Bush rakétái

Az amerikaiaknak meg kellene szabadulniuk a hidegháború győztesének komplexusától, amely rosszabb a kisebbrendűségi érzésnél is, oktatta ki a minap Mihail Gorbacsov az Egyesült Államokat, hozzátéve, hogy a világban az irányítást nem a csendőrszerep eljátszásával kell megszerezni. Ő aztán csak tudja, hiszen a Szovjetunió utolsó elnökeként saját bőrén tapasztalhatta meg, mi lesz a vége a szuperhatalmi arroganciának. Annak, amely azt mondatta még 2001. január 30-án, a nemzetbiztonsági tanács első ülésén George W. Bushsal, hogy „az erő alkalmazása olykor mindent világossá tehet”. Erre kontráztak két éve helyettesének szavai, miszerint „a világpolitikai realitás ma nem más, mint amit az amerikai adminisztráció annak tart”. Az eredményt ismerjük. A demokrácia amerikai exportjának eredménye, hogy Irak robbantások füstjébe borult, Afganisztán feszült és forrong, Észak-Korea atomrakétákkal kísérletezik. Irán pedig fütyül a szankciófenyegetésekre. Már csak azért is, mert patronáltját, a Hezbollahot legutóbb öt hét alatt sem tudta megtörni az amerikai fegyverekkel állig felszerelt Izrael. Mellesleg egy olyan háborúban, amely a demokratikusan megválasztott libanoni kormány meggyengítését szolgálta.
Mindez – úgy látszik – lassan a Washington legfőbb európai szövetségeseinek tartott közép-európai államoknak is kezd sok lenni. Szó sincs arról, hogy bárki is kétségbe vonná Amerikának a rendszerváltásban játszott szerepét, lebecsülné az általa nyújtott biztonsági garanciákat, ám ez utóbbi a fentiek miatt egyre több kérdést vet fel. Ezzel függhet össze, hogy az utóbbi időben egyre óvatosabban közelítenek eme országok ahhoz a lehetőséghez, hogy területükön létesüljön az amerikai rakétavédelmi rendszer bázisa. Arról a grandiózus programról van szó, amely végképp egyértelművé tenné a világban az Egyesült Államok atomfölényét. Mint a Foreign Relations című szaklap fogalmaz, „mindez ugyanis a kölcsönös megsemmisítés elvén alapuló egyensúly nukleáris egyensúly korszakának végét jelentené”. Ebben a tervben szán stratégiai szerepet az Egyesült Államok Közép-Európának. S ha még hozzávesszük a folyamatosan növekvő, a világ összes hadi kiadásainak negyven százalékát kitevő amerikai katonai büdzsét, felmerül a kérdés: mire ez az egész? Térségünk ugyanis minden atlanti elkötelezettsége mellett is máig érzékeny idegen csapatok állomásoztatására, a nagyhatalmi arroganciára, a demokrácia lábbal tiprására s biztonságára. Ez utóbbit pedig – látva az amerikai lépések kiváltotta reakciókat a világban – legalábbis nem érzi erősödni e rendszer telepítése által. Ellenkezőleg, a jelenlegi amerikai külpolitikai kurzus éppen azokat az erőket hizlalja, amelyek ellen a washingtoni retorika szerint védene e rendszer. A Fehér Ház kommunikációja összeurópai érdekeket említ, ám valójában a saját biztonságának erősítéséről, amerikai projektről van szó, amelyhez önálló védelmi és külpolitikai identitás híján az Európai Unió legfeljebb csak aszszisztál.
E sok bizonytalanságot érzik a rakéták telepítésére elsősorban kiszemelt Csehországban és Lengyelországban is. Prágában nemcsak a lakosság, de a politikai erők többsége is a rendszer befogadása ellen van, s ugyancsak megkönnyebbülne, ha Amerika első számú térségbeli szövetségese, Varsó elvinné ezt a balhét is. Csakhogy minden politikai elkötelezettség ellenére a lengyelek túlnyomó többsége – 63 százalék 14 ellenében – a telepítés ellen van. Egyrészt azért, mert az növelné a terrorfenyegetettséget, ráadásul Oroszország közelsége miatt az atomhatalmak esetleges konfrontálódásának terepévé tenné az országot. S akkor még lehetne sorolni az olyan veszélyeket, hogy egy ilyen telepítés milyen következményekkel jár egyébként is a környezetre. Mindezeket figyelembe véve lehet, hogy ezúttal csak jól járunk azzal, hogy Amerika egy ilyen komoly projektnél már legfeljebb csak másodlagos szerepet szán Magyarországnak?