Díszpinty vagy díszpolgár

Meg kell a szívnek szakadni. Günter Grass Nobel-díjas író „megindító részletekkel tűzdelt” levelet intézett szülővárosa, Gdansk díszpolgáraihoz, hogy mosdassa a szerecsent: miért jelentkezett tizenhét évesen Hitler katonai elitcsapatába, a koncentrációs táborokat is üzemeltető Waffen SS-be. A levél azt követően tétetett postára, hogy egy másik danzigi híresség, Lech Walesa úgy nyilatkozott: vissza kívánja adni Gdansk díszpolgári címét, ha Grass-szal kell osztoznia e kétes tisztességben. A német írónagyság vénségére feltárta ugyan az igazságot, de ezt megtehette volna huszonhét, harminchét, negyvenhét, ötvenhét vagy hatvanhét évesen is. Nem tette meg; s a gyanúm szerint most is csak azért, hogy ne posztumusz derüljön ki róla a kínos ifjúkori botlás. Így vitathatatlan remekíróként még befolyásolni tudta a recepciót, az orbitális élethazugságról szóló irodalmi diskurzust: regényes hatáselemként még a jelenlegi német pápát is beleszőtte a történelmi sztoriba, hogy az erkölcsi kisiklást némiképp tompítsa. A botrány ugyanis kifejezetten erkölcsi természetű: német és lengyel földön – ellentétben a hazai, végtelenül amorális miliővel – még van jelentősége az értelmiségi morálnak. Grass gondosan elhallgatott életkezdését ugyanis nem lehet egyszerű tinédzserkori pattanásként feltüntetni: a harcos baloldali nézeteket hangoztató író, aki biliborító önéletrajzi regényében úgy vall, hogy „nem éreztem taszítónak a kettős rúnabetűt a galléron”, húsz évvel ezelőtt még azért kárhoztatta Kohl akkori kancellárt meg Reagan akkori elnököt, mert olyan katonai temetőben koszorúztak, ahol SS-katonák is nyugszanak. Vagyis Grass vizet prédikált és bort ivott: amiért másokat bírált, azt magának megbocsátotta.
S itt el is érkeztünk az európai (s bennük a hazai) balliberális elitek legelviselhetetlenebb vonásához, a kettős mércéhez. Megfellebbezhetetlenül kinyilatkoztatják, mi az erkölcsös és helyes, de mindezt magukra nézve nem tartják követendőnek. Különbséget tesznek diktatúra és diktatúra között: a nácizmus és fasizmus rossz, a kommunizmus viszont – amely közelebb áll hozzájuk – eredetileg jót akart, csak félresiklott. A „jobboldalhoz” kötik a faji megkülönböztetésen alapuló népirtást, holott a „baloldal” legalább annyi soviniszta, sőt antiszemita vonást mutatott a XX. században, ám azt sikerült elfedni a haladónak beállított osztályharc másfajta megkülönböztetést hirdető kategóriájával. Ez a baloldal egyszerűen elhallgatta a történelemből a Lengyelországot felosztó Molotov–Ribbentrop-paktumot, amely világosan bizonyította, hogy kommunizmus és fasizmus jegyesek – az 1945 utáni legendárium pedig olyan „erkölcsi tekintélyekre” alapozta a német kollektív bűnösség posztulátumát, mint például Günter Grass, akiben együtt élt az árnyalt szépíró és a doktriner politikai megmondóember.
A Grass-botrány ezen a fekete-fehér világképen ejtett súlyos sebet – ezzel magyarázható a hazai balliberális elit zavarodottsága is. A németországi erkölcsi viták csak megszűrve jutnak el hozzánk: Grass mellett megingott például a Frankfurter Allgemeine Zeitung etikai hitele is, miután kiderült, hogy könyvpromóciós meggondolásokból fél éve visszatartották a Grass múltjáról megszerzett információt. A magyar balsajtó azt hangsúlyozza, hogy az eset miatt nem csökkent Grass németországi népszerűsége – mintha ez bármit is változtatna az erkölcsi bukáson. A hazai mainstream média azonban joggal tarthat attól, hogy ennek az ügynek a hullámverése Budapestet is elérheti; s nemcsak azért, mert a holdudvar írói évtizedek óta a német anyahajóhoz kötötték a sajkájukat.
