Szürke zóna

A magyar műtárgy-kereskedelemnek még alakulóban vannak az illemszabályai, erkölcsi normái, hiszen fiatal, fejlődő piacról van szó. Mivel a pénzének senki nem ellensége, és a galériások amúgy is a magas adók és járulékok miatt panaszkodnak, nincs könnyű helyzetben az, aki jogörökösi jussához szeretne hozzájutni. Ha túl hangosan kiabál, azzal büntethetik, hogy nem viszik aukcióra az érintett festő műveit.

Zsellér Jenő nem tartozik a hazai galériások kedvencei közé. Ő maga nem festő, nem is kereskedő, „csak” Tóth Menyhért Kossuth-díjas festőművész szerzői jogainak örököse és a hagyaték felelős őrzője. A festő özvegye az államra, kedvezményezettként a kecskeméti múzeumra hagyományozta Tóth Menyhért ezerötszáz festményét és tízezer rajzát, Zsellérnek pedig kisebb gyűjteményt adott az alkotó érdekvédelme fejében. Az örökös komolyan, egyesek szerint túlságosan is komolyan veszi a feladatát, és az eltelt években valóban gondjaiba vette Tóth Menyhért szerzői jogainak érvényesítését. Emiatt perben áll szinte az egész művészettörténész- és műkereskedői szakmával. Esetei alkalmasak arra, hogy megvilágítsák e vadkapitalistának minősített világ anomáliáit.
Tóth Menyhértet a XX. század legjelesebb alkotói közé sorolják, képei egymillió forint körüli áron kelnek el a piacon. Naiv festőnek van elkönyvelve, pedig képzett művész, Vaszary János tanítványa volt, és nem autodidakta, amint azt Perneczky Géza művészettörténész írja róla a Modern magyar festészet című, nemrég megjelent monumentális albumban. Zsellér Jenő tiltakozott is e megfogalmazás ellen a kiadónál, a galériás Kieselbach Tamásnál, mert úgy véli, az ilyen besorolás rontja Tóth Menyhért hitelét, ezáltal árfolyamát. „Számíthatok arra, hogy az Ön könyve után következő művészettörténészi megközelítés Tóth Menyhértet már naivnak fogja feltüntetni, majd végül a felbátorodott, gomba módra szaporodó Perneczkyk révén dilettánsnak minősítik” – írja levelében.
Zsellér nemcsak szereti, hanem ismeri is a Tóth Menyhért-hagyatékot. Azt mondja, álmából ébresztve is megmondja egy rajzáról, melyik évben készült. Ő állította ugyanis kronológiai sorrendbe mind a tízezret. Nemcsak a festő piaci árát félti, amikor tiltakozik az autodidakta besorolás ellen, hanem attól is tart, hogy mivel a hamisítók a naiv festők utánzását könnyűnek tartják, tovább gyarapodik a már most is szép számmal forgalomban lévő Tóth Menyhért-hamisítványok száma.
– A hamisítványok közül több szerepelt már katalógusokban, sőt három bekerült a Supka Magdolna által írt Tóth Menyhért-monográfiába is – mondja Zsellér Jenő. – Ezek a hamisítványok ily módon legalizálódnak, és rontják a művész hitelét. Előfordult szándékos megtévesztés is. Volt olyan esetem, hogy aukciós kiállításon szóltam: a Tóth Menyhért-kép hamis. Ennek ellenére eladták egyik jeles művészünknek. Hiába tettem feljelentést is, a nyomozást végül megszüntették. Egy másik alkalommal a kecskeméti nyomozó hatóság még azt is kimondta, hogy a hamisítás nem bűncselekmény! Most nekem kell megírnom a szakvéleményt, hogy a hamis kép miatt kártalaníthassák a vevőt.
Valóban nehéz tetten érni a hamisítót. Aki otthon festeget, másoljon akár Leonardót vagy Munkácsyt, nem vádolható meg azzal, hogy rossz lélekkel, kereskedelmi forgalomba szánva teszi azt. A hamisító csak abban a néhány percben csíphető fülön, amikor a szignót a mű sarkába kanyarítja. De az ilyen kriminalisztikai pillanatok ritkák. Ezek hiányában maradnak a szakértői vélemények. Egyes szakértőknél egy szóbeli vélemény tizennyolc-, egy írásbeli negyvennyolcezer forintba kerül. Minden felelősségvállalás nélkül. Zsellér Jenő úgy érzi, szaktudását gyakran használják ki a galériások. Megnézetnek vele képeket „na, mit szólsz hozzá?” alapon, és az ő ítéletének birtokában más, hozzájuk közelebb állóknak adják ki a feladatot, fizetik ki a pénzt a szakvéleményért. Zsellér azt mondja, ő csak olyan képről ad ki atesztet, amelyet teljes bizonyossággal ismer, és szakvéleménye végére mindig odaírja, hogy vállalja szavaiért az anyagi felelősséget. Mivel nagy a tét, súlyos a szó is.
