Az ötvenes években Iharosék világcsúcsjavító és a kis Kovács Zatopeket és Vlagyimir Kucot verő futásai több tízezres tömeg előtt történtek, nem is beszélve a budapesti (pl. a várbeli) motorversenyek, a Millenáris-pálya esti kerékpárversenyeinek vagy a Vajdahunyad várával a háttérben zajló hokimeccsek varázsáról. A lelátók éppúgy kifejezték a pillanatnyi szenvedélyek mozgását, mint a másutt egyébként kimondhatatlan gondolatok továbbélését, a hatalommal való szembeszegülést. Bár a közvélemény ma is úgy emlékszik vissza – s joggal – ezekre az évekre, hogy az élsportolók különleges bánásmódban részesültek, ám őket is éppúgy megfélemlítették és sakkban tartották, mint a kisembereket. A szocialista sport eme sötét oldalát vizsgálva fedeztem fel a nosztrai börtön irattárában Angyal Sándor történetét. Az 1952-ben a helsinki olimpiára készülő csapat egyik vezetőjének szomorú históriája előtt azonban vizsgáljuk meg alaposabban a hátteret: hogyan is nézett ki a pártállami sportélet?
A pártállami rend létrehozásával együtt járt a mezek színeváltozása. A játékos kénytelen volt hagyományos dressze színét felcserélni egy másikra, a drukker azonban kínosabb helyzetbe került: neki a világképét kellett volna megváltoztatnia. (Hogy aztán a Fradi-pályán játszó Postás zöld színei miatt is tomboljon örömében a franzstadti közönség, még ha saját csapatát kénytelen volt is piros-fehérben biztatni a kiesés elkerüléséért vívott harcban.) A foci igazi rajongójáról a hivatalos sportpropaganda azt hirdette, hogy „egyesülete határán kívül nincs számára élet. Ideje már, hogy megkezdődjön az egyesületi sovinizmus elleni harc.” (Kicsiben ez volt a nacionalizmus elleni harc folytatása.) A köz- és magánkézből az állam és a szakszervezetek kezébe átkerült klubok ezért hierarchikus rendet alkottak, a szovjet szakértők – így L. G. Nikonov – intenciói alapján: csúcsegyesület, önálló üzemi sportkör, szakmai ill. szakmaközi összevont sportegyesület. A többiek számára példaként felhozott Vasas felépítése eszerint elvben ilyen képet mutatott: csúcsegyesület volt a Budapesti Vasas, a Csepeli, a Diósgyőri és a Győri Vasas. A fővárosban egy-két patinás nagyüzemet (mint az akkor még különálló Ganz vagy a Mávag) önálló, a budai és pesti körzetek kisebb vállalatait pedig szakmai egyesületekbe próbálták terelni.
Tömegsportnak ott volt az MHK (a Munkára Harcra Kész mozgalom), az 1939-ben, a moszkvai tisztogatások csúcsán létrehozott szovjet GTO rossz s gyakran nevetséges mása, ahol nagyapák unokákkal vetekedve dobálták a szépen kifestett fa kézigránátokat. Nikonov elvtárs ki is jelentette, hogy az államilag dotált klubélet és az üzemi tömegsport közötti kapcsolat hazánkban sajnálatos módon formális maradt, holott náluk a GTO a „minőségi sport erőforrása” lett. (A Szovjetunióban valóban nem számított ritkaságnak szpartakiádok névtelen versenyzőjeként bekerülni egy csúcsegyesületbe vagy akár a válogatottkeretbe.)
