Kiből lesz az olvasó? – tette fel címében a kérdést egy most megjelent könyv (Animus Kiadó, 2006), amely a legfrissebb adatok tükrében próbált választ adni arra, miért csökken a könyvet olvasó emberek száma Magyarországon. Lapunk vitára invitálta a kötetet megjelentető kiadó vezetőjét, Balázs Istvánt, valamint Békés Pál írót, Boldizsár Ildikó mesekutatót, Gombos Péter irodalomtudóst és Nagy Attila olvasáskutatót.
Leginkább az egyre riasztóbb adatok adnak aktualitást a témának. A Központi Statisztikai Hivatal felmérése szerint 1977 és 2000 között az értelmiségiek naponta könyvolvasásra fordított perceinek száma 31-ről 20-ra, a szakmunkásoknál 14-ről 5-re, a segédmunkásoknál 9-ről 5-re, a mezőgazdasági fizikai dolgozóknál pedig 6 percről 2-re csökkent. Nagy Attila olvasáskutató ennél frissebb adatokat idéz, amelyek azt mutatják, hogy az elmúlt esztendőkben sem fordult meg ez az irány. Beszélgetésünkön döbbenetesnek tartotta, hogy az utóbbi öt évben nyolc százalékkal csökkent a könyvolvasók aránya a 18 év felettiek körében. Négy évtizede még a felnőtt népesség hatvan százaléka, tehát a többség könyvolvasó volt, vagyis saját bevallása szerint évente legalább egy könyvet elolvasott. A legutóbbi vizsgálat szerint (2005-ös adat) az arány megfordult, ma már 60 százalék egy könyvet sem olvas el 12 hónap alatt!
– Közös a felelősségünk abban, hogy az olvasás újra a kisebbség kiváltsága lett – mondta az olvasáskutató, aki rámutatott: a képzettség, a tanulékonyság hiánya miatt egyre több területen kerülnek hátrányba a nem olvasók. A társadalom egyes rétegei már nem csupán jövedelmi és egészségügyi helyzetük, állapotuk tekintetében távolodnak egymástól, hanem a kulturális javak ismerete, elérhetősége, élvezhetősége, az életet segítő ereje szempontjából is mélyül a szakadék. A kutató szerint ezek az adatok e mostani diskurzust is kérdésessé teszik: van-e értelme az ilyen fórumoknak, például az augusztusban Budapesten huszonegyedszer megrendezendő olvasási világkongresszusnak? Vagy hiába minden erőfeszítés, úgyis a családban dől el minden?
Boldizsár Ildikó mesekutató szerint ugyanakkor ahhoz, hogy olvasó legyen belőlünk, nem feltétlenül kell olyan családba születni, ahol olvasó emberek élnek.
– Én sem olyan családban nőttem föl, ahol olvastak volna az emberek, sőt még könyv sem volt a polcokon. Mégis itt vagyok, mert szenvedélyesen izgatott a világ, és nem tudtak válaszolni a kérdéseimre a körülöttem élő felnőttek. Muszáj volt a könyvekhez nyúlnom.
Az Animus Kiadó vezetője, Balázs István a beszélgetés elején kifejtette, hogy a mai gyerekek olvasási, írási és beszédbeli nehézségeit nem családi környezetük, hanem részben az iskola okozza. Balázs az olvasás oktatásában a verbalitás, a történetmesélés elsajátításának fontosságát hangyúlyozta: az összefüggő történetek vissza-, illetve elmondása, netán alkotása a gyerekeknél az olvasás előszobáját jelenthetik. Szerinte az írás, a beszéd, a gondolkodás valójában ugyanazon képességköteg más megnyilvánulási formáit jelentik. Pedagógiai abszurdum tehát olvasásfejlesztés címén egyidejűleg betiltani az írást és a beszédet.
– A „húzd alá, kösd össze, karikázd be a helyes választ, a megfelelő szavakat a munkafüzetekben!” utasítás nagyon kényelmes a pedagógus számára, hiszen 30 gyerek némán dolgozik egyszerre, közben a tanár akár mobilozhat is egyet… – mondta a kiadó vezetője.
Ám a hangos beszéd, a mondatokká formált – hangos vagy írott – válasz, a hallottak, olvasottak megvitatása, a hangos, jól artikulált olvasás sokkal hatékonyabban fejleszt, mint a munkafüzetek feladatainak tömege.
Békés Pál író megemlítette, hogy általános iskolás korában még volt olyan óra, hogy „beszélgetés”.
– Én csak beszélgetésből voltam kitűnő. Szerintem a beszélgetés az olvasás előfutára. Jó, ha egy hat- vagy hétéves gyereket arra késztetünk, hogy mondjon el egy történetet az elejétől a végéig, ugyanis nem tud. Én sem értettem a gyerekeimet ennyi idős korukban, amikor elkezdték kedvenc filmjüket mesélni. A mondanivaló zavaros hablatyba fulladt. Nem lett belőle történet, merthogy a történetmesélés nem magától értetődő képesség. Azt gondolom, abban, hogy én olvasóvá váltam, nagy szerepe volt ezeknek a beszélgetős óráknak.