Az eddigiekből még nem derülhetett ki, mi az oka annak, hogy a kereskedők finoman szólva nem kedvelik a jogörökös Zsellér Jenőt. Azt ugyanis senki nem vitathatja, hogy a hamis képek ellen küzdeni kell, a legjobb lenne, ha végleg eltűnnének a piacról. A galériák pedig csak úgy harcolhatnak sikerrel a vevők bizalmáért, ha bizonyítják diszkréciójukat, korrektségüket és hozzáértésüket. Zsellér és a galériások között a megörökölt szerzői jogok érvényesítése miatt robbant ki a konfliktus. A magyar törvény, hasonlóan az európaihoz, az alkotó halála után hetven évig biztosítja a szerzői jogokat a jogörökösöknek. Mivel ezek egyénenkénti érvényesítése számtalan akadályba ütközhet, a képzőművészet területén a Hungart, a képzőművészek jogvédelmére létrehozott szervezet illetékes a pénzek, jogdíjak behajtására és átutalására. A törvények szerint a műtárgy eladási árának öt százalékát – függetlenül attól, hogy a tárgy aukción vagy galéria faláról kelt el – a kereskedőnek át kell utalnia a Hungart számára. Az megtart belőle nagyjából két százalékot, a maradék pedig az örökösé. Sőt az 1997-es szerzői jogi törvény lehetőséget ad arra is, hogy a jogörökös az eladás utáni százalékon kívül a másodlagos felhasználás után is kapjon pénzt. Tehát egy műtárgyról készített és katalógusban, könyvben, bármely kiadványban megjelentetett fotó is jogdíjköteles. A Hungart azonban, ki tudja, milyen megfontolásból, 2000-ben az örökösök nevében lemondott a másodlagos felhasználás után járó jogdíjról. A megállapodás lényege az volt, hogy a galériásoknak nem kell fizetniük a másodlagos felhasználásért, ha rendesen fizetik az öt százalékot.
Zsellér Jenő, aki úgy vélte, hogy az évek során már amúgy is többmilliós kintlevősége keletkezett, 2000-ben Csaplár Ferenccel, a Kassák Múzeum igazgatójával együtt tiltakozásul kilépett a Hungartból. Azóta akinek valamilyen Tóth Menyhért- vagy Kassák-ügylete van, személyesen kell megtárgyalnia a jogörökösökkel. Zsellér úgy döntött, hogy érvényesíti a másodlagos felhasználásból neki járó szerzői jogait is. A kereskedők megijedtek, mondja. Féltek, hogy ha egyikük fizet, azzal precedenst teremt, és vérszemet kapnak a jogörökösök. Az egyik galériás, miután felajánlotta, hogy igazságügyi szakértői díj címén hajlandó fizetni, és ebbe Zsellér nem ment bele, inkább nem tette be a képet az árverési katalógusába. Utóbb azzal védekezett, hogy kifelejtette. Egy másik galériás egyenesen arra buzdította, mondjon le az eladási jutalékáról, fogja fel azt a művészet támogatásának. Zsellér kifakad: miért támogasson ő olyan embereket, akik a leggazdagabb száz magyar között tanyáznak?
A gyűjtőknek sem tetszik igazán, amit az örökös tesz. Attól tartanak, hogy folytonos akadékoskodása miatt lemegy a Tóth Menyhért-képek ára. A galériások ugyanis inkább nem viszik aukcióra a műveket, mint hogy Zsellérrel vitatkozzanak. Zsellér Jenő meg azt mondja, még mindig jobban járnak vele, mert ő minden egyes közzétett reprodukciót megnéz, így nem kerülhet közéjük hamisítvány. De azért ő is hajlandó időnként kompromisszumra, főként, ha sarokba szorítják, ha be kell látnia, hogy nincs joga másnak kárt okozni a makacsságával. Ugyanakkor meggyőződése, hogy a lehetőségekhez képest igencsak nyomott áron kelnek el a Tóth Menyhért-képek, de ennek nemcsak a rossz menedzselés az oka, hanem az is, hogy ma a magyar műtárgypiacon a kozmopolita, világot járt festők képei a nyerők, azok szinte értékpapírként funkcionálnak. Anna Margitnak néhány éve még alig volt ára, ma meg már ötmilliónál kezdődik! Gedő Ilkát is felkapták, nemrég egy rajza százezerről indult, végül hatszázezerért kelt el. A magyar paraszti művészet ezzel szemben értéktelen, egy Tornyai-képért jó, ha százhatvanezret adnak.
Kétségkívül nem minden tekintetben rendezettek a viszonyok a fiatal magyar műtárgypiacon. Sőt az erőviszonyok sem. A galériások szívesebben vennék, ha nem a szigorúbb, erősebb jogvédelmet biztosító európai, hanem inkább a magántulajdont jobban tiszteletben tartó amerikai szerzői jogok lennének érvényesek. Ott csak az első adásvételkor kell fizetniük az örökösnek. Attól kezdve a tárgy már olyan magántulajdon, amelyhez annak nincs köze. Könnyű Nyugat-Európának, mondják, ahol nem volt negyven évig bizományi vállalati uralom, ahol a műkincspiac szabadon fejlődhetett. De még ott sem ilyen magas az eladási ár után kifizetendő százalék. Ellenben nehéz itt, ahol ez távolról sem olyan nagy üzlet, mint a kívülálló gondolná, ahol az aukciós katalógus ma még nem elsősorban áru, bár négy-ötezer forintos ár olvasható rajta, inkább nagyvonalúan ajándékba adott vevőcsalogató. Ha ennek az előállítási ára is megnőne, akkor végül mi maradna a kereskedőknek az adók, a százalékok kifizetése után? Nem volna érdemes árverést rendezni. Akik nem akarnak fizetni, úgyis a szürke zónában maradnak. És legyen bármilyen remek festő Tóth Menyhért, ő is belekerülhet ebbe a kategóriába. Senki nem ellensége ugyanis a pénzének.
Vadkapitalizmust említettünk, nevezzük ehelyett a magyar műkincspiacot csak fejletlennek és fiatalnak, amelynek időre van szüksége ahhoz, hogy kialakuljanak szokásai, illemszabályai, erkölcsi normái, melyek erősebbek a jogi előírásoknál, melyeknek megszegése a börtönnél is szigorúbb büntetéssel jár: a kasztból való kizárással.
Vége