük, mint hogy fejet hajtanak.
Abban szinte teljes az egyetértés mind a szakértők, mind a politikusok – kormánypártiak és ellenzékiek – között, hogy reformra szükség van. De hogyan, milyen szempontok alapján történjen a változás? Az ellenzéki szakpolitikusok és a területtel foglalkozó számos kutató is úgy látja, a jelenlegi elképzelések szerint semmiképpen nem szabad belevágni a dologba. A mostani közigazgatási reform sem más, mint álcázott falurombolás – mondják szakemberek. Magyarországon mintegy 3,5 millió ember él vidéki, vidékies településen. A döntések tehát a társadalom mintegy egyharmadának a jövőjét befolyásolják közvetlenül. A közvetett hatás természetesen az egész országra kiterjed, beleértve az uniós források felhasználásának eredményességét is.
De miről is van szó tulajdonképpen? Hargitai János úgy véli: a kistelepülési önkormányzatok feladatköreinek teljes kiüresítésével a végső cél a kistelepülési önkormányzatiság felszámolása. Az óvoda, a posta, az iskola megszüntetése után most még az igazgatási ügyintézést is a nagy településeken koncentrálnák.
– Eddig pénzügyi eszközökkel, a normatívák visszatartásával, gyakorlatilag pénzügyi zsarolással érték el, hogy a kistelepülések létrehozzák a többcélú kistérségi társulásokat közfeladataik ellátására. Ez a gyakorlat az alkotmányba ütközik, amely kimondja: a településeknek lehetőségük van a társulásra, de ez a szabad döntésüktől függ – mutat rá Hargitai. – A kabinet által tervezett alkotmánymódosításban viszont már az is szerepelt volna, hogy ha a mindenkori kormánytöbbség úgy dönt, bizonyos feladatok ellátására elrendelhető a kötelező társulás. Ezzel legalizálni lehetne a jogi környezetet, s a kormányzat ettől kezdve szabad kezet kapna ahhoz, hogy az önkormányzatokat akaratuk ellenére is társulásokba terelje. Az alkotmányban jelenleg az is szerepel: a képviselő-testület bizottságot választhat és önkormányzati hivatalt hozhat létre. Ezt a passzust úgy szerették volna megváltoztatni, hogy a képviselő-testület törvényben meghatározott keretek között hozhat létre hivatalt.
Amint a képviselő mondja, a feltételeket az önkormányzati törvényben szabályoznák. Ebbe viszont belefoglalnák, hogy 500 fő alatti települések nem tarthatnak fenn polgármesteri hivatalt, 500–1000 fő között pedig csak bizonyos feltételek mellett működhetne hivatal. Statisztikák szerint mintegy 300 önálló hivatalt fenntartó kistelepülés van az országban – ezekben két-három főt foglalkoztató mikrointézmények működnek. Ez jelent olyan elviselhetetlen terhet a kormánynak, ami már csak azért is érthetetlen, mivel a hivatalok fenntartására eddig sem adtak egy árva fillért sem a költségvetésből. Kötelezővé tennék a körjegyzőségeket is. A jegyző választása az érintett települések képviselőinek együttes ülésén történne, amelyen elegendő lenne a minősített többség a jelölt elfogadásához. Könnyű belátni, hogy a kevés képviselővel rendelkező kistelepülések érdekérvényesítési képessége minimális ebben a felállásban. További érdeksérelem az is, hogy ha a körjegyzőséget alkotó valamely településen szeretnék, hogy ne csak a központban működjön a jegyzőség, hanem náluk is legyenek kihelyezett ügyintézők, azt a törvény büntetné: a társult településnek külön fizetnie kellene ezért.