Ha Such György bizonytalan legitimitású rádióelnök – aki szerint a kabaré nem politikai műsor, ezért nem is hallgatja – a meghirdetett kiegyensúlyozottság jegyében megvizsgálná, kit kérdezett meg legutóbbi adásában a 16 Óra című háttérműsor a Grass-ügyben, ezekbe a nevekbe ütközne: Konrád György, Fejtő Ferenc, Győri László. Egyikük sem vádolható jobboldali elhajlással, miközben az afférról feltehetőleg mondjuk Csoóri Sándornak vagy Gyurkovics Tibornak is lettek volna gondolatai. Győriről kiderült, hogy már lefordította a Grass-könyvet, tehát rádiós létére ő is hónapokig visszatartotta az információt. (A könyvkiadói érdekhez való lojalitása felülírta az újságírói ethoszt.) Konrád, akit a nácizmus elleni könyörtelen küzdelem egyik szószólójaként ismerhettünk meg, hirtelen a krisztusi megbocsátás hangján szólal meg: ne ítélj, hogy ne ítéltessél. (Ettől függetlenül még ő is tartozik azzal a korántsem érdektelen önéletrajzi részlettel, hogy miként adta fel saját sógorát a kádári titkosszolgálatnak. Nyilván erre is vonatkozhat a finomítás: kicsit azért ítélhetünk, ha tudjuk, hogy mi magunk nem ítéltethetünk.) Nádas Pétert citálja, aki következetesen hibának tartja a Waffen SS-be való belépést és annak elhallgatását is – holott a kettő között világos a különbség: az első – hiba; a második – bűn. A konrádi általánosítás szerint korunk hülyeségeivel szemben senki sem immúnis, és ezt akár töredelmes önkritikának is vehetnénk (lásd: a Rádió utcai és a zámolyi romák körüli balliberális hisztéria, akiknek a sorsát azóta nem követik); de az már egyenesen cinizmus, hogy „akit nem csaptak még be különféle korszerű sztereotípiák, az emelje fel két ujját”. (Miért pont kettőt?) Ez az erkölcs már nem a megkövezendő asszonyt megmentő Krisztus erkölcse – ez a teljes erkölcsi relativizmus, a morális nihil: tagadása mindannak, amit eleddig fennen hirdettek. Szomorúság, irónia és önirónia helyett tehát indokolt az önkritika a kettős mérce miatt: amikor ők hirdetnek ítéletet, akkor létezik erkölcs; amikor őket ítélik meg, akkor nem.
Fejtő Ferenc még súlyosabb eset, hiszen ő már nem is érti az egész skandalumot. Mindez magyarázható volna hajlott korával is, de akkor nem volna muszáj erkölcsi ítéleteket mondania, Gyurcsány mellett kampányolgatnia, Orbánt szidalmaznia, a mélyrepülést folytató Népszavában tiszteletbeli főszerkesztőséget vállalnia. Fejtő úgy látja, hogy az ügy nem ügy, hiszen Grasst kamaszként sorozták be a Waffen SS-be; önként ugyanis eredetileg romantikus ifjúként tengeralattjáróra (a Magyar Rádió internetes honlapja szerint: „aluljáróra”) jelentkezett. A tiszteletbeli főszerkesztő nem érzékeli, hogy nem elsősorban az irodalmi életmű kérdőjeleződött meg (bár abban is sok mindent más fénytörésben látunk ezután), hanem a morális hitelesség. Fejtő szerint ha Grass ezzel diszkvalifikálja magát, akkor diszkvalifikálta magát az a sok százezer ember is, aki a náci vagy a vörös hadseregben teljesített szolgálatot. (Ennél alantasabb érvelést ritkán hallani. Mintha a vonatkozó milliók később mind megmondóemberekké váltak volna.) A baloldal párizsi idolja ráadásul a Grass-botrány kipattanásában is a jobboldal szerepét látja, amelynek törekvései arra irányulnak, hogy bebizonyítsa: lám, a baloldal hazudik. Ez csakis úgy lehetséges, hogy a jobboldal visszaküldött az időben egy ügynököt a negyvenes évekbe, hogy beléptesse Grasst a Waffen SS-be; később meg egy másikat, hogy Grasst baloldali meggyőződésre térítse. A Fejtő-fóbia elhatalmasodása mindazonáltal egy haszonnal mindenképpen jár: nem szorul bizonyításra, hogy a baloldal minden helyzetben képes hazudni.