Tehenek és emberek

Demszky Gábor főpolgármester ismét azt akarja elhitetni velünk, hogy mucsaiak vagyunk. Szerinte ugyanis a világ összes nagyvárosában derűs érdeklődéssel fogadták eddig azt az installációt, amely több tucat, esetenként több száz festett műanyag tehenet szabadított a világvárosokra. Ez alól csak mi, magyarok, unintelligens budapestiek lennénk kivételek, akik ahelyett, hogy megbecsülnék városvezetőnk törekvését, miszerint a műanyag bocik behívása révén emelje e világvárosok sorába Budapestet, inkább mérgelődünk, törünk-zúzunk, és barbárok módjára átszállítjuk az egyik tehenet a liberálisok sátra elé.
Merthogy hétfőről keddre virradóra a fiatal építészekből álló Deminem csoport tagjai, megelégelve az análisan inzultált kék műanyag tehén látványát a bazilika előtt, „interaktív térkritikát gyakorolva”, csendben áthelyezték az alkotást Demszky pártjának cseppet sem nagyvárosias jurtája elé.
Az eset azonban, bárhogy próbálja is ezt elhallgatni a főpolgármester, egyáltalán nem egyedi. Hasonló „atrocitások” kísérték a Cowparade nevű szobortárlatot a világon majd mindenütt (hiszen ilyet már több mint 50 városban csodálhatott meg eddig a nagyérdemű). Svédországban például a magukat Stockholmi Militáns Graffitiművészeknek nevező társaság álarcos tagjai ejtettek túszul egy ilyen tehenet, és fúrókkal felszerelkezve követelték: hivatalosan nyilvánítsák ki a szervezők, hogy a színesre mázolt plasztik böcce „nem művészet”, különben elpusztítják a szobrot. Prágában a tehéninvázió némi politikai felhangot kapott, miután az egyik utcába szovjet tankot mintázó tehén került: az 1968 örökségére érzékeny városban az alkotást helyi diákok nemes egyszerűséggel a legközelebbi szökőkútba borították. Következett a budapesti happening, amely – belátható – a tiltakozásnak igen szerény és visszafogott módjával élt. Meglepő ezek után a liberális média reakciója, amely vandalizmusról beszél, és jó előre elkönyvelte, hogy a tehén elszállítói vallási türelmetlenségtől és politikai meggyőződésüktől indíttatva cselekedtek.
Pedig egyre nyilvánvalóbb, nem ez, illetve nem egészen ez volt a helyzet. Paul Johnson konzervatív brit történész néhány éve terjedelmes művészettörténettel lepte meg olvasóit, amely kicsit másként közelítette meg e több ezer éves kaland históriáját, mint a ma kánonként elfogadott kritikai szemlélet. Nincs itt hely kifejteni a több mint ezer oldalas könyv lényegét, elég talán, ha Johnson a XX. századi művészettel kapcsolatos egyik érdekes megállapítását idézzük. A gondolkodó szerint Picassótól kezdve nyer teljes létjogosultságot az a művészeti forma, amelyet Johnson „divatművészetként” határoz meg, szemben a szépművészettel. Johnson azt állítja: a divatművészetben az újdonság és a mesterségbeli tudás egyensúlya felborul ez előbbi javára: az újítás, az invenció válik elsődlegessé, ami önmagában egyáltalán nem értéktelen, de mindenképpen másfajta értéket teremt. Ezzel együtt az állandó megújulás szükségességét, ami végső soron azt eredményezi, hogy nehezen születnek a történelmi kor kontextusát meghaladó, avagy túlélő alkotások. Ez a felosztás azért elegáns, mert nem tagadja meg a „művészet” szó használatának létjogosultságát az ötletre építő alkotásoktól: nem azt mondja, hogy mindez „nem művészet” (ahogy a svéd csoport követelte volt), csupán annyit, hogy ez „nem szépművészet”.
Látnunk kell, hogy a modern nyugati gondolkodásban egyre inkább érezhető az az ellenlökés, ami a XX. század megannyi izmusával szemben valamiféle visszatérést, az új, a provokációra építő alkotások helyett ismét a szépművészet előtérbe helyezését követeli. Ezeknek a szellemi áramlatoknak a tagadása történik, ha a Deminem csoport akcióját pusztán politikai-vallási akcióként próbáljuk meg értelmezni. Ennél ugyanis sokkal többről van szó: maguk a performance kiötlői és „előadói” is határozottan tiltakoztak, hogy cselekedetüket ebben a kontextusban értelmezzük. A csoport Magyar Nemzetnek nyilatkozó tagja egyenesen azt állította: semmi bajuk magával a Cowparade-dal, sőt láttak véleményük szerint ötletes alkotásokat is. Ugyanakkor erősen megkérdőjelezik, hogy a mai ember a művészettől legfőképpen a provokációt várná el.
