Vége a futballnak?

Jezovics nyolcéves volt, rohant az előtte pergő labdával a Rákos-patak menti réten és bele, bele, bele a világba, rohant vele a fűszálak végtelenségéig… Aztán elterült. Hegedüs Vili terítette le, hetven év fölött is láthatóan a bal sípcsont keresztforradásában jajdul föl az emlék a fejében – mélylila vonal a soha nem múló futásban.
Hol van már szegény Hegedüs Vili a nagy marha testével, és hol az a fészer, amely a kaput képezte a kis Jezovics udvarában, ahol ő volt a világmegváltó kapus, szállt, szállt, szállt a föld felett, hogy egyetlen ujjal a fészer tetejére nyomja-pöckölje a bombagólt? Isten legyen irgalmas hozzánk!
Jezovics imádta a futballt, a láblabdát – irtózott mindig a „labdarúgás” kifejezéstől, ma is marhaságnak tartja, akkor már a foci is jobb, ez a becéző semmi kifejezi a játékot, amiért a futballt föltalálták. Mit föltalálták? Egyszer, ősrégen bizonyára egy kavicsot rugdostak az ősgyerekek, és gurigázták maguk előtt, amíg egy bokorzugba be nem pöckölték.
De hát maga a labda! A bűvöletes, a parancsoló!
Valószínűleg két dolog teszi a futballt halhatatlanná:
1. A labda
2. meg az, hogy nem a megfelelő végtaggal játszszák.
Ki látott még ilyet? Ilyenkor persze kiderül, menynyire majmok vagyunk. Hogy az alsó végtagunk mennyire azonos a felsővel, a fákon való himbálódzásnál, kapaszkodásnál van olyan fontos az alsó, mint a felső. Majmok vagyunk. A pazar futballdreszszekben majmok futkároznak. Ezért elemi, ezért kápráztató. Játék.
Gondolni való, a majmok hamar rájöttek, hogy az emberi tevékenység legmagasabb formája a játék. Nem a munka. Kutya fülét! Ha a munka lett volna, akkor nem a majom, hanem a nagy munkabírók, az igavonók lettek volna kiválasztva, hogy emberré legyenek, mint a medvék, lovak, fahúzók. Vagy a nagy okosok, a rafkók, eszesek, szuperintellektuel állatok, a disznók a maguk legmagasabb intelligenciakoefficiensével, vagy akár a delfinek, a számolóművészek, vízi einsteinok. Kutya füle. A majmok lettek az emberek, a játékmesterek, hiszen az ember homo ludens lett végül, így öli, öleli, szereti, gyilkolja, segíti, szánja, óvja, mimikálja egymást.
Na mármost, ennek csodálatos játéka a futball. Maga a labda. Mindenekfölött!
A labda önálló személy. Ő játszik. Nem mi játszunk! Hohó! Ő irányít, ő lebben, dobban, ugrik, száll, reszket, ível, pánikol, lélegzik, perdül – kérem, a labda önálló személy! Ha nem tetszene tudni. Magánvalóság.
Hogyan írja gyönyörű versében Rilke, a világköltő?

„A labda
Te Gömbölyű, mely két kéz melegét
továbbadod röpülve untalan,
mint a sajátod; az suhant beléd,
mi illanó s a tárgyba súlytalan,

mi nem dolog, de már elég dolog,
hogy innen, a formákba öltözött
földből a testbe át nem párolog,
te röpülés és leesés között
még tétovázó, ami hogyha száll,
mint hogyha vinné ernyedetlenül
föl a dobást – s ha hullik és ha áll,
a játszóknak helyet mutat felül,

s egyszerre ő lesz a csoport urává,
mely átalakul új táncfigurává,
majd várva, vágyva olthatatlanul
a röpte hirtelen elül
s magas kezek mély csészéjébe hull.”

Uraim, a labda játszik velünk! Mint önálló jogi személy, élőlény, eleven test, égi lényeg.
Ő az Isten. A labda. Mi csak dédelgetjük, imádjuk, hűtjük, fűtjük, makerázzuk, s gooól!
Nos, ez a lényeg.
Nincs mese.
S itt a bibi. Ezen a világbajnokságon, uraim, a labda, az isten-labda, a labda istene nem élt. Tessék tudomásul venni.
Mert a labdajáték mindent kifejez. Az élet értelmét. Az élet szimbólumát. Merre-meddig-hováját, a kislányok bokáját, a szerelmet, a futást, a titkolást, a cseleket, a röpülést, az ellenállhatatlan levegőt, a füvek rezdülését, a tüdőt, a vért, az agyat, a vérkeringésben oldódó izgalmat és… a pályán kirajzolódik a nagy összefüggés!
Mint élő biliárdgolyókon a biliárdjáték, ahogy surran, átalakul, „a csoport urává”, istenné, bűvöletes éteri permetté – nos, ez a futball.
Ezt ölték meg ezen a világbajnokságon.
Nem az, hogy Zinedine Zidane belefejelt az olasz mellkasába, mert az leterroristázta vagy lekurvázta a húgát, hanem hogy ezt a szent játékot nem játszották, haraptak, fölmarták a hatalmas pénzeket, színészkedtek, affektáltak, csaltak, belerondítottak a futásba – hanem hogy nem játszottak!
A futball abból áll, hogy a labda az istene. Amiből gól lesz, üvöltő vagy csöndes, fejes gól vagy ágyúlöket, csavar vagy perdítés, de a kapuba megy a labda. Uraim, a futball ebből áll. Mikor magam a válogatott pszichológusa voltam egy rövid időre az 1990-es évek közepén, csak annyit mondtam: gól. Ez a cél, erre van a házasságod, a kártyapartid, az angolnyelv-tanulásod. Nem igaz, Kovács Kálmán, te voltál csatár? Nem igaz, Urbán Flóri, ti azért még tudtatok játszani – gólt rúgni! Nem védekezni. Az a győzelem, lehet, de a gól a játék.
Eggyé lenni a labdával… Hidegkuti, a drága társ odaszólt a Villamos-focipályán: „Tibor, labdával is fussanak… A labda a minden!”
Marx talán megjósolhatta volna: ennyi pénz csak futballkapitalizmust teremthet, amely után valami ázsiai vagy dél-amerikai vagy afrikai futballszocializmus kell hogy következzék. (Lehet, hogy még több pénzért?) De pénznek vége van.
Ez a világbajnokság megcáfolta a futball lényegét. Az ősemberek labdaéhségét, a kókuszdiót dobáló majmok örömét, a zseniális játékot, amelyet Isten néz valahonnan, hogy labdánkat visszadobja-e.
Még egyszer föllebeg a régi-régi labda
az égig, hol mereng a Játék Mestere
a felhőkapuban: elkapja, el ne kapja?
s mi szívszorongva várjuk, hogy visszadobja-e.