– Ezen elképzelések törvényi legalizálását meg tudta akadályozni az ellenzék, mert kétharmados többség kell a módosításokhoz. Ám a közoktatási törvény tekintetében nem sokat tehetünk – magyarázza Hargitai János. Pedig a kormány terveinek katasztrofális következményei lehetnek. Elvennék az iskolafenntartói jogot azoktól a kistelepülésektől, ahol nem működik nyolcosztályos iskola, és ha van is, a legfelső két évfolyam létszáma két éven át nem éri el a kívánt szintet. Ezek az intézmények valamely nagyobb település iskolájának tagintézményei lennének. A végállomás a kistelepülési iskola megszűnése. Az anyaintézménynek ugyanis nem érdeke, hogy fennmaradjon: a fejkvótára és a támogatásokra neki is szüksége van. Tökéletes módszer arra, hogy felszámolják a kistelepülések maradék iskoláit. A települési vezetők eddig sok helyen ellenálltak a nyers anyagi nyomásgyakorlásnak, mivel tudták: ha bedől az iskola, a település is lejtőre kerül. A közoktatási törvény tervezett módosításával most jogilag is megteremtik az iskolarombolás feltételeit. Az ellenzék azt fontolgatja, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul.
A kormány cáfolja, hogy a tervezett változtatások célja a kistelepülési önkormányzatiság megszüntetése, iskoláinak tönkretétele lenne. Hargitai János szerint azonban a lépések ebbe az irányba mutatnak:
– A kormány valódi, hosszú távú célja a kistelepülési önkormányzatiság megszüntetése, kistérségi önkormányzatokba való beolvasztása. Csak ezt a szándékot nem merik politikailag vállalni. Szisztematikusan kiüresítik az önkormányzatok feladatköreit, csökkentik a forrásokat – nincs iskola, óvoda, posta, a szociális feladatok ellátását is társulásokba kényszerítenék –, már csak a temetkezések maradnak önkormányzati hatáskörben. Arra meg minek önkormányzat? Ugyanaz a helyzet kezd körvonalazódni, amely a hetvenes években, a közös tanácsi rendszerben volt gyakorlat. A kicsik most sem tudják majd érvényesíteni az érdekeiket, nem jutnak hozzá a számukra létfontosságú fejlesztésekhez, végképp sorvadásnak indulnak.
Hargitai úgy véli: a kormány elképzelései azért is érthetetlenek, mert mindez ellentétes az uniós törekvésekkel. Ott egyre inkább felértékelődik a vidék, a kistelepülési forma. A következő ciklusban a források jelentős része vidékfejlesztési céllal vehető igénybe. Magyarország pedig készül visszatérni a hetvenes évekbe egy meghaladott és kártékony centralizált modell jegyében – mondta a szakpolitikus, hozzátéve azt is: mindez igen sokba kerülhet az országnak, komoly uniós forrásoktól eshetünk el. Ráadásul a költségvetés sem takarít meg számottevő öszszeget a kistelepülések padlóra küldésével. A demokratikus alapjogok, az önkormányzatiság mint alapérték durva megsértéséről már nem is beszélve…
A kormány elképzelései és rámenőssége nemcsak ellenzéki kritikát váltott ki, hanem a kistelepülési vezetőket és a területtel foglalkozó szakértelmiség egy részét is felháborította. A fejlettnek számító Nyugat-Magyarországon, Győr-Moson-Sopron megyében a Kapuvári kistérség négy polgármesterének gondjai jól megvilágítják, mi is a helyzet valójában, a valóság mennyivel összetettebb, mint ahogyan azt felülről a diktátumokat megfogalmazó döntéshozók képzelik. Dénesfa és Edve a Beled környéki mikrotérség része, Kisfalud a mihályi mikrotérséghez tartozik. Hozzájuk képest Beled óriási a maga majdnem 3000 lakosával. A települések együttműködése ettől függetlenül nagyon jó. Ez talán annak is köszönhető, hogy a vezetők régóta ismerik egymást, no meg a szakmát – jó néhányan még a tanácsi rendszerben kezdték pályafutásukat. Beled polgármester asszonya, Dénesfa polgármestere mögött több mint két évtizedes tapasztalat áll. A legtöbb térségbeli kollégájukhoz hasonlóan nem derűlátóak a jövőt illetően:
– Hogy mi vár a kistelepülésekre? Az, ami az erdélyi Verespatakra: az emberek elmennek, elüldözik őket, kihalnak, kivásárolják őket… A végén még össze is borítják az egészet, és annyi. Egy költségvetési tétellel kevesebb. A kormány megnyilvánulásai az előző ciklusban már jelezték, hogy nem sok jóra számíthatunk. A második ciklusban, úgy tűnik, valóra is válthatják az elképzeléseiket – summázza véleményét Takács Lajos, a 420 lelkes Dénesfa polgármestere. A beledi polgármester asszony, Tompáné Balogh Mária a szavába vágva magyarázza, nem a polgármesteri hivatalok esetleges megszüntetése a gond.
