Áldozatok a határon túlról

Ma egy esztendeje tizenhat halálos áldozatot követelt Székelyföldön egy alig kétórás égszakadás, melynek során száz millimétert is meghaladó csapadék zúdult a vidékre. Az arrafelé addig soha nem tapasztalt trópusi eső nevenincs patakokat duzzasztott folyókká, melyek tizenhat településen okoztak komoly károkat. A Székelyföldön ma (és a napokban) több helyen az utóbbi évtizedek legnagyobb természeti csapására emlékeznek: újjáépült templomokat szentelnek fel, emlékművet avatnak, az áldozatokra emlékeznek. És az elmúlt egy évre, amely eddig soha nem tapasztalt összefogásról szólt. A helybeli, székely emberek összefogásáról, de az anyaországiak rendkívül jelentős és hatékony segítségéről is, melynek köszönhetően gyakorlatilag újjáépült – vagy éppen befejezés előtt van – az, amit az ár elmosott.
A székelyföldi tragédia előtt három nappal újabb természeti csapás követelt halálos áldozatokat. Most Budapesten szakadt le az ég, de a sors kegyetlen iróniája, hogy a négy halálos áldozat és a lapzártakor még keresett férfi közül három most is erdélyi magyar. Az külön szomorú – és ez rólunk, újságírókról állít ki igen szégyellnivaló bizonyítványt –, hogy a magyar írott és elektronikus sajtó jelentős része románként említi őket. Így még halálukban is megfosztják őket attól, amire egész életükben vágytak; hogy jelző nélküli, egyszerű magyarok legyenek állampolgárságtól, születési helytől függetlenül. Elgondolkodtató – és ugyanakkor felháborító –, hogy először egy román tévétársaság mondta ki az áldozatokról, hogy „magyar nemzetiségű román állampolgárok”, miközben a tragédiától pár száz méterre lévő televíziók székházaiban még azt sem tudták kideríteni, ki halt meg a viharban. A határon túli magyarok tájékoztatására létrehozott Duna Televízióban például hétfő délután hatkor, a főhíradójukban szó szerint a következő hangzott el: „Egészen friss hírek szerint a román televízió úgy tudja, hogy mindkét, a hajóról eltűnt személy román állampolgár, egy házaspár volt. Egyikük holttestét állítólag Budapesttől 30 kilométerre megtalálták. A másik személyt még keresik. A hírt egyelőre hivatalosan nem erősítették meg, mint ahogy azt sem, hogy harmadik román áldozata is lenne a tegnap esti katasztrófának.” Az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati csatorna hírszerkesztőjének nem kellett volna mást tennie, mint megkérdezni a kollégáját, aki egy bukaresti kereskedelmi televíziónak fusizva a román tévénézőknek már elmondta, hogy romániai magyarok az áldozatok. A kérdés elmaradt, a Mészáros utcában (légvonalban kétszáz méterre a tragédiától) a román televízióból tudták meg a budapesti híreket. A határon túli magyarok számára augusztus huszadika – és azon belül a tűzijáték – a legfontosabb ünnep, kicsit olyan, mint muzulmán embernek a mekkai zarándoklat. Családok kuporgatják erre a pénzt, hónapokkal előtte elkezdik szervezni az utat, ehhez időzítve a nyaralást, a gyerek táborozásait. A Szilágy megyei Kis Lajos vagy a széki Szegedi házaspár is minden bizonnyal nagy izgalommal készült a várva várt élményre, mely később rémálomba, majd tragédiába torkollott.
Gyurcsány Ferenc a szombati Népszabadságban a határon túli magyarok lelki igényeit firtató kérdésre azt válaszolta: „lehessen magyarként élni és boldogulni, és ez ne igazolványon múljon, hanem természetes legyen Kolozsvárott is, meg Kassán is, meg Újvidéken is, hogy büszkén lehet a magyarságot megvallani.” És magyarként lehessen meghalni Budapesten is – tenném hozzá csendesen, tele részvéttel és fájdalommal.