Bástya elvtársak
Az 1950-es villámátigazolások során a Ferencvárosból lett ÉDOSZ-t, illetve jogutódját, a Kinizsit érte a legnagyobb veszteség. A tiltakozásokra Titkos Pál, a labdarúgó-szövetség elnöke csak annyit mondott, hogy „a labdarúgóház nem lesz többet Teleki tér”. (A Teleki volt a kor híres-hírhedt, mindent tudó fővárosi piaca.) A fegyveres testületeket szánták a labdarúgás legfontosabb bázisának: így született meg a Kispestből több fradistát átigazolva a Honvéd, és az Újpestből a Dózsa. A legcifrább utat az MTK, pontosabban a helyébe lépő Budapesti Textiles járta be. Mint a SZOT sportosztályának vezetője, Czeczey György – aki a labdarúgó-válogatott élére került Sebes Gusztávtól vette át a szakszervezeti sport irányítását – feljegyezte, „a Textiles Sport Egyesület élsportolóiból az ÁVH keretén belül minőségi sportegyesületet kívántak létrehozni. Ezt a kérdést Nagy Imre elvtárs, amikor Hegyi elvtárssal nála jártunk, még nem mint konkrétumot közölte velünk, hanem inkább csak felvetette. Maga Nagy Imre sem tartotta megfelelőnek…, tekintve a Textiles múltját, amely az MTK, majd a Hungária volt, és a sport iránt érdeklődők körében az összetétele miatt nem örvendett valami nagy népszerűségnek.” Sem Nagy Imre fenntartásai, sem a SZOT ódzkodása nem segített: Hidegkútiék csakhamar Bástya feliratú mezben futottak ki a gyepre a teljhatalmú Péter Gábor altábornagy csapataként. A Népsport így harangozta be őket: „Gondoljanak arra is a lelátók seregei, hogy a demokrácia kemény ökle éberen vigyáz azokra az eredményekre, amelyeket a felszabadulás után elértünk”, s ezért „fogadják szeretettel” a Bástya játékosait. (Milyen furcsa is lett volna, ha a lelátón felharsan, hogy: Ria, ria, Hungária!)
Összeesküvés a Gizi kocsmában
Erről a szeretetről, pontosabban az ellenkezőjéről elég sok letartóztatás tanúskodott, s bár a Bástya vörös mezét hír és győzelem övezte, kevesen buzdították a csapatot magukat rekedtre üvöltve, vereségét pedig a lelátók népe szimbolikus vereségként értékelte. Tóth József, a Honvéd egykori hatszoros bajnok kosarasa mesélte a következő adomát: amikor az ávósok Andrássy út 60. alól verbuvált kosárlabdacsapata a Mávag ellen játszott, egy mávagos fault után a nemzeti sportcsarnok közönségéből valaki sztentori hangon beüvöltött a sértettnek: Klöpfler, most tartóztasd le!
Nemcsak nézőket, labdarúgókat is letartóztattak néha, mondhatni Péter Gábor és Farkas Mihály hadseregnagyok statisztikai mintavételei ha nem is egészen tudományos alapon, de a játék egész világára kiterjedtek. Az ötvenes évek híres Aranycsapata létre sem jöhetett volna a csepeli Gizi kocsmában folyó összeesküvés felgöngyölítése nélkül. Miután Kubala László és Marik György, a Kádár János pártolta Vasas két válogatottja s az akkor még az élvonalhoz tartozó Elektromos négy focistája disszidált, a Gizinél összegyűlt „tizenkilencek” is elhatározták, hogy Itáliában próbálnak szerencsét. A szocializmus igazi történetét sohasem fogjuk megismerni: az nem annyira az iratokban és a visszaemlékezésekben rejlik, hanem azokban a sorsdöntő telefonbeszélgetésekben, amelyek tartalma úgy röppent el, mintha tapintatosan hullott volna le az égből, s az informátor s informált egyaránt szégyellte volna létezését. Valaki egy-két fröccs után sóhajtva feltárcsázta az ÁVH bűvös 121-710-es telefonszámát, s ettől kezdve a kocsma látogatóinak minden lépését figyelték. Sebes Gusztáv azután kasztokra szabdalta a tizenkilenceket, s a számára legfontosabb futballistákat ettől kezdve a markában tartotta. De mivel az ÁVH ragaszkodott a formaságokhoz, figyelmeztetésül a többiek számára négyen – Lóránt, Egresi, Kéri és Mészáros – a kistarcsai internálótáborba kerültek, ahol a smasszerekkel együtt rúghatták a bőrt az április 4-i ünnepi tornán. Az 1949. április 10-i, prágai csúfos 5-2-es vereség hozta meg aztán a szabadulást számukra: Sebesnek mégiscsak kellett középhátvédnek Lóránt Gyula. Míg Lóránt a verés következtében kiesett fogát bearanyoztatva kabalaként hordta a kulcstartóján, Szűcs Sándor, a Dózsa ugyancsak válogatott középhátvédje disszidálási kísérletért kötelet kapott a katonai bíróságtól. Semmiféle könyörgés nem segített: a frissen hozott 1950. évi 26. sz. törvényerejű rendelet alapján – amely a fegyverrel történt szökési kísérletet halállal büntette – 1951 nyarán kivégezték. (Társa, az énekesnő Kovács Erzsi a kalocsai női börtön foglya lett.)
