WC-kefe a focipályán

Nem könnyű a sportot kommentáló tévériporterek sorsa. Külön öröm a kritikusoknak, ha egész gyűjteményt állíthatnak össze az elektronikus média frontembereinek furcsa kiszólásaiból. „Valderama az ott elöl, aki úgy néz ki, mint egy WC-kefe!” Az arcokra valóban mosolyt csaló megállapítás klasszikus ranggal bír a verbális furcsaságok kollekciójában. Szerzője a vasárnap befejeződött labdarúgó-világbajnokság közvetítéseinek sikerembere, a közszolgálati ZFD futballcégére: Béla Réthy, a vb belföldi televíziós rekordját több mint 29 millió nézővel uraló német–olasz elődöntő kommentátora. A magyar gyökerekre utaló névvel szemben osztrák szülőhely, brazil általános iskola és német állampolgárság áll. Arra a kérdésre, hogy egy Magyarország–Németország találkozó előtt felhangzó himnuszok közül melyikre mondja azt, hogy „ez az enyém”, a válasz nem egyöntetű: „Már gyerekkoromban feltettem a kérdést, hová is tartozom tulajdonképpen. Családi gyökér Magyarországon, emocionális Brazíliában, szociális beilleszkedés itt, Németországban. Mindkét himnuszt azonos szimpátiával hallgatom.”
Az 1956-os forradalom kitörése után ötvenkét nappal látta meg Réthy Béla a napvilágot, de akkor már Bécsben. Édesanyja kilenc hónapos terhesen vállalta a menekülés rizikóit. Az osztrák fővárosból Sao Paulóba továbbutazó békéscsabai gyógyszerész családjában Béla gyerekfejjel szüleitől értesült a felkelés történetéről. A valóban drámai részletekkel csak legutóbb ismerkedett meg. „Pesten édesanyámmal együtt felkerestem a Terror Házát, és nagyon magával ragadott, amit ott láttam az Andrássy úton. Megértettem, hogy annak idején miért kellett innen elmenekülni. Az egész életem azért alakult úgy, ahogy alakult, mert a szüleim elhagyták az országot!”
A család 1968-ban visszaköltözött Németországba, Béla Wiesbadenben leérettségizett, majd beiratkozott a mainzi egyetemre. Az irodalmi, publicisztikai tanulmányok mellett – zsebpénzének növelése céljából – a ZDF archívumában dolgozott, majd onnan szerzett kapcsolatainak ügyes kiépítésével megindult a karrierlétrán. 1991-ben közvetített először egyenes adásban, a német–ír ifjúsági találkozóról. Pályafutásának csúcspontjai: 1996-os Eb-döntő (Németország–Cseh Köztársaság) a labdarúgás történetének első aranygóljával; 2002-es vb-döntő (Brazília–Németország); 2004-ben ismét Eb-finálé (Portugália–Görögország). Idei teljesítményét a müncheni Süddeutsche Zeitung így jellemezte: „Réthy nem törekszik olyan halhatatlanságra, mint az 1954-es világbajnokság rádióriportere, Herbert Zimmermann. Nem akar zseniális lenni, csak jó. Nem talk- vagy showmaster, hanem ténybeli, józan futballkritikus!” Ő maga így jellemzi stílusát: „A legfontosabb feltétel az, hogy nem én vagyok az esemény! A nézők az én segítségemmel élik át a stadion hangulatát. Igyekszem háttér-információkkal szolgálni, nem vagyok főszereplő, nem akarok előretolakodni!”
– Sokan a futballt ma a szórakoztatóipar egyik műfajának tekintik. Változik emiatt a kommentár stílusa is? – kérdezem.
– Bizonyosan, de én a lelkem mélyén igyekszem ez ellen védekezni! Így nem álltam át annak a szenzációs hangulatnak a hangvételére sem, amely az országot áthatotta. A közvélemény-kutató intézetek analízise szerint ezzel az első helyre kerültem a hazai vb-riporterek ranglistáján.
– Érzékenyen reagál a kritikákra?
