Adós, fizess!

Adós, fizess; beteg, nyögj! – szól a népi bölcsesség, s ebben még a hovatovább tökélyre fejlesztett fájdalomcsillapítók korában is lehet valami. Legalábbis, ami a mondás első részét illeti: ritka ugyanis az olyan adósság, amit nem kell megfizetni. Mi, magyarok, büszkén mondogattuk másfél évtizeden keresztül: sem adósságelengedést, sem adósság-átütemezést nem kérünk. Kommunizmus sújtotta országként nem minden remény nélkül kopogtathattunk volna a demokrata jóléti világ ajtaján: volt rá precedens, hogy a szegény országokat megsápoló korábbi módos hitelezők lemondtak további extraprofitjukról vagy annak egy részéről. A büszke magyar kormányok végül megmutatták, hogy – igaz, a nép elképesztő mértékű megsarcolása árán – korlátozott mértékben lehetséges a münchhauseni művelet: saját hajunknál fogva kirántani magunkat a mocsárból. Igaz, csak annyira, hogy még levegőt kapjunk; de hát a puszta túlélés is mindig biztató részeredmény.
Aztán kiderült, hogy nemcsak a kommunisták képesek tetemes adósságba taszítani a kiszolgáltatott országot, de a jogutódjaik is – dacára annak, hogy már egészen másképp nevezik magukat. Az utódok annyiban még túl is tettek az elődökön, hogy a felvett hitelekből voltaképpen semmi nem épült: a pénz úgy folyt el titokzatos csatornákon, hogy még az sem tud kétszer egymásután ugyanolyan magyarázatot adni a hiányra, aki elköltötte. Az orránál némiképp tovább látó polgár ezen az arcátlansággal kombinált alkalmatlanságon eleinte hosszan méltatlankodott, hiszen feltételezte: magyar kormányzó erőknek nem állhat érdekükben, hogy a magyar állampolgároknak hetedíziglen rossz legyen. Talán tévedtek, túlontúl naivak voltak. A most születő nemzedékeket is terhelő, tengerikígyó hoszszúságú adósságszolgálatnak ugyanis nem csupán politikai hátrányai, hanem előnyei is lehetnek. Az új generációk ugyanis már eleve ezt fogadják el természetes üzemmódnak, az pedig előbb-utóbb a kusza történelem bozótosába vész majd, hogy a legrátermettebbeknek mutatkozó válságkezelők voltaképpen ugyanazok, akik az orvosolandó válsághelyzetet előidézték. Egy adós mindig szerényebb és kevésbé öntudatosabb, mint egy szuverén, szabad polgár.
Ezzel függ össze az is, hogy az államadóssági válságot professzionalista alapon kezelni kívánó elit mindent megtesz azért, hogy ne csak az állam, hanem az állampolgár is el legyen adósodva. Akinek tartozásai vannak, annak kevésbé jut eszébe a száját jártatni, utcára menni, alkotmányos és emberi jogokat követelni. A megfelelőképpen eladósított alattvalónak nemcsak a fogyasztási szokásait, de a demokráciáról való gondolkodását is eredményesen befolyásolni lehet. A magyar ember számára – európai vonatkozásban is szokatlan módon – olyannyira megkönnyítették a hitelek felvételét, hogy ez még azokat a családokat is könnyelműségre sarkallja, ahol eredetileg megtanulták: azt lehet elkölteni, amit előzőleg megkerestünk. Az állam kalandor adósságpolitikájában nyilván analógiát látnak: azt gondolják, ha az állam eddig nem rogyott össze, az ő családjuk sem fog. A sajtón, a médián pedig – amely változatlanul tele van hitelezési ajánlatok hirdetésével – az ellenpéldák kevéssé jönnek át: a jelzálogba csapott autók, sőt lakások tömkelege már most is a bankra száll. Egy felelőtlen család nemcsak tönkre tud menni, hanem egyenesen földönfutóvá is válhat. A beteg polgáron pedig mind kevésbé képes segíteni a beteg állam. A lelkek járomba vannak fogva, az egyén választási lehetőségei a minimumra redukálva, de még a bankok sikerjelentései sem tudják elnyomni, amikor a két beteg egyszerre nyög…