Csúsztatott ünnep

Aki elég élemedett hozzá, még emlékezhet rá, milyen késhegyre menő küzdelem zajlott a rendszerváltozás hányatott hónapjaiban ama szimbolikus kérdésben, hogy vajon mikor legyen ünnepe az államnak, s mikor a nemzetnek. Április negyedikéért néhány eltökélt munkásőrön kívül senki nem ejtett könnyet: a történészek akkor már nyílt titokként beszéltek róla, hogy az adott napon semmi különleges nem történt a világháború hazai menetében, sőt elszigetelt német csapatok még hetekig tartották magukat a Dunántúl félreeső zugaiban, miután a Berlinbe igyekvő orosz csapatok lazán kikerülték őket. Számos híve volt a „kis októberi forradalomnak”, amivel az idők fordultával azt a „nagy októberit” pótolták, amely a bizánci ortodoxia akut konzervativizmusa miatt nálunk történetesen novemberre esett, hamar hozzászoktatva a nebulókat a kommunizmus kifacsart logikájához. Már-már nemzeti konszenzus uralkodott március idusának felmagasztosításában; végül mégis augusztus huszadika diadalmaskodott az állami ünnep rangjáért folytatott versengésben. Úgy tűnt, Szent István mindaddig a magyar történelem alfája, míg meg nem születik az ómegája. Értelemszerűen március tizenötödike mellett augusztus huszadika lett az állami kitüntetések átadásának ünnepi alkalma is, s azt gondolhattuk: égszakadás-földindulás sem állhatja útját a Magyar Köztársaságban, hogy ez másképpen legyen. De nem számoltunk a Gyurcsány-kormánnyal.
A Gyurcsány-csapat újdonsült kancelláriaminisztere, az Antall-kormány fölesküdött privatizátoraként az első Gyurcsány-milliók kovácsa, Szilvásy György ugyanis bejelentette: a kabinet az idén rendhagyó módon nem augusztus huszadikán, az állami ünnepen, hanem október huszonharmadikán kívánja átadni az esedékes állami kitüntetéseket. Ezzel a döntéssel, úgymond, a forradalom fél évszázados jubileumának fényét kívánják emelni. Mielőtt azonban elkezdenénk a könnyeket törölgetni a szemünk sarkából, hogy Kádár János kései utódai milyen nagy utat tettek meg a Köztársaság tértől a Köztársaság térig, éljünk a gyanúperrel. Hátha valami nyomósabb oka is lehet a halasztásnak? Már persze azon kívül, hogy az építőtábor-vezetőre hajazó Gyurcsány Ferenc éjnek évadján kilopakodott a Nagy Imre-szoborhoz, s kedélyesen fraternizálva megkérdezte tőle: „Imre, te mit tennél a helyemben?” Mire a mártír miniszterelnök azt válaszolta volna: „Hát elhalasztanám augusztus huszadikát október huszonharmadikára…”
Az említett gyanúper több pillérre is támaszkodhat. Itt volt ugyebár az emlékezetes márciusi malőr a vitatható érdemű kommunista veteránok magas állami kitüntetésével, amely békát a kényes ízlésű köztársasági elnök sem tudta zokszó nélkül lenyelni. Gyurcsány ezzel is nyilvánvalóan politizált – igyekezett az országgyűlési választások előtt néhány héttel üzenni a szélsőbalnak: most ugyan átmenetileg más a kifelé hintendő frazeológia, lélekben azonban változatlanul veletek vagyok. Márpedig a szavazatmaximalizálás nagy úr, s ami elveszhetett a demokratikus réven, visszajöhetett az antidemokratikus vámon. S a sötét játszmába még az is belefért, hogy az MSZP hazugsággyára mindeközben reggeltől estig a szociális jogokért is síkra szálló Orbán Viktort kádározta. S mivel a szavazatmaximalizálás a legnagyobb úr, nemcsak minőségi, hanem mennyiségi áldozatot is kellett tavasszal hozni: szerény számítások szerint is százhúsz-százötven kitüntetéssel többet szórt ki a kormány akkor a szokásosnál, illetve a törvényben foglaltnál. A választási farkasvakság természetesen nem számolt 1956 ötvenedik évfordulójával, a márciusban alaposan túlteljesített kontingenst tehát a mostani statisztikai szembesüléskor csak úgy lehetett ellensúlyozni, ha az állami kitüntetésesőből kihagyják magát az állami ünnepet. Úgy gondolhatták: egyrészt Szent István úgysem fog reklamálni; másrészt lehet majd villogni a forradalom ünnepén, hogy mégiscsak az a hatalom tünteti ki a forradalmárokat, amely hatalomnak a pufajkás múltú Horn Gyula máig megbecsült, emblematikus alakja. Arról meg aztán szó se essék, hogy ha a díjátadási ceremónia nem október elseje előtt, hanem október elseje után esedékes, mellékesen az esetleges államfői kalamajkák is elkerülhetők. Ha fel is merül egy-egy jelölt ordító alkalmatlansága vagy méltatlan volta, s ha Sólyom László netán hangot is ad ilyen természetű fenntartásainak, mindez az önkormányzati választások eredményét már semmiben nem befolyásolhatja.