A sportéletben dúló pozícióharcban – a labdarúgók akár 20–25 ezer forintot is értek a nagy villámátigazolás során – a párt nagyjai, de a sporttal foglalkozó középkáderek is óriási pénzek felett rendelkeztek: a bányászegyesületek 20–22 ezer, a pesti szakszervezeti csúcsegyesületek pedig 30 ezer forint fizetéssel dotálták edzőiket (a kisember 4–600 forintot keresett akkor havonta). Farkas Mihály honvédelmi miniszter a sportra is rátette a kezét: úgy járt ki Tatára a sportolók közé, ahogy egykor Néró császár látogatta kedvenc cirkuszi kocsihajtóit. Az intrika is virágzott a tatai berkekben, s minden bizonnyal így került reflektorfénybe a jól ismert sportvezető, Angyal Sándor.
Angyal a háborús években Észak-Magyarország sportéletét szervezte, s tehetsége révén – noha csak cipészsegéd volt – elnyerte az állam és a nagy sportmecénások kegyét. (Még ifj. Horthy István kormányzóhelyettes, a magyar sport szenvedélyes támogatója is felfigyelt a lelkes munkásemberre, aki akár Mándy Iván regényhőse is lehetett volna.) Tehetségek egész sorát indította el a világhír felé 1945 után is, része volt az olimpiai csapat londoni győzelmében. Amikor viszont a párt meghirdette a sztárkultusz elleni harcot – ez éppoly blöff volt persze, mint a bürokrácia elleni harc –, a sportolók érdekeiért rendszeresen kiálló Angyalban találták meg a bűnbakot. A helsinki olimpia előkészületei során, mintegy okulásképp az olimpikonoknak, az ÁVH letartóztatta, s koholt népellenes és háborús bűnökért több mint öt évet kapott. Márianosztrára, a politikaiak akkor hírhedt börtönébe került. Amikor harmadolni lehetett volna büntetését, a Rákosi kedvenceként ismert Keresztes ezredes vezette nosztrai börtöntanács nem javasolta szabadlábra helyezését. A Nagy Imre-i olvadás azonban felbátorította barátait, s élsportolóink kegyelmi kérvényt adtak be Gerő Ernő belügyminiszterhez 1954 áprilisában, hogy bocsássák szabadon:
„Bátorkodunk számára kegyelmet kérni azért, mert mi Angyal Sándort a népi demokráciához őszintén hű embernek ismerjük, aki lelkesen, fáradságot nem ismerve, önfeláldozóan igyekezett a magyar demokratikus sport alapjait lerakni, majd kiépíteni.
Sokan közülünk, olimpiai bajnokok, világbajnokok, élsportolók, sportvezetők Angyal Sándornak köszönhetjük eredményeinket, mert ő felkarolt, buzdított, támogatott bennünket, és a legnagyobb áldozatot is hajlandó volt meghozni, ha arról volt szó, hogy népi demokráciánk sportja számára újabb és újabb dicsőséget szerezzünk.” S jön a kötelező, de ravaszul elhelyezett „vörös farok”: „Angyal Sándor a tömegsportban, az MHK-ban országos viszonylatban is az élen járt, az MHK-n keresztül igen sok sporttehetséget fedezett fel és hozott felszínre.”
A kegyelmi kérvényt Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, Lóránt Gyula, Grosics Gyula (ő csak egy napig lesz az ÁVH foglya), Budai László, Kalmár Jenő, a 25 éve labdarúgóedző Opata Zoltán, Papp László (az akkor kétszeres olimpiai bajnok felesége nosztrai lány volt), Juhász László, Plachi Mátyás, Horváth István, Kárpáti József, Varga József, Fazekas István, Adler Zsigmond és két edzőtársa, Kéri Béla és Kovács Károly, Farkas Gizi (a szinte verhetetlen asztalitenisz-világbajnoknő), az idősebb Növényi Norbert, Völgyi László, Szamán Tibor, Rákai Zoltán, Goldkai Bálint, Danka István, Sipek Rezső és a birkózóválogatott két edzője, Matura Mihály és dr. Papp László, valamint Szederkényi Rezső, a Haladás és Bali Ferenc, a Vörös Lobogó elnöke írta alá. (Az utóbbi aláírás azért is fontos, mert egy olyan elnök adta nevét a kegyelmi kérvényhez, aki az ÁVH csapata, a Bástya jogutódjaként létrejött egyesület élén állt: Péter Gábor bukásával ugyanis a Bástya Vörös Lobogóként visszakerült szakszervezeti fennhatóság alá.)