– Ketté kell választani a kérdéskört. Más ügy a hivatal megléte, a közszolgáltatások biztosításának a módja, és megint más a kistelepülések önkormányzatiságának esetleges felszámolása. Ami a tanácsi rendszerben volt, nevezetesen, hogy a kistelepüléseket körzeti felosztás alapján közös önkormányzatokba kényszerítették, nos, azt nem szabad visszahozni, mivel az már akkor is életképtelen és hallatlanul kártékony rendszer volt – vélekedik. Ő csak tudja, tehetjük hozzá, hiszen egy évtizedet „lehúzott” abban a rendszerben is.
– A demokrácia hatalmas vívmánya volt annak idején, ’90-ben, hogy minden település visszakapta az önállóságát, önrendelkezési jogát, vagyis ismét önállóan dönthet a rendelkezésre álló pénzügyi keret felett, illetve meghatározhatja saját jövőjét – fejtegeti a polgármester asszony.
A tanácsi időkben úgy történt, hogy a nagyobb települések és a „szárnyaik alá” kényszerített kicsik pénze egy kalapba ment, és mivel a tanácstagokat a települések lélekszáma alapján delegálták, a legerősebb település mindent vitt. A kiszolgáltatott kistelepülésekre nem maradt pénz, értékeikkel viszont szabadon „gazdálkodhattak” a nagyok. Az infrastruktúra, a szolgáltatások fokozatos elsorvadása végül a kistelepülések elnéptelenedéséhez vezetett: az emberek behúzódtak a biztonságosabb kis- vagy éppen a nagyvárosokba. Ez a folyamat a rendszerváltozás után megtorpant ugyan, de nem állt meg. Az utóbbi 5-6 évben pedig – az önkormányzatok gyorsuló elszegényedésével párhuzamosan – ismét erősödik – mondta el Imre László, Edve község polgármestere.
A kistelepüléseket nem lehet lélekszám alapján egy kalap alá venni, mivel más és más adottságokkal, eltérő problémákkal, lehetőségekkel vannak megáldva-megverve. Éppen ezért nincsenek egyenmegoldások, nem lehet a fűnyíró elvet alkalmazni a reform során, mert az több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hozhat – derül ki Csatári Bálint, az MTA Regionális Kutatások Központja alföldi részlegének igazgatója tanulmányából, melyet A Falu című folyóiratban publikált.
A tanulmány megállapításait a beledi mikrotérség polgármesterei, illetve a 870 lelkes Kisfalud példája is igazolja. Kisfalud ugyanis nem lépett be a körjegyzőségbe, mert nekik ez kerül kevesebbe. Ha megvalósul a kormány elképzelése a kötelező körjegyzőségekről, a takarékosságért forráselvonással büntetnék őket.
– Az én falumban hárman vagyunk a hivatalban, és minden feladatot meg tudunk oldani a lakosság megelégedésére – magyarázza Balogh István polgármester, hozzátéve, eddig még egyszer sem kifogásolta a munkájukat a közigazgatási hivatal. – Mindhármunknak megvan a szükséges végzettsége, az egyik kollégám közgazdász, a másik államigazgatási szakember. Éppen ezért nem is léptünk be a körjegyzőségbe, mivel nekünk az lett volna a drágább megoldás. A kolléga kiválóan el tudja látni a jegyzői feladatokat is, saját hatáskörben.
