Szuverén orosz demokrácia

Nem titkolt ellenérzésekkel készül ma kezdődő csúcstalálkozójára a hét vezető ipari ország. A találkozónak ugyanis az 1975-ben alakult elitklubba kilenc évvel ezelőtt meghívott Oroszország ad otthont. A várható fenntartások miatt Vlagyimir Putyin a szokottnál is alaposabban készítette elő a soros elnökség programját, s ha e menüt nézzük, akkor az egyik legtartalmasabb csúcsnak kellene jönnie. Az energetikai biztonság ugyanis ma a világ egyik legaktuálisabb kérdése, s hol lehetne erről beszélni, ha nem Oroszországban. Az Irán és Észak-Korea körüli feszültség közepette ugyanígy megkerülhetetlen az atomklub bővülésének problémája, aggasztó a közel-keleti válság eszkalálódása, átgondolandó a terrorizmus elleni harc állása, és lenne mit beszélni a fertőző betegségek terjedéséről is. Ehelyett a nyugati, ezen belül elsősorban az amerikai sajtó a Bush–Putyin-találkozók előtt, immár megszokottan, hetek óta az oroszországi demokráciáról értekezik, s nem titkoltan ezt szeretné a csúcs középpontjába helyezni. Aktivizálódott e kérdésben Putyin ellenzéke is, s aligha véletlen, hogy konferenciáik, megszólalásaik a világsajtó kiemelt figyelmét élvezik. A Kreml is megszervezte a civil szervezetek találkozóját, az elnök a napokban internetkonferenciától kezdve interjúk során át nyugtatta az orosz demokrácia miatt aggódókat.
Az orosz demokráciát néhány éve elsősorban „irányítottként” határozták meg az elemzők, míg mai állapotára jobban illik az utóbbi időben elterjedt „szuverén” jelző. Előképe a történelmi hagyományokat követve a cári időkben található meg, s a berendezkedés modern formában erősen hajaz a II. Sándor felépítette modellre. Tény az is, hogy ez a demokrácia ma még az átmenet állapotában van, fejlődő, erősödő, de kétségkívül törékeny. Alapjait az európai értékek jelentik, ám még véletlenül sem tekinthető az angolszász modell klónjának. S valójában ez váltja ki a legnagyobb ellenérzéseket. Moszkva ugyanis nyíltan és büszkén vallja, hogy más úton jár, kikéri azonban magának, hogy ez a demokratikus folyamatok elsorvadását jelentené. Putyin elutasítja azt is, hogy bármely állam – itt elsősorban az Egyesült Államokra lehet gondolni – saját külpolitikai céljai érdekében használja eszközként a demokratikus átalakulás állapotának bírálatát, s ily módon gyakoroljon nyomást Oroszországra.
A G8 szentpétervári találkozóját felvezető cikkek örökzöld témája, van-e helye egyáltalán Oroszországnak ebben a klubban. Az egyértelmű, hogy egyes körök már megbánták Moszkva 1998-as meghívását. E lépés célja akkor az volt, hogy így is ösztönözzék Oroszországot a megkezdett demokratizálódás folytatására. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a kilenc évvel ezelőtti Oroszország a maga szétesettségével, gyengeségével nem igazán zavarta a nagyokat, és pátyolgatása kellemes és nem utolsósorban jövedelmező foglalatosság volt. Az utóbbi években azonban Oroszország összeszedte magát, és sokak számára kényelmetlenül szuverén szereplőként igyekszik visszatérni a világpolitika színpadára. E folyamattal a találkozót kísérő negatív felhang ellenére már a helyszín miatt is szembesíti a világot a mai szentpétervári csúcs. Közvetetten éppen az aggódást, valójában a Putyin-rendszerrel szembeni ellenérzéseket tükröző írások bizonyítják legjobban, hogy Oroszországgal immár mindenki számol. Ugyan még csak a világ 12–15. legnagyobb gazdaságáról van szó, amely ráadásul az olajáraknak köszönhetően lendült így meg, ám éppen az energiatartalékok teszik ma Oroszországot megkerülhetetlenné. Nem lehet nem észrevenni közben azt sem, hogy konvertibilissé vált a rubel, s Moszkva – nem utolsósorban szuverenitását erősítendő – az idén idő előtt visszafizeti a Párizsi Klubnak 22 milliárd dolláros adósságát. Ezt meg is teheti, hiszen valutatartaléka meghaladja a 200, a kereskedelmi többlet pedig a 120 milliárd dollárt. A Kreml legnagyobb gondja manapság az, hogy az olajdollárokat értelmesen költse el, s kihasználva e konjunktúrát, megreformálja, versenyképessé tegye, új pályára állítsa gazdaságát. Egy szó, mint száz: a mai Oroszországnak ott a helye a Nyolcak között, s az is tény, hogy e klubba egyre többen kopogtatnak be.