Az aláírók személyét tekintve azt gondolhatnánk, hogy a kérvény gyorsan megtette a hatását. A belügy és Gerő azonban ortodoxabb volt Rákosinál és Farkasnál is. A bürokrácia malmai épp a kegyelmi és rehabilitációs ügyekben őröltek a leglassabban: az Elnöki Tanács, a kollektív államfői testület kegyelme csak 1956. május 16-án érkezett meg.
Hogy mikor kezdődött a magyar sport ötvenes évekbeli megtorpanása? Már Helsinki után? Vagy a berni magyar–nyugatnémet döntő volt a vízválasztó? Ma, amikor a magyarországi szociálliberális elitek politikai okokból ismét bedobták az olimpia megrendezésének esélyét a köztudatba, nem árt emlékeztetni az unokákat nagyapáik szertefoszlott álmaira. A Rákosi-kor politikusai a maguk legmaradandóbb építményét talán éppen a sportéletben emelték maguknak, s bíztak Helsinki megismételhetőségében, sőt Melbourne-ben – talán húsz arannyal – a túlszárnyalhatóságában is. Egy budapesti olimpia megrendezését is pedzegették, csakhogy sem pénzük, sem erkölcsi hitelük nem volt: 1960-ban Róma adott otthont az olimpiának, s a Népstadion másik fél karéja – Európa Maracana stadionja – örökre befejezetlen maradt. A magyar sport 1952-ig töretlen fejlődése – ahogy ezt a SZOT egy 1956 szeptemberi, a sportmozgalommal foglakozó elaborátumában olvashatjuk – „1952 után megrekedt, egyes területeken visszaesett”.
Véres döntő
Az ötvennégyes berni döntőt Nyugat-Németországban a nemzeti lét szépségére való újra rádöbbenés, nálunk lázongás, felborított villamosok és karhatalmi roham követte. Ötvenötben – amikor a Farkas kedvelte díszpáhollyal szemben is ideiglenes lelátókat húztak fel – a rövid időre amerikaias méretűre alakított kosárstadionban Magyarország a Szovjetuniót legyőzve nyerte meg az Európa-bajnokságot. A mintegy 25 ezer fős ujjongó tömeget a hatalom provokálta: a stadionból kivezető utakon összecsapások zajlottak, s rendőrök taposták meg a magyar zászlót. A kispályás kézilabda-bajnokság döntőjén, 1956. október 22-én a Kinizsi játszott a Vörös Meteorral. A Népstadion felé vezető út menti „gödörként” emlegetett pálya zsúfolásig tele volt, s amikor a bírók a meccset csúnyán elvezették a hivatalosság által kedvelt Meteor javára, tömegverekedés tört ki. Mint a mérkőzést végigvédő Kinizsi-kapus, Kele Miklós szokta mesélni, a forradalom előestjén valóságos kis forradalom volt a „gödörben”. (Már csak néhány pillanat, és a forradalom visszaadja a fradistáknak a Ferencváros nevet.) A melbourne-i véres szovjet–magyar vízilabdadöntő még ma is él a köztudatban, ahogy Puskásék távozása is. (A kort egyébként jól szimbolizálja a prága–melbourne-i gépre váró kajak-kenusok nymburki edzése: a ködös, hideg Elbán fegyveres őrszemek vigyázták őket, s mintha eredményeiken is érződött volna a „barátian” vizslató szemek sokkoló hatása.)
Egy biztos, sem a sportok királynőjének nevezett atlétikában, sem a futballban többet olyan magaslatokra nem tudott emelkedni az ország, mint a kommunista diktatúra első, spártaian kemény korszakában. Egyedül a sportban tudott kibontakozni a nemzeti karakter, még ha annak megnyilvánulásait bizalmatlanul és gyanakodva fogadta is a párt felső vezetése. Engedett és tiltott, s néha keményen büntetett, mecénásként pedig tékozló módon fizetett. S az eredmények vigaszul szolgáltak a misera plebsnek, a nyomorult népnek is, nekünk, akik a napilapokat hátulról, a sportoldalról kezdtük el olvasni, s Biblia pauperumként, szegények bibliájaként forgattuk a Népsportot.
buck rogers
Megható üzenettel búcsúzott az élettől és rajongóitól az ismert amerikai színész
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!