A képzelet erejével

Képzelet és valóság. Összeférhetetlen fogalmak, mégis együtt jelentik az életet: elválaszthatatlanok egymástól. Mint a múlt a jelentől. Cipeljük magunkkal láthatatlan tarisznyánkban, és olykor-olykor emlékezünk. Bennem még most is él az a pillanat, amikor a mama csecsemőkoromban azt mondta szomorúan: „Tedd össze a kezedet, és mond utánam hangosan: »Édes Jézuskám, segítsd haza apukámat a háborúból…«” Abban az időben kezdtem el beszélni. És hallom azt is, amikor évtizedek múltán sírva mesélte, ki tudja, már hányadszor: „Kiáltott értem, mert éppen a konyhában voltam, hívott a betegágyához. Odafutottam, és akkor arra kért, adjak neki egy pohárka pálinkát, mert ő most elmegy örökre. Megitta a pálinkát, aztán visszahanyatlott, és meghalt. Betakargattam, majd bezártam a kaput, és elfutottam kenyérért a sarki pékhez…”
Milyen lenne az életem, ha mindezt nem tudom? Ki kell néha bontani a múltat cipelő batyut, olyan ez, mintha tükörbe nézne az ember.
Elég, ha behunyom a szemem, és belekotrok a múltat egybegyűjtő tarisznyába, máris otthon járok, ahol a nyár leheletét érzem akkor is, ha deresek körülöttem a fák. A képzelet a legnagyobb erő, szárnyakat ad az embernek, s kapaszkodó is, ha arra lenne szükség. Tízszer is végigfutok azon a kis szobán, amelyben laktunk, szaladok ki a konyhába, ahol a nagymama éppen kávét darál, és biztatva kiált felém: „Szaladj hamar, Sanyika!” Ilyenkor kapok egy kockacukrot, amelynek még ma is érzem az ízét a számban. S biztatom magam a szüle hangjával, ha késésben vagy lemaradásban vagyok: „Szaladj hamar, Sanyika!”
Csak a képzelet erejével lehet teljes az élet, csak az adhat erőt a további küzdelmekhez, hogy értelme is legyen annak, amiért a földön futkározunk, küzdünk, hiszünk, vágyakozunk.
Ülök egy parki kispadon, behunyom a szemem, és máris otthon járok, vagy magam elé képzelem a padra a kedvest, még simogató tenyerének melegét is érzem. Hallom tisztán, hogy szól hozzám. Így vagyok a régi-régi apai intelmekkel is. A mama sopánkodásával vagy a haragjával, ha olykor-olykor megszidott, pirongatott. Ejnye…
És a szerelemmel. Ifjúkoromban, amikor zongoraszót hallottam valahol, behunytam a szemem, és magamat képzeltem a zongora mellé. Icukánál, a szerelmemnél játszottam homlokba hulló hajfürtökkel, művészien mozgó ujjakkal a billentyűk felett. És Icuka környezete tapsolt, a vállamat veregetve biztosított, hogy én vagyok a legjobb zongorista.
„Sokra viszi még ez a fiatalember!” – mondogatták.
Tévedtek. De álomnak szép volt, felemelő. Azonban sose történt ilyesmi, mert Icukáéknak nem volt zongorájuk. És én sem tudtam zongorázni. Különben is, Icuka máshoz ment feleségül, és házassága után nem is találkoztam vele többé az életben. De ha zongoraszót hallok, akkor mindig rá gondolok.
Így lehettem híres énekes, színész vagy bajvívó vitéz a történelem lapjain, esetleg politikus vagy feltaláló. Élénk képzelet nélkül csak szürke, unatkozó suhanc lettem volna, aki egy falusi tanyáról indult el batyujával. Hát el lehet jutni valahová is üres tarisznyával a képzelet segítsége nélkül? Mesélte valaki, hogy egy béna, szélütött gyermek mindennap arról beszélt ébredése után, hogy álmában futóbajnok volt. Mindig az elsők között érkezett a célba. A képzelet vette szárnyára, enyhítve a keserűséget, amelyet az élet rámért. Mi lenne a világgal a bizakodásra hitet adó képzelet ereje nélkül?
Ücsörgök én is öregen, betegen egy karosszékben az erkélyünk napsütötte oldalán, és magam is rúgom még a labdát a gyepsori csapatban. Lefutok a bal szélen, és védhetetlen gólt lövök. Társaim ölelgetnek örömükben, és bennem is újra felhabzik az öröm édes íze.
Olvastam valahol, hogy Dózsa sikeres harcainak hírét egy lovas futár vitte Ceglédre. Egy napig tartott az útja. Én is számtalanszor vele lovagoltam a habos, fáradt paripán. Újabban azonban kifutott alólunk a ló. Vagy rossz lóra tettünk?
Azt hiszem, paripát kellene cserélnünk, hogy rátaláljunk az igazi útra. Vagy elapadt volna a képzeletünk?