Mint mondja a polgármester, az összevont tanácsi rendszer annak idején Kisfaludnak is rengeteg kárt okozott.
– Kisfalud népessége ezer fő fölött volt, mielőtt a hetvenes évek végén összevonták Mihályival. Leszerelték a helységnévtáblát, elvittek a faluból mindent. Elképesztő állapotok uralkodtak. Busz nem volt a két falu között. Még a régi rendszerben volt egy népszavazás, és maga az elnöki tanács elnöke engedélyezte az újbóli szétválást. Az első lépés az volt, hogy visszahoztuk a faluba a postát. A megye legnyereségesebb postája lett – meséli a kisfaludi polgármester.
– Miért kéne Kisfaludot bekényszeríteni a körjegyzőségbe? – teszi fel a kérdést Takács Lajos. – Hiszen teljesen fölösleges… Ugyanakkor két szomszédos település, Cirák és Gyóró éppen a napokban alapított önként közös körjegyzőséget, mert önállóan már nem tudták finanszírozni ezt a közszolgáltatást. Minden település maga tudja, hogy mit bír, mit akar. Ezt tudomásul kellene venni. Itt van egy szomszéd falu például, ahová beköltözött egy multi. Évi tízmilliós iparűzési adót fizet. Az ottani önkormányzat azt mondja: fenn tudják és fenn is akarják tartani az iskolájukat. Miért kellene beléptetni őket az oktatási társulásba? – kérdezi Takács, aki egyébként a kistelepülési polgármesterek 70 százalékához hasonlóan nem tiszteletdíjért, hanem társadalmi munkában intézi Dénesfa ügyeit.
Felháborodva mutatja Lamperth Mónika volt belügy-, jelenleg területfejlesztési miniszter nyilatkozatát, amelyet a Kisalföld című napilap ismertet a távirati iroda híradása alapján.
– Azt mondja a miniszter asszony, hogy leszállítják az önkormányzati képviselők tiszteletdíját, és ebből 10 milliárd megtakarításra számítanak. De hogyan? Ugyanis egyetlen rovat sincs a normatív támogatások között, ahová a tiszteletdíjak finanszírozására különítene el pénzt az állam. Annak folyósítását vagy megszavazza a testület, vagy nem. És a mértékéről is a testület dönt. Akkor most mindenkitől levonnak majd egy átlagos összeget a normatívából a csökkentés fejében? Amit a társadalmi munkában dolgozó polgármesterek és képviselők eddig nem vettek fel a falujukra való tekintettel, elveszi majd az állam? Kérdezem én, mi ez? Újabb burkolt forráskivonás – mondja Takács Lajos.
Tompáné Balogh Mária ehhez a többiekkel egyetértésben magyarázatként annyit tesz hozzá: való igaz, hogy a főállású polgármesterek, díjazott képviselők fizetését a köztisztviselői alaphoz viszonyítva, bizonyos szorzószámok alapján számolják ki. Most ezeket a szorzókat csökkentené a minisztérium. De miért a szorzókkal vacakolnak? Miért nem a köztisztviselői alapot csökkentik? Akkor a reformból bátran és az igazságosság jegyében kivehetné mindenki a részét: a miniszterektől a takarítónőkig.
– Mi évente kétmillió forintot költünk arra, hogy karbantartsuk három hidunkat és az útjainkat. Egy nagy település vezetőjének ennyi csak a reprezentációs kerete. Hogy van ez? Miért megint a kicsiken akarják elverni a port? Rajtunk már nincs mit takarékoskodni, így is meg vagyunk nyúzva rendesen – mondja a kisfaludi polgármester.
