Alapítók ellensége

Honfoglalásunk ezerszáztizedik évfordulóján érdemes végiggondolni, milyen jelentősége volt annak, hogy Géza fejedelem (972–997) megteremtette a központi hatalmat, felvette a kereszténységet, megkezdte a hittérítést, majd fiát, Istvánt (997–1038) jelölte ki utódjául, aki megalapította a független, keresztény magyar királyságot, a magyar államot. Nemrégiben ismét kezembe került az a Szent István király emlékkönyv, amely államalapítónk halálának kilencszázadik évfordulóján jelent meg 1938-ban. A három vaskos kötet csaknem kétezer oldalán a két világháború közötti történésznemzedék fejti ki állam- és egyházalapító Árpád-házi királyunk jelentőségét, méltatja tevékenységét. A negyvenhárom egyházi és világi történésznek az Akadémia által szerkesztett ötven tanulmánya több szempontból is jelentős. Maradandó emléket állítottak Szent Istvánnak, másrészt kutatásaik, megállapításaik csaknem hetven esztendő múltán is helytállók, felhasználhatók, harmadrészt 1938 az utolsó békeév, és ebben az időszakban kezdik alkalmazni, ha óvatosan is, de egyre erőteljesebben a numerus clausust Magyarországon. Éppen ezért is érdemes fellapozni ezt az emlékkönyvet, hogy mérlegeljük, mennyire befolyásolta a tudós szerzőket ez a történelmi helyzet, és meglátszik-e mindez az írásaikon.
Érdekes módon a szerzőket nem zavarta a jelen, ellenkezőleg, a körülmények hatására még erőteljesebben fejtették ki véleményüket Szent István nagyságáról, nagylelkűségéről, békeszeretetéről, hiszen köztudott, hogy a király nemcsak fiát, Imrét ösztönözte az idegenek be- és elfogadására Intelmeiben, hanem népét is. Egyszóval a kiadvány nagyszerűségét bizonyítja, hogy nem engedte be a napi politikát lapjaira, mégis a tanulmányok legtöbbjében hangsúlyozzák a kutatók a szent király megegyezésre, békére és türelmességre való törekvését. Nem sorolhatom fel az emlékkönyv minden szerzőjét, csak párat közülük, de érdemes felfigyelni néhány személyiség nevére, akik a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerben is folytathatták – ha korlátozottan is – tudományos tevékenységüket. Olyan kutatók írtak az emlékkönyvbe, mint László Gyula, Szekfű Gyula, Ember Győző, Moravcsik Gyula, Pais Dezső, Szentpétery Imre, Mihályi Ernő, Fettich Nándor, Gombos F. Albin és Váczy Péter.
Az első tanulmányt Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás jegyzi, és mindjárt az elején leszögezi: „Hazánk első szent királya, aki minden vonatkozásban tökéletes ember volt, közel ezer esztendő óta… igazi apostolunk és atyánk. … királyi alakjáról műveltség, komolyság és életbölcsesség, szívjóság, erélyesség és bátorság, mély vallásosság és nemzetének lángoló szeretete tükröződik vissza.” Serédi hangsúlyozta, hogy Szent István tartós békét próbált teremteni a környező országokkal a nagy építő- és szervezőmunkához. Ebbe a nagy építőmunkába nemcsak a hittérítőket, hanem a hozzánk bevándorolt idegeneket, valamint a honfoglaláskor itt talált lakosokat is igyekezett bevonni. Serédi Jusztinián valószínűleg saját véleményét is beleszőtte mondandójába, amikor azt írta első királyunkról, hogy az idegeneket különösen megbecsülte, sokuknak magyar polgárjogot is adott. Nem feledhetjük, hogy ez a szemlélet nemcsak a főpap sajátja volt, hanem a katolikus, egyáltalán a magyar keresztény egyházak felfogását és a magyar keresztény közgondolkodást is tükrözte. Gondoljunk csak népünk befogadó- és segítőkészségére, amikor nem sokkal később lengyel, valamint zsidó menekültek találtak nálunk menedékre, otthonra. „Szent István vallásos hazafi és hazafias katolikus volt… Válságos időben alapította, szervezte és szilárdította meg első szent királyunk a magyar hazát, és mentette meg a kalandozó rokon népek sorsától a nemzetet” – szögezte le a hercegprímás. Majd hozzátette: „ez a nagy összefogás nemzetünk és országunk eddigi fennmaradásának oka, ez jövendő életünk záloga”. Mintha Serédi Jusztinián évtizedekkel előre látta volna hazája sorsának tragikus alakulását, amikor arra figyelmeztet, hogy a „pártütés”, a „testvérharc” romlásba viszi a nemzetet.
