Hogy tapsolnak-e, majd a nehéz hetvenhat perc után eldöntik – konferálja fel Durst György producer Nemes Gyula filmjét; a hetvenhat perc után halk, udvarias taps. Mert hetvenhat perc is lehet hosszú: az Egyetleneim inkább elnyújtott etűd, mint rövid nagyjátékfilm. A történet szándékosan közhelyes és egyszerű: egy belvárosi fiú, napjaink nihilista Kis Valentinója keresi a nőt. Keresi a Szigeten, a pesti romkocsmákban, a könyvtárban vagy az utcán, az aluljáróban, a villamoson. Amikor végre megtalálja, túl későn jön rá, hogy elszaladt a lehetőség mellett.
Az Egyetleneim hosszú klip. A zene viszi. A ritmus. A szilánkszerű, több mint négyezer vágás, a kamerakezelés, az idősíkváltás, a feszültségteremtő rohanásában csak ritkán kifulladó montázs. Nemes Gyula a mai késő tizenévesek nyelvén szólal meg, amikor a Házibulit a bel-pesti videoklipnihilbe ülteti át. Céltalan, nagyvárosi császkálás ez; csak semmi kecmec: értékek nincsenek, egy a fontos, nő legyen, állandóan legyen, birtokolni és használni lehessen, mint egy eldobható tárgyat.
Erős jóindulattal talán Huszárik Elégiájának városi képsorai is előhívódnak. A villanások, az emberi emlékezés etűdviharai. Az Egyetleneim nem jut el sehonnan sehová: ide-oda csapongása céltudatosan festi meg a főhős (a hősök) kapkodó, sehová nem tartozó, lázadni sem bíró köznapjait. Ahogy az értékek és a kötelezettségek kivesztek, kiveszett a lázadni tudás is. A metróban őrjöngő fiúk őrülete éppen ebből fakad. Világuk hideg – betonon nőtt kórókként, magányosan reszketnek a szélben.
Végül Tóth Orsiról. A film főhősnője (a Kovács Krisztián által hitelesen megformált „Én” mellett) valódi figura. Tóth Orsi a lány színtelenségében, nimfomán züllöttségében és elesettségében is képes megjeleníteni azt a bájt, ami nélkül az Egyetleneim szétesne. Ami nélkül azt vetném papírra, hogy nem több ez, mint öncélú blöff. Egy baráti társaság profi home movie-ja.
origo.hu
Sokkoló strandbelépő árak – mutatjuk, hol mennyit fizet