A települési vezetők egymás szavába vágva sorolják: a rendszerváltozáskor kiváló és meggyőző hatástanulmányokkal bizonyították be, mennyire jó lesz, ha a települések eladják például a vízműveiket és a többi közművet. Olcsóbb és jobb lesz a szolgáltatás – ígérték. Az elmúlt évek azonban bebizonyították: a privatizáció csak drágulást hozott, és az ígért fejlesztésekből sem lett semmi. Az önkormányzatok pedig elestek jó néhány munkahelytől és az üzemeltetésből származó minimális haszontól is.
– Ott van a vízművünk, működtethetnénk. De hittünk a szirénhangoknak, és bérbe adtuk – legyint Balogh István, Kisfalud polgármestere. – Megetették a népeket. És a végén a településeknek semmijük nem maradt. Miután elvesztettük saját forrásainkat, egyre kevesebb és kevesebb pénzt hajlandók visszaosztani a közfeladatokra is. A terheket bezzeg növelik – összegzi az elmúlt évtized tapasztalatait. És akkor még nem is esett szó a csatornabizniszről, amelyre súlyos EU-milliárdokat fordítottak, és esztelen pazarlással költötték el.
– Miért kell méregdrágán 15–20 kilométert hegynek fel, hegynek le utaztatni a szennyvizet, mikor jóval kevesebbért helyben is meg lehetne oldani az ügyet, ahogy arra nyugaton számos példa van – kérdezi Balogh.
Dénesfa polgármestere elmondja, hogy településük beszállt egy szelektív hulladékgyűjtési programba, amely uniós támogatásból valósul meg. A projekt kétmilliárd forintba kerül.
– Eddig kétszázmillió forintot költöttek közbeszerzési eljárás nélkül hatástanulmányokra. Minket a társulás erről még csak nem is értesített, de a tagdíjat már fizetjük. Szívesen megnézném, hova költötték ezeket a forintokat. Semmiféle hozzájárulásunkra nem volt szükség. Hát akkor, kérdezem én, mi ez az egész? Kétszázmillióból évekig működhetne egy kistelepülés…
Tompáné a szavába vágva kezd bele a történetbe: Beled játszótérépítésre pályázott. A szakértői és egyéb adminisztrációs költségekkel együtt a végösszeg meghaladta a kétmillió forintot. Végül nem nyertek. Ekkor a polgármester asszony felütötte a telefonkönyvet, és felhívott egy helyi vállalkozót. Kevesebb mint egymillió forintért megcsinálta a játszóteret. Nos, ez pazarlás, vagy ha durvábban akarunk fogalmazni, a támogatási pénzek visszacsorgatása az állam, a klientúra zsebébe. S hogy mire lehet pályázni a nagy uniós pénzesőben, s felkészültek-e ezekre a feladatokra a települések? Beled polgármestere szerint elkeserítő a helyzet, gazdaságélénkítő, munkahelyteremtő programok szinte nincsenek, s ha akadnak is, kifizethetetlen az önrész. Amire lehet pályázni, azok a különféle átképzési programok:
– De mit mondjak annak a munkanélkülinek, akit már negyedszerre képzünk át, és mindenki tudja – ő is –, hogy úgyse tud elhelyezkedni, mert nincs munkahely?
A beledi mikrorégió vezetői úgy látják, nagy a baj, a takarékosság jegyében kiadott ukázok sok kárt okoznak. A településeket hagyni kellene, hogy szövetkezzenek, társuljanak a saját igényeik szerint, hiszen senki sem a maga ellensége. És inkább azzal kellene foglalkozni, hogy az uniós fejlesztési pénzek igénybevételéhez honnan lehet előteremteni az önrészt…
Pataki György közgazdász, a gödöllői Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének oktatója, kutatója évek óta foglalkozik kistérségi terepmunkával. Ahogy mondja: tapasztalatai szerint nem biztos, hogy minden kistelepülésen meg kellene tartani az összes közintézményt. Az adott kistérség adottságaiból kiindulva igenis meg lehet alkotni azt a rendszert, amelyben mindenki megtalálja a számítását. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra, és főleg nem megy felülről jövő, kényszerítő direktívákkal. A magyar települések sokszínű világát differenciált, a helyi lehetőségeken alapuló megoldásokkal, alulról építkezve lehet megtartani, megújítani – szögezi le Pataki. Az iskolák megszüntetése kapcsán arra is felhívta a figyelmet, hogy sokszor éppen az adott kistelepülésen élő polgárok ássák meg az intézmény sírját azzal, hogy elviszik a gyerekeiket a nagyobb iskolába, mert helyben túl sok a roma gyerek, s mert szegényesebbnek tűnnek a feltételek.