– Nem. Különben ezt a munkát nem tudnám elvégezni. Vastag a bőröm! Az objektív feltételeknek, a tényeknek természetesen stimmelniük kell, a sportág ismerete előfeltétel. Ezen túlmenően minden ízlés dolga.
– A televíziós riporteri munka egyre több német fiatal szemében tűnik ideális foglalkozásnak, az „ifjú titánok” türelmetlenül várnak arra, hogy végre rájuk kerüljön a sor. Érzi ezt a nyomást?
– Kezdetben valóban kemény konkurenciaharc folyt, de most már nem. Ha valaki ugyanis a ZDF-nél felér egy bizonyos csúcsra, akkor a mi rendszerünk olyan stabil, hogy nyugton hagyják.
– Milyen a kapcsolata a játékosokkal, az edzőkkel, a funkcionáriusokkal? Tartja a három lépést?
– Öt lépést! Ismerjük és respektáljuk egymást, de privát meghívásokat soha nem fogadok el. A munkámon túl nem akarok kapcsolatokat kiépíteni. Nem jó mindig ugyanazzal a témával foglalkozni!
– A Bundesligában nagyon sok a külföldi játékos. Ezek sorában viszont elenyészően kevés a magyar labdarúgó (Szabics Imre, Lisztes Krisztián, Dárdai Pál), és végül egyikük sem jutott el olyan szintre, hogy egyöntetűen befutott embernek nevezhetné magát. A kapus Király Gábor volt az utolsó „menő”. Mi erre a magyarázat?
– Egyszerű a válasz: alacsony a magyar labdarúgás színvonala. Ebből adódik, hogy a magyar futballpiac után nincs érdeklődés! Mert hol is tűnnek fel játékosok? A nemzetközi találkozókon, válogatott meccseken. A románok két csapattal voltak az UEFA-kupa elődöntőjében, a cseh válogatott rendre a világ legjobbjai között szerepel. A magyarok nem mutatják magukat, 1986-ban voltak utoljára világbajnokságon. Húsz esztendeje nem történik semmi. Valószínűleg a struktúrák nem jók, lehet, hogy társadalompolitikai okok is szerepet játszanak. Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy soha nem szerepelt sok magyar a német labdarúgásban, de akikre emlékeznek a szurkolók, azok valóban klasszisok voltak, mint Sztáni István, Varga Zoltán, Détári Lajos.
– A magyar labdarúgás tehát az emlékeiben csupán nosztalgiát jelent?
– Teljes mértékben. Nagy szomorúságomra. Csalódva látom, hogy a klubcsapatok rendre kiesnek már a kontinentális tornák első fordulóiban. Ez nem vonzza a nyugatiak érdeklődését.
– Mi késztette ilyen körülmények között Lothar Matthäust arra, hogy elvállalja a szövetségi kapitányi tisztet?
– Jól érezte magát Budapesten – mondja nevetve Réthy, és hozzáteszi: – Mint edzőnek nincs renoméja. Ha ezzel a magyar válogatottal kijut a vb-re, akkor lovaggá ütötték volna. Ebben bízott.
– A világbajnokság hangulatát mindenki felső fokon dicséri, a találkozók színvonalát sokkal kevésbé.
– A labdarúgás nem lépett előre. A csapatok ezen a fokon annyira félnek egymástól, hogy a magukra vett taktikai kényszerzubbony elnyomja a játék szépségét. Jellemző a szituációra, hogy a német Klose mindössze öt találattal lett gólkirály.
– Mit jelent önnek az „új német nemzeti identitás” fogalma?
– Azt a meglepő érzést, hogy egyszerre mindenki szereti a németeket. Eddig ugyanis a világ fekete bárányának érezték magukat. A nemzeti szimbólumokkal ezúttal minden görcsösség nélkül léphettek fel. Ennek ugyanis semmi negatív háttere nem volt.
Az idén decemberben ötvenedik születésnapját ünneplő Béla Réthy – egy lány (Laura) és egy fiú (Paul) apja – bevallja, ismeretei szülei hazájáról mindössze Budapestre meg a Balatonra szorítkoznak. Ezen szeretne hamarosan változtatni: „Eltökélt szándékom, hogy belátható időn belül megismerkedjem a Tisza vidékével is.”