Aki ezt az eszmefuttatást mondvacsináltnak vagy életidegennek tartaná, vegye kézbe demokratikus berendezkedésünk bibliáját, az alkotmányt. Az alkotmány egyértelműen fogalmaz, s nem tér ki olyasmire, hogy választási vagy aktuálpolitikai meggondolásokból sakkozni lehetne az állami ünneppel. Arra nézve meg az Alkotmánybíróság fogalmazott meg – még Sólyom László testületi elnöklése idején – máig fölül nem írt irányelveket, hogy az alkotmányosságnak nemcsak az írott jog, hanem a meggyökeresedett konszenzusos hagyomány is a részét képezi. A láthatatlan alkotmány nem a sci-fi világába tartozik, mint a láthatatlan ember: szembemenni vele ideiglenesen kormányzó politikusoknak akkor sem ildomos, ha amúgy sikeresen milliárdosok lettek az önvédelemre képtelen állam javainak módszeres megcsapolásából. Őszintén szólva nyeretlen kétévesnek kell lenniük ahhoz, hogy ott nyissanak frontot, ahol semmi keresnivalójuk: az ország egészét átmenetileg bitorolhatják, de nem birtokolhatják.
A valósághoz minden bizonnyal közelebb áll, hogy a létező gyurcsányizmus immár olyan mértékben pragmatikus, hogy a nemzet szimbolikus értékeihez való viszonyulás teljességgel mellékessé válik a számára. A pillanatnyi politikai haszon semmi perc alatt felülírja a szemükben a megtartó nemzeti hagyományt, a reklámguruk gyakorlatias tanácsai a kulturális konszenzust. Ötvenhatnak kerek évfordulója van, az államalapításnak meg nem – nosza, helyezzük át a súlypontot! S ha már kikristályosodott, hogy mégis inkább a nemzet egységét megtestesítő köztársasági elnöknek kell szónokolnia a forradalom jubileumán, s nem a nemzet kétségeit megtestesítő miniszterelnöknek, az istenadta nép nyilván méltányolni fogja, hogy a hajdan más nótát fújó kormányfő is megérdemel némi pozitív színezetű protokollszereplési lehetőséget…
A legnagyobb baj nyilvánvalóan nem az, hogy az újrázó kormányzó pártoknak augusztus huszadikáról és október huszonharmadikáról együttesen nincs annyi érvényes gondolatuk, ami egy jobb képességű érettségiző diáktól is elvárható volna. Istenem, az ő gondolataik másfelé kalandoznak. A legnagyobb baj az, hogy a pragmatikusan csúsztatott ünnep kormányzati technikájának köszönhetően odavész a lényeg. Megfeledkeznek az alapkérdésekről: miért éppen mi vagyunk, miért éppen itt, s miért éppen így? Elhúzódó identitásproblémáik, amelyeket sikertelenül igyekeznek betömködni lejárt szavatosságú ideológiatörmelékekkel és kérészéletű blogbejegyzésekkel, hovatovább a nemzet egészséges továbbélését veszélyeztetik. Talán elolvashatnák Szent István intelmeit. Talán elolvashatnák az alkotmányt. Talán megpróbálhatnának szívből ünnepelni.