Szekfű Gyula még tovább megy a Szent István a magyar történet századaiban című tanulmányában. Szerinte István mélyen keresztény gondolata, hogy a magyarok fogadják maguk közé a jövevényeket, századokon keresztül élt, s talán nem tévedünk, „ha a nemzetiségek békés együttélésének itthoni hosszabb időtartamát, mint szomszédainknál, éppen az ő berendezésének tulajdonítjuk. Csehek és németek, németek és lengyelek már a XIII. és XIV. századtól kezdve állandó nemzetiségi harcban élnek Cseh- és Lengyelország területén: ott a keresztény felebaráti szeretet parancsa sokkal korábban elvesztette pozitív hatását, mint Szent István birodalmában.” Ez a szekfűi gondolat halványan észrevehető magánüzenet az éppen akkor a Csehszlovákia területén élő szudétanémeteket bekebelező náci Németországnak, a Lengyelországot megtámadni készülő Hitlernek. De érdemes elmélyedni a Szekfű-tanulmány azon részében is, amelyben gróf Bethlen István volt miniszterelnököt idézi, aki 1937. augusztus 20-án írt a kérdésről a Pesti Naplóban. Ez a vélemény tükrözte az akkori felvilágosult uralkodó osztály, hangadó értelmiség magatartását is, függetlenül attól, hogy az igazságtalan trianoni békeszerződés által elcsatolt magyar területek jogos visszaszerzésében nem volt vita közöttük. Bethlen István ezt írta: „Szent István magyar államot alapított, de nem úgy, hogy az itt élő vagy általa idetelepített népeket és néptöredékeket egyúttal megmagyarosítani törekedett volna, sőt ezek mindegyikének jelentőségének megfelelő, egészen a nemzeti autonómiáig terjedő privilégiumokat adott, meghagyta nekik szokásaikkal együtt sajátos kultúrájukat, nyelvüket, sőt közjogi különállásukat, és így illesztette be őket a birodalom egységébe.”
A politikusok és a történetírók tehát nem véletlenül hivatkoznak Szent Istvánra mint mitikus törvényhozóra, kútfőre, hanem azért, mert cselekedetei célszerűek és helyesek voltak. Ez a bethleni hitvallás, amellyel Szekfű Gyula is azonosult, ma is fontos üzenet a valamikori Magyar Királyság területén, a Felvidéken élő szlovákiai szélsőségesek számára. Ján Slota és pártja, a Szlovák Nemzeti Párt fő célja a magyarok kiszorítása a közéletből, magyarellenes hangulat keltése Szlovákiában. Pedig az ott élő magyaroknak legalább annyira ősi földjük a jelenlegi Szlovákia, mint a szlovákoknak. Lenne mit tanulni Szent Istvántól és azoktól a későbbi magyar politikusoktól, akiknek jelentős része a türelem jegyében kormányozott a történelmi Magyarországon. Még két érdekes gondolatot érdemes idézni Szekfű Gyulától. Az egyik: „minél inkább eltávolodott valaki a kereszténységtől, annál könnyebben változhat át Szent István tisztelőjéből Szent István ellenségévé”. Ez is fontos megállapítás akkor, amikor – épp a múlt század harmincas éveinek végétől – a szeretet, a megbékélés egyik pillanatról a másikra átváltozhatott gyűlöletté és bosszúállássá. A másik gondolat a koronához kapcsolódik: „A magyarság továbbra sem tudja államéletét Szent Istvántól függetlenül elképzelni. A vér kihaltával a korona ad neki bizalmat és nyugalmat, hogy