Ha az eseményekre így tekintünk, rögtön szembetűnik annak a törekvésnek az álságossága, amely az eseményt igyekszik a napi politika szintjén meghatározni. Az nem tagadható, hogy a bazilika előtt felállított tehén ügyének vannak ilyen felhangjai. Az is világos, hogy a kérdéses teret szakrálisként megélő vallásközösség tagjai erősen sérelmezték az ebbe a térbe való provokatív behatolást. Ugyanakkor a Deminem akciója mindezeken túlmutat. Az a tény, hogy Demszky Gábor főpolgármester a tehénelszállítás másnapján erős politikai üzenetet fogalmazott meg az akcióval kapcsolatosan, viszont azt sejteti: nem az akciócsoport, hanem a liberális városvezetés képtelen meghaladni az ügy politikai kereteit. Hogy úgy mondjam: maguk igazolták azt a korábban csak kávéházakban és sörözőkben terjedő feltételezést, miszerint a szobor elhelyezését a városvezetés politikai üzenetnek szánta. Hiszen láthatólag az egész eseménysor értelmezése kapcsán nem voltak képesek ettől az előítéletüktől elszakadni. Pedig a Cowparade nemzetközi botránysorozatából felsorolt események jól mutatják: a tiltakozás okai összetettek és számosak. Avagy a svéd graffiticsoport happeningjét is a katolikus egyház rovására írnák Demszkyék?
A másik önellentmondás maguknak a szervezőknek a felháborodása: a Cowparade ugyanis nehezen értelmezhető a performance aktusa nélkül, így körülményes magyarázatot találni arra, milyen alapon bírálnak egy erre szintén performance keretében adott állásfoglalást. (Természetesen a tehén megrongálása jogosan háborította fel az alkotókat, ez ügyben azonban le kell szögeznünk: nem a Deminem csoport követte el ezt az atrocitást, elmondásuk szerint a vandalizmus nem volt céljuk, hiszen ez az akció üzenetével ellentétes lett volna.) Érthető a zavar, hiszen ez idáig a sajtójelentések arról tudósítottak, hogy a budapestieknek mennyire tetszenek a tehenek – jóllehet az erről szóló tudósításokban erre semmiféle felmérést nem idéztek.
Merthogy nincs ilyen felmérés. És mert láthatólag a budapestiek egy része ízlésterrornak éli meg a köztereken feltűnő tehéncsordát. Amolyan mucsaiságnak a polgári miliőben. A városvezetés korlátolt reakciójának persze a kultúrháború szításán túl van egy sokkal kézzelfoghatóbb politikai aktualitása. Ez pedig az őszi helyhatósági választás, ahol Demszky Gábor ismét szeretné megméretni magát. Kétségbeesett törekvéseket látunk arra, hogy a megfáradt városvezető a „sokszínű” Budapest atyjaként pozicionálja magát erre a választásra (segéderői például kihívóját, Tarlós Istvánt máris a Sziget-fesztivál körüli bonyodalmak ügyében próbálják sarokba szorítani).
Demszky kampánystábja azonban igen veszélyes vizekre evez ezzel: ahogy egyre többeknek van elegük a provokatív céllal (és gyakran közpénzből) megvalósuló műalkotásokból, egyre több budapesti érzi úgy: Demszky tizenhat esztendős regnálása önmagában is provokáció. Provokáció az élhető főváros ellen, a normális életvezetést lehetővé tevő, rendezett, polgári viszonyok ellenében. Márpedig olyan helyzetben, amelyben általános benyomássá vált az az érzület, hogy Budapesten káosz uralkodik, igencsak erős ellenfél az, aki a rend üzenetével fog kampányába belekezdeni.
Demszky Gáborék, úgy tűnik, vesztüket érzik, de nem előre menekülnek: a Cowparade-ügy átpolitizálásával ismét rossz lóra, akarom mondani: rossz tehénre tettek.