Víztorony a hegyen

A tiszta víz egyre nagyobb kincs. Nem kell messzire menni, mert Magyarországon számos olyan települést ismerünk, ahol különféle anyagok, vegyületek – például az arzén, a nitrát – fertőzik a vizet. Buda svábhegyi része viszont szerencsés, mert tele van kutakkal, természetes forrásokkal. A Normafa előtti Eötvös úton az 1913-ban vasbetonból épült svábhegyi víztorony jelképe a környék friss ivóvízzel való ellátásának. Addig ugyanis a környék ellátását forrásokból, kutakból biztosították, mint például a Városkútból, a Béla király kútjából, a Csermely vagy a Disznófő forrásból. Ellentmondásnak tűnhet, hogy miközben már a XV. században, majd később 1686-tól, a törökök kiűzése után újraépítve fa-, agyag- és kővezetékek szállították a Sváb-hegyről a forrásvizet a budai Várba, addig a svábhegyi telep vízellátásának átfogó tervére 1879-ig kellett várni. Ugyanis a főváros képviselő-testülete ekkor határozta el a budai, jobb parti területek önálló és végleges vízművel való ellátását. Wein János igazgatót bízták meg a budai hegyvidéket is érintő terv kidolgozásával.
Siklóssy László Svábhegy című könyvéből tudjuk, hogy a hegyvidéken átemelőtelepeket építettek a hozzájuk tartozó kutakkal és csőhálózatokkal együtt. Így már a millenniumi ünnepségekre, 1896-ra csaknem elkészült a budai hegyvidék vízellátása. Salamin András írja a Buda-hegyvidéki vasutak könyvében, hogy a 200 köbméteres víztorony – hasonlóan a margitszigeti, ma már üzemen kívüli, ipari műemléknek nyilvánított víztoronyhoz – a korai vasbeton szerkezetű építmények első szép példái közé tartozik. Mindkét tornyot Zielinsky Szilárd műegyetemi tanár tervezte, aki szoros kapcsolatban állt Francois Hennebique francia mérnökkel, az 1990-es párizsi világkiállítás monolitikus vasbeton-építkezéseit szorgalmazó mérnökével. A kilencvenhárom esztendős víztorony még ma is működik, és friss vízzel látja el a Széchenyi-hegyet, Csillebércet és a János-hegy környékét. Földszintjén a nyomásfokozó gépház biztosítja, hogy az éltető víz a toronynál magasabb helyekre is eljusson. Lejjebb a sváb-hegyi felső medence, majd még lejjebb, a Diana úton a sváb-hegyi alsó medence is kiveszi részét a Svábhegy, a Kútvölgy, a Zugliget, a Hunyadorom és a Virányos vízellátásából. A környéken nyert víz sokkal tisztább, frissebb, mint bent, a városban – vélik a környéken lakók. A Diana úton már csupán egy nyugdíjas vízügyi szakember vigyázza a kutakat; panaszolta, hogy már csak néhányan vannak az értékes, csaknem százéves műtárgyak őrzésére, karbantartására. A hegyvidéki kutak működését mindössze nyolc ember felügyeli.
Úgy látszik, itt is napi gyakorlattá vált a leépítés. Pedig az elődeink által létrehozott vízrendszerre érdemes lenne nagyobb gondot fordítani. A víz természetét mintha kevésbé ismernék, vagy nem akarják ismerni a jelenlegi „szakemberek”: különben nem aszfaltozták volna le a Csermely utat, ahol szabadon csordogált a friss forrás, nem töltötték volna fel a Zalai út árkát, ahol a nagy esőzéskor akadály nélkül elfolyt a víz. Vagy nem épültek volna rá a Diós-árok hatalmas vízelvezető mélyedésére lakóházak, lakóparkok. Ezt a természet egyszer még számon kéri. Mindenesetre a több mint száz éve épült budai hegyvidéki vízellátó rendszer működik, kisebb hibákkal, hanyagságokkal. Évek óta megoldatlan a Harangvölgyből a zugligeti iskoláig és végig a Zugligeti úton lezúduló víz, amit egy állandó rendszerességgel bekövetkező csőtörés okoz. Ilyenkor a buszvégállomáson térdig lehet gázolni a vízben, ami különösen a téli időszakban veszélyes. Érdemes lenne – túljutva a felelősségelhárító hatásköri vitákon – észrevenni, hogy az időnként akadálytalanul folydogáló patak is nagy kincs, amit végső soron az ott lakók fizetnek meg.