az alapító útján halad tovább, s ez ad neki erőt ahhoz, hogy kívülről jövő befolyásoknak ellenálljon.” Nos, ez az, ami nem sikerült. Nem sikerült ellenállni a nácizmus térnyerésének (nyilasok) és később az emberéleteket elpusztító, tönkretevő kommunizmusnak sem. Persze ezért nemcsak magunkat okolhatjuk – bár sokan vastagon benne voltak –, hanem a megszálló erők, a németek és a szovjetek rövidebb-hosszabb ideig tartó jelenlétét. Nem véletlenül fejezi be tanulmányát Szekfű Gyula 1938-ban ezekkel a szavakkal: „Hol vagyunk ma a Szent István-i állapottól? Valóban érdemes lenne megindulnunk Szent István útján addig, míg erre időnk van.”
Nagyon izgalmas Moravcsik Gyula kutatói elemzése, amelyet A magyar Szent Korona a filológiai és történeti kutatások megvilágításában című írásában ad közre az emlékkönyvben. Moravcsik nem sejthette, hogy 1945-öt követően több mint harmincévi külföldi hányattatás után kerül haza jogos tulajdonunk, a Szent Korona. Mindenesetre kutatásának konklúziója: „Az bizonyos, hogy a mai magyar Szent Korona két része azoknak a kétirányú kapcsolatoknak az emlékét őrzi, amelyek az Árpád-kori magyarságot egyrészt a Nyugathoz, Rómához, másrészt a Kelethez, Bizánchoz fűzték.”
László Gyula régészprofesszor, az ötvenes évektől az ELTE Bölcsészettudományi Karának legendás tanára ebben az emlékezésben a koronázási jogar régészeti vonatkozásait vette górcső alá. Olyan dokumentumokat adott közre, amelyek a korai időktől bizonyítják Európához való tartozásunkat. Megállapította, hogy az európai királyi jelvények között szereplő jogart a magyarság valószínűleg már Dél-Oroszországban ismerte, és annak sajátos perzsa–arab formáját használta. Bizonyos mondai és régészeti jelek arra mutatnak, hogy a magyaroknál a kard, illetve a szablya méltóságjelvényként szerepelt. Az uralkodói jelvények tehát részben már a királyság felvétele előtt azonosak voltak a nyugaton is használtakkal. A régészprofesszor szerint ez a magyarság tömegei számára is megkönnyíthette a nyugati királyság formájába való beilleszkedést.
Végül Ember Győzőnek, 1956 után a Magyar Országos Levéltár főigazgatójának írását említem meg, amely Szent István hatását elemzi a középkori magyar történetírásban. A szerző leszögezi, részben Hartvik püspök életrajzi munkáját idézve, hogy Szent István életének célját és tartalmát apostoli küldetése határozta meg. A király könyörületességével együtt járt békeszeretete. Már atyja, Géza szakított elődei harcias politikájával. István csak végső szükségben fogott fegyvert, akkor is lelki vívódások árán és mindenkor a vallás ellenségei ellen. Ember Győző tehát Szent István vallásosságát és a keresztény hittel járó békeszeretetét hangsúlyozza. Talán a tanulmány utolsó mondata fejezte ki 1938-ban a legsokatmondóbban az akkor kilencszáz évvel azelőtt elhunyt nagy királyunk alkotásának eredményét: „Századok következtek századokra, különböző korok magyarjai különbözőképpen látták első királyuk legendás alakját, de országuk boldogságát csak Szent István útján találhatták és találhatják meg.”