Délvidéki útkeresés

Nem kell magyar autonómia, ha lesz vajdasági – ennek a véleményének adott hangot Korhecz Tamás, a tartományi kormány alelnöke, vajdasági kisebbségi titkár (miniszter), Kasza Józsefnek, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének a tanácsosa. Szerinte a Vajdaság lényegi autonómiája – amely a nemzeti tanácsok nagyobb hatáskörével párosulna – megszüntetné a magyar kisebbség igényét a területi önkormányzatra.

Korhecz véleményét nem mindenki osztja – mint kiderült, pártjában sem –, hiszen nyilatkozatával szinte egyidejűleg tette le a garast a területi autonómia mellett Szent István-napi beszédében Kasza József, s nem a vajdaságira utalt. – Egy demokratikus államban nincs tabutéma, így a területi autonómia kérdése sem az, s erről a Vajdasági Magyar Szövetség az Európában működő autonómiaformák alapján kíván tárgyalni a szerbiai hatalommal – hangoztatta Kasza.
Abban azonban biztosan valamennyi vajdasági magyar politikus egyetért, hogy sem a magyar autonómia létrehozásának, sem pedig a vajdasági helyreállításának nem jók az esélyei. Vessünk egy futó pillantást a mostani Vajdaságra, amelyet már csak szokásból emlegetnek soknemzetiségűnek. A lakosságnak ugyanis már jóval több mint a fele szerb, s a legnagyobb nemzeti közösségnek, a magyarnak a lélekszáma is mindössze 14 százalék. Nem beszélve arról, hogy a szerbség jó része boszniai, horvátországi, koszovói menekült, politikai hangulatának pedig a legjobb fokmérője, hogy a tartományban a legerősebb a Seselj-féle radikális párt. A Vajdaság autonómiáját pedig csakis a tartomány szerbsége tudná kiharcolni. De akarja-e?
Belgrádban és a vajdasági szerbség egy részében ellenzik a tartomány önkormányzatát. Másképpen hogyan tudta volna annak idején Milosevics „forradalommal” megszüntetni az autonómiát, amely azóta sem állt helyre? A belgrádi vezetés nyíltan nem állítja szembe a két autonómiát, ám nyilvánvaló, hogy ha lehetne, a kisebbségi autonómiával kiváltaná a vajdaságit. A kisebbségi ugyanis könnyebben megszüntethető, a vajdaságit pedig most kell véglegesen leépíteni, amíg erre ilyen kedvező a hangulat, s amíg a betelepültek nem válnak autonómiapártiakká, mint korábban. Belgrádban is pontosan tudják, hogy az autonómiák mit sem érnek, ha elvonják tőlük a pénzt. A Vajdaság jelenleg éppen ebben a helyzetben van.
Az északi tartomány helyzetén egyébként pontosan lemérhető, hogy Belgrád hogyan viszonyul az autonómiához, s miért nem akar Pristina még hallani sem a felkínált „széles körű autonómiáról”. Pedig a Vajdaságon Belgrád már bemutathatta volna a nemzetközi közösségnek is, hogy lám, milyen jogokat szavatolna a déli tartománynak. Az újvidéki vezetők belemennének az aszimmetrikus modellbe is, ami annyit jelentene, hogy Koszovó nagyobb, a Vajdaság kisebb autonómiát – de autonómiát – kapna. Bojan Kosztres parlamenti elnök a spanyol példát hozta fel: Vajdaságnak a katalán, Koszovónak a baszkföldi autonómia járna. (Sok vajdasági „autonomista” nem titkolja, hogy a tartomány érdeke az lenne, ha Koszovó Szerbiában maradna – nagy autonómiával.) A vajdasági javaslat nem most hangzott el, Szerbia azonban – mint a délszláv válságban végig – ezúttal is elkésett vele. Koszovót ez egyáltalán nem elégítené ki, s közelebb van már a függetlenséghez, mint a Vajdaság vagy a kisebbségek az autonómiához.
A vajdasági magyarok soraiban egyébként ahány párt, annyi autonómiakoncepció. Legjobb esélye talán a perszonális autonómiának van, amelyet valamennyi párt támogat, s amely a területivel ellentétben nem rekesztené ki a vajdasági magyarság szórványban élő felét, s amelynek lennének intézményei is, amint a Magyar Nemzeti Tanácsot demokratikusan választanák.