Nagy Attila ehhez hozzáfűzte: szerinte az óvodás gyereket is a beszédaktus indítja el a mese világába. Boldizsár Ildikó legkisebb, négyéves gyermekével példázta az olvasásnak ezt az előszobáját.
– Ő még nem olvas ugyan, de biztos vagyok benne, hogy fog. Azért vagyok biztos benne, mert sok mesét hallgat, és a múltkor azzal fordult hozzám, hogy meséljek. Mit meséljek? Kérdeztem. Hát mesélj a hangyáról, aki elveszítette a labdáját, és elment a katicabogárhoz, aki nem adott neki, és ezért közösen elmentek egy tópartra, és ott nagyon jót játszottak, mert találtak egy királylányt. De Vilmos, kiáltottam föl, hiszen te elmesélted a mesét! De mami, ez csak a címe volt!
És mi lett a sorsa a beszélgetős óráknak? Ma irodalomórának nevezzük ezeket a foglalkozásokat.
Békés Pál író az olvasáskutató által közölt adatokra reflektálva elmondta, mindenki tudja, hogy nagy a baj.
– A Nagy Könyv első futama zajlott, amikor megkérdezte tőlem egy híres újságíró, mit gondolok arról, hogy így leszerepeltünk – emlékezett. – Egy másik médiaszemélyiség meg arra volt kíváncsi, hogyan vélekedem arról, hogy mi, magyarok ilyen szörnyű bizonyítványt állítottunk ki magunkról. Elképesztőnek tartották, hogy a 12 legnépszerűbb regény fele gyerek- és ifjúsági könyv volt. Tehát olyasmi, amit természetesnek és örvendetesnek látok.
Tény, hogy huszonhét gyerekkönyv került be a Nagy Könyvbe Magyarországon. (Angliában negyvenkettő.) Ha levonjuk a kötelező olvasmányokat, marad kettő. A beszélgetésen általános volt a vélekedés, hogy a gyerekekkel való foglalkozást Magyarországon – legyen az gyerekszínház vagy gyerekkönyvkiadás – a többség lenézi. Gombos Péter irodalomtörténészt, gyerekirodalom-kutatót például az döbbentette meg, hogy egy filozófus, aki magyar és külföldi egyetemeken tanít, egy televíziós műsorban közölte a Nagy Könyv kapcsán, hogy nem ismeri az Abigélt.
A nemrégiben lezajlott bolognai gyerekkönyvvásáron azonban szembetűnő volt, hogy a nálunk nyugatabbra élők milyen fontosnak tartják a gyerekirodalmat. Nem csoda, hiszen Olaszországban a legfrissebb adatok szerint a felnőtt népesség negyven százaléka könyvolvasó, míg húsz évvel ezelőtt csupán harminc százalék volt az. E pozitív változásnak oka lehet az is, hogy komolyabban veszik a gyerekeket, mint mi.
Gombos Péter szerint a gyerek olvasónak születik, aztán beíratjuk az iskolába, és leszokik az olvasásról még azelőtt, hogy olvasóvá vált volna. Gombos szerint a legtöbbet a tanító árt például azzal, hogy olyan könyvet ad a gyerek kezébe, ami nem érdekli őt, nem köti le a figyelmét.
– Ötven éve ugyanazokat a könyveket olvastatjuk a gyerekekkel. Ezek remek könyvek persze, csak az a generáció, amely most olvassa őket, más, mint a korábbiak. Sajnos ma már nem lehet egy harmadikos gyereket a Tüskevárral olvasóvá nevelni.
Hogy miért nem a Tüskevár vagy a Kincskereső kisködmön? Nem csupán a könyvek „aktualitása” miatt. Például a Kincskereső kisködmönben az átlagos mondathosszúság 11 és fél szó, a Vörös és feketében 10,2, míg Lázár Ervinnél 5,5. Márpedig az olvasás kalandjába vágó gyerekek számára fontos a mondathosszúság. Gombos Péter szerint A kétbalkezes varázslóval kellene kezdeni. A lányoknak a Laurát adná, a fiúknak a Davidet, a bandaregényt. A hiperaktív rossz gyerekkel a Bradleyt olvastatná, mert róla szól.
Mindent összegezve, a jelenlévők úgy vélték, százszor inkább mesélni kell a gyereknek, mint leültetni a tévé elé. A külső képalkotás ugyanis befolyásolja a belső képalkotást, amire nagy hatással van a televízió. Nemrég mérték fel a gyerekek tévénézési szokásait. Egy magyar gyerek átlagosan három óra ötven percet tévézik naponta, horvát társa százhúsz percet.
Ezt az információt is emészthetjük egy kicsit.
origo.hu
Özvegyi nyugdíj? – ősztől jönnek a változások!
