Az özvegy madara

Sarkig tártam az ablakot a nyári hajnal előtt. A fákon már mozgolódtak a korán ébredő madarak, készülődve a napkelte köszöntésére. Egyikük-másikuk rá is zendített. És hangjukra hirtelen összeszorult a torkom. Talán rosszul hallottam, az egyik madár azt kiáltotta: segítség!
A feleségem megnyugtatott: Rosszul hallod. És néha az ember képzelődik is.
Megnyugodtam, mert arra gondoltam, így van olykor a látással is. A napokban olyan szerencsétlenül estem el, hogy mentőt kellett hívni. Az egyik pesti kórház röntgenosztályára szállítottak. Betoltak a folyosóra a nagy kerekes ágyon a 7-es számú ajtó elé, és vártam. Az ajtó felett apró betűkkel felírás volt. Ezt olvastam: Velőtrázó! És a fájdalom valóban velőtrázó volt, míg helyre rakták kificamodott vállamat. Az ajtóra az volt kiírva egyébként: Vetkőző!
Megnyugodva vártam hát a madarak reggeli hangversenyét. Mindig kedveltem a madarakat. Gyermekkoromban mindig volt valamilyen madaram.
Legjobban a bíbiceket csodáltam mindig. Vijjogó kiáltásuk a szárnyra kapott anyai szeretet rianása volt, félve csaptak le a réten fészkük felett őrködve. A bíbic nálunk, a falusi nép körében szent madár volt.
Reméltem, hogy befogok egyszer egy bíbicet, de sosem sikerült. Ám volt egyszer egy papagájom. Elmondom, hogyan szereztem.
A papagájt eredetileg az özvegy öreg állatorvosné örökölte a volt férjétől. A falusiak csodákat meséltek a madárról, volt, aki beszélni is hallotta.
Összevissza beszélt a madár, zagyvaságokat mondott, nem lehetett kihámozni, mit is akar mondani, de emberi hangja volt. Teca néni, a szomszédunk sírva fakadt a hallatára. Beszélő madár!
Én meg elhatároztam, hogy mindenáron megszerzem. Pontos haditervet dolgoztam ki, és csak az alkalomra vártam. Ez el is érkezett a piaci napon, csütörtökön. Ilyenkor az özvegy mindig piacra ment a szatyrával. Szülőfalumban olyan volt a piacnap, akár egy második vasárnap, ilyenkor nem dolgoztak az emberek, zsibongó vásárrá vált a környező utcák tágas térsége. Kocsikon érkezett a szomszéd falvak lakossága, hozta a hápogó kacsákat, libákat, összekötözött lábú aprójószágot meg a kerti terményeket, hogy utána elvásárolja az ebből kapott pénzt a sátraknál és az üzletekben.
Sokan felöntöttek a garatra, hangosak voltak a kocsmák és az ivók, szólt a nóta napestig. Olykor tovább is, felverve az éjszaka csendjét.
Egy ilyen napot választottam madárlopásra. Teca néni a piacra ment, nyitva hagyta az ablakokat. Az egyiken óvatosan bemásztam. Egy tágas szobába jutottam, szerencsémre ott találtam a keresett madarat egy kalitkában. Amikor meglátott, riadtan rám förmedt. Azt kiáltotta felém: „Te részeg disznó! Brrrr!”
Megrettentem, de aztán erőt véve magamon gyorsan előkaptam a zsebemből a zsákmánynak hozott tarisznyát, és kinyitottam a kalitka ajtaját.
„Elviszlek, etetlek, itatlak, mától az én madaram vagy!” – kiáltottam diadalmasan, és lefogva begyömöszöltem a tarisznyámba. Védekezett, kiabált, csipkedett felém, karmolt, de nem kegyelmeztem. Elloptam és ígéretemhez híven valóban kényeztettem. Szereztem neki kalitkát is, de nálam sosem szólalt meg. Egyszer véletlenül nyitva felejtettem a kalitka ajtaját, és a macska felfalta. Gyászos véget ért az élete.
A madarak közül legjobban szerettem a mezei fürjet.
Apám szerint a fürj olyan, mint a lelkiismeret. Követi az embert, fürgén oson mögötte.
Mindez a kitárt ablak előtt jutott eszembe. És hiába nyugtatott a feleségem. Ismét hallottam, hogy segítségért kiált egy madár. Összeszorult a torkom: már a madarak is félnek?