Tolna – szőlőhegyek, újjászülető borházak

E napokban, július elején került sor a XXXIV. Honismereti Akadémia tanácskozására, ezúttal Szekszárdon, s a Honismeret című folyóirat is a tolnai táj kulturális életének és emlékeinek szentelte ez alkalomból legújabb számát. E táj adta többek között a színművész Hegedűs Gyulát, a költő Babits Mihályt és Illyés Gyulát, de Mészöly Miklóst és Baka Istvánt is, akik sosem feledték, honnan jöttek.
Kocsis Imre Antal, Szekszárd városának polgármestere hangulatos képet fest a település hosszú múltjáról, amelybe belefér a „Duna különböző mellékágainak vonalát észlelő ősember” éppúgy, mint az apátság szakrális épülete, a hajdan a városon átvonuló jeruzsálemi zarándokok, a latin eredetű szőlő- és borkultúra, a török hódoltság után itt megtelepülő svábok s a mai élet színei és gondjai. Itt élt az első magyar gyerekkönyvet író Bezerédj Amália, akinek Hidja-pusztai kúriáját „1945 nyarán a lakosság kifosztotta, s a gondosan gyűjtött és megőrzött könyvtárat is megsemmisítették. Később megkísérelték, hogy öszszeszedjék a széthordott berendezési tárgyakat, műkincseket, nem sok sikerrel”. Ez is történelem, a történelem fekete árnyéka, ahogy történelem immár a valahai lóvásárok mozgalmas képe is lármás zenebonájával, lacikonyháival és alkalmi sátraival. Ugyanúgy a múlt emléke az alsó-rácegrespusztai iskola és Apponyi Albert lengyeli kastélya. Ám szerencsére nemcsak múlt, hanem jelen, sőt jövő is a táj büszkesége, a szekszárdi (ha úgy tetszik: tolnai) borvidék, amelynek történetét Töttös Gábor ismerteti, végigkalauzolva az érdeklődőt a helyi avar temetőktől (amelyekben a férfiak mellé eltemetett kulacsokat is találtak) I. Béla királyunkig, aki a helyi apátság megalapításakor három szőlőbirtokot (Csint, Bikát és Fövestelket) adományozott a szerzeteseknek, aztán az itt szőlőbirtokkal büszkélkedő Vitéz Jánostól a török világutazó Evlia Cselebiig, aki feljegyezte: „a külváros mögött levő halmokon és hegyeken mind rózsaligetes szőlők és kertek találhatók”. De megkóstolta a helyi nedűt az itt koncertező Liszt Ferenc is, aki barátja, Auguszt Antal pincevendége volt, és holta napjáig emlegette az itteni borokat. Később, a téeszidőszakban emlék volt már csak az, amit Babits feljegyzett: „Csöndes a tanya, nincs dolog. / Szunnyad a must a csömögén, / s a pince tikkadt melegén / pihennek boldog óborok”, míg aztán a legutóbbi esztendőkben elszánt szőlészek és borászok láttak neki, hogy munkájuk nyomán újjászülessenek a régi szőlőhegyek, kidőlt-bedőlt pincék és ódon borházak.