– Ahhoz, hogy valódi kistérségi együttműködés alakuljon ki, mélyreható szemléletbeli változásra van szükség. Valódi kooperatív szellemre, amely garanciája annak, hogy a kistérségben a települések úgy maradhassanak meg, hogy senkinek az érdekei ne szoruljanak háttérbe. Ehhez nem központi szabályozásra, hanem a helyi kreativitás szabadságára van szükség, arra, hogy a települések lakóit egyre intenzívebben vonják be a saját életükkel kapcsolatos döntések meghozatalába. Ezt nevezik részvételi demokráciának, amelyben sajnos Magyarország, történelmi örökségének köszönhetően, erős lemaradásban van. Éppen ezért a kormány által felvázolt módszerek valóban magukban hordják a kistelepüléseket elnyomó rendszer intézményesítésének lehetőségét, veszélyét. A jól működő, demokratikus, decentralizált kistérségi rendszerek világra segítése hosszú, érzékeny, bonyolult folyamat. És megvalósításuk befektetést igényel. Például az infrastruktúra, különösen a tömegközlekedési lehetőségek fejlesztését. Az úgy nem megy, hogy bezárunk mindent, ami kicsi és védtelen, és röghöz kötjük az embereket – mondja Pataki György. – A Mezőcsáti kistérség, ahol a modellkísérletet végezzük, korábban Mezőkövesdhez és Tiszaújvároshoz tartozott. A nagyvárosok elvitték a fejlesztési forrásokat, a kicsik pedig sorvadtak. Éppen ezért Mezőcsát központtal, alulról jövő kezdeményezésre, sikeres politikai lobbimunkával kiszakadtak ebből az ördögi körből, és önálló kistérséget hoztak létre. Most egy alulról építkező kistérségi fejlesztőprogram kidolgozásában segédkezünk nekik. A lényeg az, hogy az emberek maguk találják ki saját vágyaik és képességeik alapján, mit szeretnének. A 2007 után megnyíló uniós forrásokat már e koncepció alapján lehet lehívni. Ebben a térségben nagy a munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása. Az itt élők rájöttek, hogy csak összefogva maradhatnak meg. A kistérségi identitás még nem alakult ki itt sem, de ez lassú folyamat. Ki kell várni. Nem megy direktívákkal…
A kormány úgy döntött, csaknem 1000 kilométer hosszú vasúti szárnyvonalat szüntet meg. Kóka János gazdasági miniszter bejelentette: egy településre vagy vonat, vagy busz fog járni. A kettő együtt nem megy. Az intézkedés miatt egyre több kistelepülési polgármester tiltakozik. A jobboldalinak nem nevezhető Beszélő című folyóirat elemzést közölt arról, hogy az új uniós költségvetési periódusban a pénzek leosztásának új területi szempontjai érvényesülnek. Ahhoz, hogy a lehető legtöbb forráshoz jusson hozzá az ország, éppen a kistelepüléseket és a megyéket kellene most erősíteni. A magyar törvényhozás azonban a megyerendszer lebontásán, a regionális közigazgatás bevezetésén vajúdik, és sorra hozza a kistelepüléseket sújtó intézkedéseket. Pedig csak elő kellene venni a fiók mélyéről a szakértők e témába vágó tanulmányait.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