Bizonyos problémák elvitathatatlanok, az Oroszországgal szemben felerősödött kritikák azonban elsősorban Moszkva és a Nyugat között megnövekedett feszültséggel magyarázhatók. A világ vezető hatalmai nem igazán nézik jó szemmel Oroszország magára találását, amellyel párhuzamosan a Kreml mind határozottabban fogalmazza meg saját érdekeit, ami elkerülhetetlenül ütközésekhez vezet. Különösen akkor, ha a geopolitikai reáliákat sutba dobva egyes hatalmak immár saját érdekszférájuknak tekintik a posztszovjet térséget is. Mint az ismert elemző, Anatol Lieven fogalmaz a Financial Timesban, Washington a demokrácia és a szabadság terjesztésének jelszava mögé bújva valójában vélt vagy valós vetélytársainak meggyengítésére törekszik. Mindennek ellentmondásossága különösen kiütközött Dick Cheney vilniusi dörgedelmei kapcsán, hiszen az amerikai alelnök az orosz demokrácia bírálata után egy nappal a Kreml elleni szövetség erősítésének jegyében azt a Kazahsztánt és Azerbajdzsánt látogatta meg, amely országokban washingtoni mércével a demokrácia állapota még több kívánnivalót hagy maga után. Ukrajnára utalva Lieven felteszi azt a kérdést is, vajon mit tenne az Egyesült Államok, ha Mexikót valaki ellenséges katonai szövetségbe kívánná bevonni, vagy mit tenne, ha mondjuk kiszorítanák Pearl Harborból az amerikai hadiflottát. Moszkva e törekvéseknek immár ellenáll, ettől pedig már sokan elszoktak. Nagyon is kényelmes volt a 90-es években tárgyalni a kiszolgáltatott Moszkvával, míg most – tetszik, nem tetszik – a kérdések többségében partnerként kell kezelni. Ellenkező esetben tényleg komolyan megromolhat a Nyugat és Oroszország kapcsolata.
Mindez aligha rázná meg nagyon az Egyesült Államokat, érzékenyen érintené ugyanakkor Európát. Lehet így vagy úgy gondolkodni a Kreml politikájáról, attól azonban még tény marad, hogy Oroszország és az Európai Unió országai geopolitikai egységet alkotnak. A közös érdekeket erősítik az olyan új kihívások, mint a terrorizmus elleni harc, a migráció vagy a fegyver- és drogkereskedelem megállítása. Nem beszélve az immár minden tekintetben látványos kínai terjeszkedésről. E kihívások felől nézve e régiót, egyértelmű, hogy ma Oroszország a keresztény civilizáció délkeleti védőbástyája. Ennél is világosabban köti össze Oroszországot és az Európai Uniót a kölcsönös energiafüggőség. Míg ugyanis az Európa gázimportjának kétharmada Oroszországból származik, Moszkva számára egy ideig mindenképpen kizárólagos piacot jelentenek ezek az országok. Éppen ezért igyekszik a Kreml mind rugalmasabbá tenni energetikai politikáját, északi és déli alternatív szállítási útvonalakkal erősíteni a biztonságot. Arról persze kevésbé tehet Moszkva, hogy az Európai Unió e téren megosztott, képtelen egységesen fellépni. Európának minden tekintetben ki kell alakítania keleti – ebben Oroszország-politikájának – koncepcióját, s ha megragad az egysíkú demokráciabírálatnál – amely mellesleg a török uniós tagság kilátásba helyezésével nem is nagyon hiteles –, akkor tévúton járva szem elől téveszti valódi érdekeit. Mindezek átgondolását segítheti a mostani csúcs is, ahol az ideológiai előkészítés ellenére a nyílt színen legalábbis minden bizonnyal a pragmatikus megközelítés lesz majd a jellemző. Már csak azért is, mert valójában mindenki látja, hogy Oroszország végleg visszatért a nemzetközi nagypolitika porondjára.